Fallen Angel 2

Tíz hete éltem Sugaval, tíz egyszerre hosszú és rövid hete. Lassan kezdtem megszokni az emberi érzelmek furcsa, már-már felfoghatatlan erejét, elfogadni, hogy hosszú évekig nem mehetek haza, gyenge, emberi állapotomban tudok csak megsegíteni másokat. Suga megtanított az alapvető fogalmakra, mint zebra, főnök, palacsinta, segített napi rutint kialakítani és minden este velem szemben ülve elemezte ki az elmúlt órák érzelemvilágát, így hamar megtanultam megnevezni ezeket a furcsa, mindent elsöprő hullámokat. Már tudtam, hogy a harag a legerősebb, a szeretet a leggyengédebb, és hogy van néhány, amit talán sosem fogok megismerni, mivel első, eredeti életünknek csupán csak emlékei maradtak meg bennünk, a hozzájuk tartozó emberi gondolatok és érzelmek nem. Elmondta, hogy az anyai szeretetet, a gyermeki rajongást, talán a szerelmet sem ízlelhetem meg, s hogy amíg nem volt részem bennük, nem is fogom hiányolni őket, én pedig valóban úgy éreztem, nincs ezekre szükségem, ugyanakkor győzött kíváncsiságom, és megkérdeztem tőle, milyen érzés a szerelem. Csak behunyta szemét, combomra hajtotta fejét és néhány perc után beszélni kezdett. "Érzed ezt a csendet? A nyugalmat? Ha ez szétárad minden porcikádban valaki környezetében, az az illető megkaparintotta a szerelmed."
Érezni a csendet. Én éreztem. Minden alkalommal, amikor hazaértem a rohanó, zaklatott világból, minden alkalommal, mikor Suga oldalán léptem ki a lakásból, minden alkalommal, mikor elérkezett az este és mellé telepedve a kanapén együtt pihentem vele egy kicsit. Olyan, mint a selyem érintése, mint egy kellemes, lassú dallam, mint az ablakon kopogó eső, mint Suga kezének melege. Furcsa volt, de megnyugodtam, ha beugrott a munkahelyemre, és még inkább, ha homlokon csókolt vagy megsimította arcomat. Egy aprócska kávézóban voltam felszolgáló, viszonylag sok emberrel találkoztam, így gyakorta szemlélhettem tisztes távolságból viselkedésüket, mégis, ha Suga megjelent, már semmi okát nem láttam nekik szentelni a figyelmem. Sokat dícsért, gyakran töltötte ott a műszakom utolsó óráját, csendben, titokban lesve minden mozdulatomat, ahogy én is az övéit. Ez így volt aznap is. Miután mindenki elment és a főnököm engem is haza küldött, dideregve sétáltam hazafelé letaszított társam oldalán.
- Tudod, azon tanakodtam, vajon miért nem kérdezted meg, honnan tudom, milyen a szerelem.
- Milyen válaszra leltél magadban?
- Nos, kettő is akad. Az első, hogy talán sejted, miért ismerem, a második pedig, hogy nem merted megkérdezni. Tudom, hogy még rengeteg gátlás van benned, főleg a kíváncsiságoddal szemben.
- Értem.
- Helyes a feltételezéseim egyike?
- Igen, ami azt illeti, valóban nem mertem megkérdezni. De a mondandódat figyelve, talán sejtenem kéne a válaszod.
- Nem feltétlenül, tudod, elég furcsa dolog a megérzés, van akinek jók az ösztönei, van, akinek nem.
- Ezek szerint az enyémek nem megfelelőek?
- Még nem tudhatod, évekbe telik, míg megtanulsz hallgatni rájuk. De térjünk vissza az eredeti témához! Érdekel, honnan ismerem?
- Igen. Kíváncsi vagyok rá, de nem kérnélek, hogy beszélj róla, amennyiben ez számodra kényelmetlen.
- Imádom a te letűnt kort idéző választékos beszéded, felemelő érzés hallgatni. Akár csak a közeledben lenni. Tudod... - vakarta tarkóját, - nem olyan könnyű erről beszélni, mégis meg kell tennem. Úgy érzem, ha nem teszem, megőrülök.
- Ha segíthetek megkönnyíteni, szívesen teszem.
- Talán, ha várnál itt egy kicsit... Igen, csak egy pillanat, máris visszajövök.
- Rendben.
Elszaladt, arcán mintha izgatott mosoly ült volna, de természetesen nem tudhattam biztosan. Láttam, ahogy egy kereszteződésben a zebrára lép, de láttam egy sebesen közeledő autó fényét is. Sok éves tapasztalatomnak hála még azelőtt felfogtam, mi készül történni, hogy rájöttem volna, mit teszek épp. Az egyetlen, ami megragadt emlékezetemben az, hogy tisztán láttam a lámpa fénylő izzószálát, a sötétségen át éreztem Suga kezét arcomon, leheletét a fülemen, bár hallani nem hallottam őt. A Tanácsteremben ébredtem, a frissen eltávozott lelkek csarnokában.
- Jaj, ne! - azonnal felültem, és körbe pillantottam.
- Szervusz, gyermekem! Kérlek, ne riadj meg, nem áll szándékunkban neked kellemetlenséget okozni.
- Tudom, nővérem. De kérlek, közöld, akit megvédeni kívántam életben maradt-e.
- Sérülést csak a lelke szenvedett, halálod feletti szomorúságában.
- Köszönöm!
- A Tanácsnak ajándéka van számodra, amennyiben élni kívánsz vele. Óhajtod-e hallani?
- Igen, nővérem.
- A Tanács nagylelkűen kíván bánni veled, s választást kínál. Visszatérhetsz a földi világba, vagy újra segítővé válhatsz, mivel letaszítottként önzetlen cselekedeted közben ért téged halálod. A döntés csak a tiéd, de kérlek, siess, nincs sok időd.
- Szeretnék visszatérni a fiúhoz, akit védeni próbáltam.
- Biztosan örvendeni fog viszontlátásodnak. Figyelmeztetnem kell téged, hogy fájdalmak közé érkezel.
- Tisztában vagyok vele, nővérem.
- Jó utat és tiszta életet kívánok neked!
- Köszönöm! Sikerek áradatát kívánom a számodra! - köszöntem el a segítők hivatalos üdvözlési formáját használva.
- Sikerek áradatát kívánom a számodra! - mosolygott rám segítőm.
A következő pillanatban Suga karjában ébredtem, fájó tagokkal, mozgásra képtelenül.
- Visszajöttél? - mosolygott rám könnyes szemmel.
- Ki emlékeztetne téged a magunk igazára, ha eltávoznék? - mosolyogtam vissza.
- De hisz segítő lehettél volna ismét.
- Mit sem ér, ha nem léphetek veled kapcsolatba. Érdekes az emberi érzelmek ereje, csak arra tudtam gondolni odafenn, hogy itt, melletted még dolgom van, s nem hagyhatlak magadra.
- Valódi angyal vagy, Alexia.
Gyenge mosoly jelent meg arcomon, és a világ ismét elsötétült, ám ezúttal érzékeltem és hallottam a mindent magam körül. Amint betettek a mentőbe, infúziót szúrtak a karomba, aztán gépekre kötöttek, melyek csipogva jelezték, minden rendben, végül Suga kezét az én kezemen. Hallottam minden egyes szavát, minden, addig ki nem mondott gondolatát, és a fájdalmat hangjában. Erősen próbáltam magamhoz térni, jelét adni annak, hogy értem őt, de nem ment. Ez lenne a valódi fájdalom? Hiszen, a testi fájdalom nagy részét a fájdalomtól való félelem okozza. Viszont nekem nem fájt testem egyik pontja sem. Nem. A szívem fájt minden egyes másodpercben, amikor Suga mellettem ült, mert tudtam, nem boldog, mégsem tehettem ellene semmit. Hetekig hallgattam végig minden nap majdhogynem ugyanazt a szöveget, miszerint még altatásban kell tartaniuk, hogy a szervezetnek legyen ideje elkezdeni a gyógyító folyamatokat. Sötétség lebegett szemem előtt, fájdalom borította szívemet, mert képtelen voltam Suga tudomására hozni, hogy minden szavát hallom.
- Jó reggelt!
Éreztem ahogy felpattant mellőlem, de kezemet egy pillanatra sem eresztette. Feszült remény sugárzott hangjából, talán már elég ideje feküdtem akaratom ellenére a csipogó gépek és orromat sértő szagot árasztó emberek közt.
- Jó reggelt! Ma felébresztjük a barátnőjét, úgy tűnik, erősebb, mint gondoltuk. Mind a külső, mind a belső sérülései gyorsabban gyógyulnak a vártnál. Több mint valószínű, hogy hányingerrel és szédüléssel fog küzdeni eleinte, kérem ne rohanja le. Az is lehet, hogy nem fog emlékezni a történtekre.
- Értettem.
- Akkor kezdhetjük is.
Suga szorítása erősebbé vált, éreztem, hogy valami szétárad testemben, furcsa zsibbadó érzést keltve minden tagomban. Számtalanszor őrizem már a kelleténél mélyebben alvó embereket, amit azt hiszem kómának neveztek, arra várva, hogy lelküket vagy elméjüket kell-e megtisztítanom és a Tanács által helyesnek vélt irányba terelnem.
Vártam a pillanatra, mikor megszoríthatom társam kezét, de hamarabb érkezett egy kellemetlen érzés. Mintha minden forgott volna körülöttem, mintha nem lettem volna ura önnön testemnek gyomrom forogni kezdett, torkom elszorult a maró érzéstől, mely birtokba vette, szívem oly sebesen dobogott melyet már nem bírtam lélegzettel. Végre sikerült kinyitnom szememet, ám a vakító fénytől csak fehérséget láttam, mely több volt, mint elviselhetetlen így kénytelen voltam visszazárni szemhéjam. Suga keze eleresztette enyémet, a következő pillanatban pedig hátamon éreztem mindkettőt, testemet övéhez szorította, hangja fülemet kezdte simogatni.
- Nyugodj meg kedvesem, gondoskodó lelkek közt vagy. Nem eresztelek, míg szíved vihara csitulni nem kezd.
- Suga, rémes álomból ébredtem. - kapaszkodtam belé amennyire csak tudtam. - Minden pillanatában csak felébredni akartam, de testem nem volt elég erős. Féltem, ha jól gondolom.
- Nincs okod rá, itt vagyok hogy megvédjelek. - Simogatta fejem óvón. - Kérlek, mondd el hogy érzed magad!
- Mintha hajón hánykolódnék gigászi viharban. Erre emlékszem, ez hányinger. Régen gyakran fogott el míg árut szállítottam apámmal.
- Kérlek, próbáld leküzdeni! Üres a gyomrod, így csak epe távozhatna, esetleg gyomorsav, de mindkettő fájdalmat okozna.
- Értem.
- Elnézést! - Szólalt meg a doktor. - Min YoonGi, elvégzünk néhány vizsgálatot hogy feltérképezzük a hölgy fizikai állapotát, ezek eltartanak két-három napig. Utána hazaviheti a kisasszonyt.
- Értem. Köszönöm!
A férfi távozott, mi pedig beszélgettünk. Minden napot velem töltött, etetett, segített mindenben, ruhát hozott a hazaútra. Gyenge voltam és esetlen, épp mint mikor először találkoztunk, ám ezúttal igyekeztem erősnek mutatni magam. Otthon elfektetett, ebédet készített, pakolászott körülöttem és rendszeresen ellenőrizte minden rendben van-e. Gondoskodott rólam. Mindketten tudtuk, éreztük, hogy valami megváltozott, az addig is természetes érintések még természetesebbé váltak, ölelése még több melegséget adott. Mégis, mintha kerülte volna az érzelmekkel kapcsolatos beszélgetéseket, s ez nem hagyta nyugodni egyébként is hatalmas kíváncsiságom.
- Suga, mondd, miért kellett várnom mielőtt az az autó elütött? - Kérdeztem pár nap elteltével.
- Semmiség. - Mosolygott rám, de úgy tűnt, mintha hazudna. Közelebb húzódtam hozzá a kanapén, arcát két kezem közé fogtam és újra feltettem a kérdést. Nem felelt, hezitált, nem nézett szemembe sem.
- Nekem mindent elmondhatsz, ugye tudod? Mindent tudni szeretnék, hiszen így nem csak tanulok az emberek világáról és rólad, hanem részese is vagyok az életednek. Társamnak tartalak, meggyőződésem, hogy épp úgy tartozol hozzám, mint ez a nyaklánc. - Mutattam fel az ítélőszék által rám hagyott szárnyat formáló medált, mely mindig rajtam volt, ahogy azt az égiek elrendelték. - Vagy mint a bőrömbe égett szám, a levegő, a napfény. Kérlek, ne fossz meg attól, hogy minden gondolatod tudjam, hisz ha veled nem oszthatom meg mindenemet, nincs helyem ebben a világban.
Óvatosan letörölte beszéd közben előtörő könnyeimet, átkarolt, mélyeket sóhajtva simította végig hátam újra és újra.
- Félek, ha folytatom amit aznap elkezdtem, talán ismét bajod esik. Az emberek hisznek a sorsban, abban, hogy semmi sem történik véletlenül, és ha akárcsak egy szemernyit is igazuk van, nem szabad elmondanom, amit el akartam mondani. De ha arra gondolok, hányszor teszi próbára a Tanácsa az embereket, elbizonytalanodom, az jut eszembe, talán az ő döntésük volt, talán próbára tettek bennünket.
- Hát folytasd, kérlek, aztán történjen aminek történnie kell, de a megrekedés sosem hozott jót egyetlen embernek sem. Mi pedig emberek vagyunk most, ezt ne feledd!
- Meg akartalak ajándékozni. Tudod, van ez az ünnep, a Fehér nap, amikor a szerelmes férfiak megajándékozzák választottjukat. Március tizennegyedikén tartják, idegőrlő volt kivárni azt a napot. Virágot és csokoládét akartam adni neked, el akartam mondani, hogy neked köszönhetően tudom, milyen szerelmesnek lenni. De aztán jött az az autó, félrelöktél és megszűntél lélegezni. Rémület fogott el, rettegtem, hogy elveszítelek, könyörögtem hogy válj ismét segítővé, hogy ha nem is lehetsz velem a földön, egyszer viszont láthassalak majd felemelkedettként. Mégis, gyarló, önző ember lévén remegtem, hogy talán nem térsz vissza hozzám.
- Suga, tudom, milyen a szerelem. Érzem. És félek tőle, de tetszik. Neked köszönhetem. - Suttogtam rá tekintve.
Szorosabbra fonta ölelését.

Ekkor Theliel ezerhétszáznyolcvannégy év alatt végre harmadszor is elmosolyodott, hiszen terve volt, ezen két szeplőtlen lélek összekötése már születésükkor. A rárótt feladat végeztével elfoglalhatta helyét a Tanácsban, ahova csak azon angyalok tartozhatnak, akik biztosították egy színtiszta emberi lélek létrejöttének lehetőségét, melyhez két tiszta emberi lélek szükségeltetik, hiszen csak ezen lelkek szerelméből születhet tökéletes ember, kinek jósága példát mutat majd az emberiségnek, szemernyit kedvezőbb irányba terelve az eljövendő korok társadalmait.

Fallen Angel

Az utca jéghideg kövén ülve dideregtem könnyeimmel küszködve... Emberi érzelmek... Furcsa, talán sosem szokom meg őket. Annyira más itt minden, annyival koszosabb és személytelenebb. Azt hittem, az emberek közvetlenek, törődőek, segítőkészek, de úgy tűnik, nagyot tévedtem. Már vagy három órája ültem a szakadó hóesésben, egy szál ruhában, mégsem jutott eszébe senkinek sem, hogy segítsen, vagy legalább megkérdezze, miért nem öltöztem melegebben, még a furcsa férfinak sem, aki végig engem bámult a szemben álló ház harmadik szintjéről.
A fentiek kitagadtak, mert egy férfi, akinek negyven éve segítettem elkerülni egy rablási ügyet nemrég megölt egy embert. Ha egy megsegített valaha rossz útra tér a segítő letaszítottá válik. Minden ember egy segítővel rendelkezik, tudta nélkül, de persze egy segítőnek több segítettje van. Egész pontosan huszonnégy, mint a földi órák száma. Az emberek angyaloknak, őrangyalnak, van ahol őrzőknek nevezik őket. Kegyetlen büntetés letaszítottnak lenni, mivel a segítők érzelmei sokkal kevésbé erősek. Inkább letisztultság, realitás és egyértelműség jellemzi a fajt. Talán ezért is gondolták őket az emberek természetfelettinek... Vagy a szárnyak miatt. De szükséges volt a gyors haladás érdekében, hiszen egy autót például nem olyan könnyű követni. Minden ember csak akkor láthatja a segítőjét, amikor az éppen megsegíti. Persze ez nem volt mindig így, hajdanán az emberek és az angyalok együtt éltek a földön, de Gregorius segítő lassacskán elhitte magáról, hogy tiszteletet és csodálatot érdemel, minek következtében háborút indított azok ellen, akik nem tisztelték, népünk pedig kénytelen volt letaszítani őt és láthatatlanná válni a béke érdekében. Ezért is nem hisznek már sokan az angyalokban. Csendes magányomból egy mellém guggoló fiú rántott ki.
- Te meg mit csinálsz itt ilyen hidegben? Meg fogsz fázni, menj haza gyorsan!
- Azt nem lehet. - ráztam meg szomorúan a fejem.
- Összevesztél a szüleiddel?
- Rég nem élnek.
- De hát olyan fiatal vagy, talán árvaházból szöktél meg?
- Én... Nem. Csak... kitagadtak.
- Rossz nézni ahogy vacogsz, és nem is értem igazán, hogy miről beszélsz, úgyhogy gyere!
Felállt és kezét nyújtottam hogy felsegíthessen engem is, de olyan rég ültem ott, hogy alig bírtam megmozdulni. A lábam teljesen megmerevedett és elkékült. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen dolog a Földön.
- Elzsibbadtál?
- Az mit jelent?
- Hogy olyan, mintha egerek másznának a lábadon és alig tudod mozgatni.
- Oh... Igen, azt hiszem.
- Mióta vagy itt?
- Elég rég. Nem tudom pontosan.
- Van itt egy gyorsétterem, beülünk, felmelegszel, eszel valamit, és elmondod nekem, mi történt, rendben?
Bólintottam, mire karon ragadott és elindult, én pedig követtem. Gyakran jártam olyan helyeken, ahova betessékelt. Emberek tömkelege fulladozott az itteni ételektől, nap mint nap. Többen is megbámultak bennünket, én pedig zavarba jöttem, hiszen sosem nézett még rám négy szempárnál több. Megborzongtam a kiutasításom előtti pár perc rám törő emlékétől. A négytagú ítélőszéktől, a szúrós tekintetektől.
- Ülj le ide, mindjárt jövök.
Lenyomott egy székre, lábamra terítette a kabátját, és beállt a sorba. Egyszerre volt kedves és talán egy kicsit erőszakos is... Nem tudtam megállapítani, nem tanítottak meg az érzelmek és viselkedési formák azonnali felismerésére. A segítők türelmesek, az időre bízzák az emberek személyiségének kialakulását, hisz az ő dolguk az, hogy megmentsék a halandókat, nem pedig az, hogy megértsék.
- Tessék, egyél!
A fiú hangja váratlanul ért, összerezzentem ijedtemben. Elvettem egyet a négy hatalmas szendvicsből, és bár gyomrom még nem szokott ételhez, rágni kezdtem és leküzdöttem egy falatot. Új tapasztalás volt az íz, de nem a legjobb, ennek ellenére újra haraptam. Hiszen ez az idegen kedves velem, segíteni próbál, nem árthatok a lelkének azzal, hogy visszautasítom.
- Mi a neved?
- Umm... Alexia.
- Érdekes név, de illik hozzád.
- Köszönöm!
- Hány éves vagy?
Sejthettem volna, hogy megkérdezi... Mivel őrző a tiszta életet élt emberekből lesz, mondhatni halott voltam. Ugyanakkor egy őrző körülbelül ezer évig szolgál mielőtt ujjá születik, de hosszabbíthat, ha akar.  Engem ezerkétszáz-huszonegy évesen taszítottak le életemben először, de úgy éreztem, ez talán túl nagy szám lenne.
- Én huszonkét éves vagyok, ha segít megnyílnod.
- Huszonegy. Annyi idős vagyok. Ne haragudj meg kérlek, de kit tisztelhetek benned?
- A nevem Min YoonGi, de mindenki úgy szólít, Suga. Szóval, mit kerestél az utcán ilyen kevés ruhában?
- Kitaszítottak, nem volt hova mennem.
- Ez mit jelent?
- Egy közösségben nőttem fel, ahol az a cél, hogy megsegítsünk másokat, ezzel örökké jó útra térítve őket. Egy megsegítettem rosszat tett, ezért letaszítottak.
-Bocs, de ez úgy hangzik, mint valami szekta.
- Nem tudom, mi az a szekta.
- Te nagyon alap dolgokról nem tudod, hogy mit jelentenek, ez nagyon furcsa. Hogy van a lábad? Láttam, hogy szinte teljesen elkékült, talán be kéne vinnem téged a kórházba.
- Fáj, de nem lesz baja. Köszönöm az érdeklődésed.
- Honnan jöttél?
- Hát... Nagyon messziről. Miért?
- Valahogy nem értem, miért nincsenek nálad csomagok, ruhák, miért beszélsz ilyen furcsán, miért vagy szótlan.
- A közösségem nagyon eltér az ittenitől.
- Van hol aludnod?
- Nincs, de megoldom magamnak, ne aggódj, kérlek! Így is sokat segítettél már.
- Ha nincs hol aludnod, akkor majd alszol nálam. Holnap reggel pedig veszünk neked egy farmert, pólót, kabátot.
- Ne, igazán nem szükséges, köszönöm!
- Félsz tőlem?
- Egy kicsit, azt hiszem. De nem azért vagyok ilyen, hanem mert nem szabad kihasználni senkit, és már most többet tettél értem, mint bárki, valaha.
- Nagyon furcsa lány vagy.
- Elnézést!
- Bocsánatot kértél azért, mert nem vagy átlagos?
- Igen, azt hiszem. Köszönöm az ételt!
- Nehéz elhinnem, hogy ennyivel jól laktál. Egyél még!
- Nem kérek többet, köszönöm!
Fújtatott egyet, mint mikor az emberek nem hisznek a másik félnek, de volt valami más is a tekintetében... Mintha ismerne. Eltette a szendvicseket, visszavitte a tálcát aztán ismét megragadta karomat és vonszolni kezdett.
- Közel lakom, mindjárt odaérünk. Egyedül élek, kérlek, nézd el nekem a kupit, nem vártam vendéget. Egyébként észrevettem, hogy nem mondasz teljesen igazat nekem, úgyhogy sokat fogunk beszélgetni.
- Értem.
- És nem lehetsz ilyen szűk szavú, ez kiakaszt.
- Igyekszem majd sokat beszélni.
- Helyes. - bólintott.
Beterelt egy hatalmas épületbe, felliftezett velem a tizedik emeletre, ahol három ajtó közül a középsőt nyitotta ki.
- Nagyon fehér vagy.
- Féltem a liftben.
- Eleinte én sem szerettem. Gyere, adok egy nadrágot és pulcsit, hogy rendesen átmelegedhess.
- Jaj, nem, köszönöm, ez nagyon kedves, de nekem ezt nem szabad elfogadnom... - kezdtem mentegetőzni, de egy puffanás félbeszakított.
Mindketten automatikusan abba az irányba néztünk, ahonnan a zaj érkezett, Suga pedig elindult, hogy kiderítse, mi történt. Egy táskával tért vissza, amelyen egy segítőrúna volt.
- Azt hiszem, ezt neked címezték. - adta a kezembe. Arca megijesztett, semmilyen érzelmet nem tükrözött, mégis olyan keményen csillogott a szeme, mintha azzal próbálna épp a föld alá temetni.
Kibontottam a csomagot, ruhát, papírokat, és szárnnyal díszített nyakláncot találtam benne, rátűzve egy üzenettel.

"Ezerkettőszáz-huszonegy évi szolgálat után vagyunk kénytelenek Önt letaszítani. Maradjon tisztességes és önzetlen! Abban az esetben, ha a rossz útra tért megsegített, nevezett Kim JaeHyun elhalálozik, Ön felemelkedhet, ha kíván. A nyakláncot minden nap viselni köteles, személyes iratait mellékeltük.
Tiszta életet kívánunk. "

- Így már értem.
- Sajnálom, de nem értelek.
Megforgatta szemeit és pólóját levéve megfordult. Önkéntelenül sikkantottam fel, ahogy megláttam elvesztett szárnyai hegét. Felálltam és megérintettem a legalább tíz éves sebeket, mire összerezzent és azonnal felém fordult. Nyakában lógott az addig gondosan elrejtett lánc a szárnyakkal, mellkasán díszlett segítői kora.
- Ezeregyszáz-negyvenkettő.
- Mennyi?
- Ezerkétszáz-huszonegy.
- Ezek szerint mindketten hosszabbítottunk.
- Igen. Kérlek, ne haragudj meg rám, amiért nem mondtam el! Nem voltam benne biztos, hogy meg tudnád érteni.
- Semmi baj, rólam sem tudta mostanáig senki. Nemsokára rajtad is megjelenik az évszámod, pár nap alatt elmúlik a fájdalom is. Megengeded, hogy megöleljelek?
- Umm... Igen.
Óvatosan átkarolta derekamat és magához húzott. Arcát nyakamba temette, éreztem, amint egy könnycsepp végiggurul vállamon, aztán még egy és még egy. Átkaroltam nyakát, megsimítottam fejét, ő pedig gyengéden megszorított.
- Köszönöm! - súgta nyakamba, mire megborzongtam.
- Mit?
- Hogy itt vagy. Hogy többé nem vagyok egyedül, hogy már nem kell bolondnak éreznem magam, mert tudom, hogy valóban léteznek segítők, és újra azzá válhatok majd. Köszönöm, hogy létezel.
Éles fájdalom hasított bőrömbe fülem mögött. Ahogy odakaptam kezemet éreztem, hogy testem szinte forr abban a pontban. Suga is felfigyelt a hirtelen mozdulatra, és könnyeit letörölve szemügyre vette a területet, majd nyugtázta:
- Megkaptad a jeled. Csinos tetoválás. Az érzésekhez és érzelmekhez pár hét alatt hozzászoksz majd.
- Értem.
- Munkát is kaptál, valószínűleg felszolgáló leszel, vagy hasonló, az majd segít megszoknod az embereket, kedves Min HaRa.
Még egy puffanás ütötte meg fülünket, kisebb ugyan, mint az előző, de jól hallható. Ezúttal egy vastag mappa díszlett a konyhaasztalon, rajta újabb levéllel.
- Csodás, együtt fogunk lakni. Félre ne érts, részemről nem probléma. Remélem neked sem lesz majd az. Idővel talán meg is kedvelsz engem. - mosolygott.
- Az remény a szemedben?
- Igen. Viszont, ezeket az indirekt kérdéseket csak nekem tedd fel, mindenki más félreérti, rendben?
- Igen. persze, bocsánat!
- Akkor ideje elkezdenünk az emberré formálásod. - csapta össze kezét. - Kezdetnek, egy kis relaxálás. Mivel csak egy ágyam van, kénytelenek leszünk együtt aludni. Persze, ha problémát okoz, alhatok a kanapén.
- Nem, nem baj.
- Akkor menjünk aludni, nagyon késő van már. Egy zuhanyt?
- Igen, az jót tenne, azt hiszem.
Megmutatta, hogy kell használni, segített levenni a már-már rám fagyott ruhát, óvatosan megmosta szárnyaim helyét. Apró puszikkal lepte el a hegek környékét, azt mondva, így kevésbé fáj majd, mert az emberek szerint a törődés és a szeretet minden sebet gyorsabban begyógyít. Megszárította a hajam, míg én őt figyelve azon tűnődtem, vajon mennyi segítői jellemzője maradt fenn.
- Min gondolkodsz?
- Rajtad. Hogy mennyire vagy emberi.
- Még mindig segítő vagyok. Csak... Érzelmesebb. Most is nagyon erősen érzek.
- Mit?
- Izgatott vagyok és van még valami, amit nem tudok meghatározni. Majd kiugrik a szívem, ha tehetném csak átölelnélek és nem eresztenélek el. Furcsa érzés, mégis kellemes.
- Sokminden furcsa itt.
- Igen, ezt tudom. És, ha itt maradsz, velem... Segíthetünk egymásnak eligazodni.
- Itt maradok. És igyekezni fogok meghálálni a kedvességed.
Elnyomott egy ásítást, az ágyhoz terelt és hagyta, hogy térfelet válasszak, aztán mellém feküdt. Addig mesélt az emberekről, míg elnyomott az álom, reggel pedig egy üzenet várt tőle az asztalon.

"Sietek haza, kérlek vigyázz magadra! S. "

Éreztem, hogy biztonságban vagyok. Hogy míg a visszatérésünkre várunk, mindketten jól fogjuk érezni magunkat, hogy a furcsa emberi érzelmek nagyon sokat számítanak, és nem kell attól tartanom, hogy magamra hagy az idegen, aki megsegített engem. Mert már nem volt idegen. Már a szívembe zártam.