Stressz

Vannak esetek, amikor szúró, égető, maró, szorító érzés árasztja el az ember mellkasát. Ilyenkor úgy érezzük szétesünk, a légzés nehézzé válik, minha a tüdő épp összeomlana, mintha elefánt ülne rajta. A kínzó légszomj, a fájó mellkas és a vörösen villogó vészjelzés amely elborítja az elmét a legtöbbször adrenalintermelést idéz elő. Az adrenalin pedig hajlamos hülyeségekre rávenni az alanyt.

Na már most, egy ilyen esetben vagy átadjuk magunkat a pániknak és tesszük amit a szervezet, az ösztön diktál, vagy önuralmat gyakorolva, mély levegővételek kíséretében megnyugszunk és logikai alapon próbálunk felülkerekedni a kiváló problémán.

Előbbi általában veszekedéshez, hisztihez, tomboláshoz vezet, amely levezetni ugyan a stresszt, nem oldja meg a problémát épp ezért amellett hogy nem célravezető, még növeli is az alapjában véve sem kicsi bajt. 

Természetesen vannak esetek, amikor kifejezetten hasznos tud lenni ezen reakció is. Baleset, életveszélyes helyzet alkalmával például jól jöhet az adrenalin okozta "erőnövekedés" és beszűkült látás, amelyet még bőven időszámításunk előttről hoztunk magunkkal, a mindennapi életben viszont már sokkal kevésbé.

Az önsegélyező könyvek, életvezetési guruk és tévéműsorok mind említik ezer és egy milliószor, hogy ha zaklatottak vagyunk, ha stresszes az életünk változtassunk és találjuk meg a nyugalmat. Könnyebb mondani mint megtenni, de ha legalább annyit elérünk, hogy stresszhelyzetben képesek vagyunk megnyugtatni önmagunkat, már meg is veregethetjük saját vállunkat. Fontos a nyugalom, hogy megoldhassuk a problémát. Igaz, ez sem tökéletes megoldás, hiszen a stressz elfolytása idővel súlyos lelki és fizikai tüneteket okozhat, épp ezért érdemes valóban megtalálni levezetésének módját. Kiváló érv lehet ez a sport eklezdése mellett. Hiszen a fizikai fáradás kidolgozza belőlünk ezt a sok negatív érzelmet. 

Új

A karjai közt feküdni, a szuszogását hallani, a szívverését érezni.... Tudod milyen az igazi szerelem? Ne félj, én is csak olvastam róla eddig. De ez... Ez a békés lángolás, a heves nyugalom, az érzéki csend, a vadító béke.... Nem tudom másképp elmondani, hiszen ez az, amit érzek. Amit érez. Amit érzünk. Amit mindenki más lát körülöttünk. Két méterről egymásra pillantva is tudjuk, érezzük, bőrünket bizsergeti az emlék, a képzelet, a jelen, a jövő, a terv, a várakozás...
Megvan, megtaláltam. A másik fél... Akivel pont megvan az egész. Aki nélkül nem is tudom, hogy voltam eddig.... Hozzánk tartozik és mi hozzá... Senki sem kérdőjelezi meg, valóban egy vagyunk-e, mert bár elvileg nem, a gyakorlatban nagyon is. Egység. Egész. Három. Talán négy. Ez még a jövő zenéje. És mégis... Egy.
Szerelem....
Szeretem

Itt az új év

Tehát itt az új kezdet is. Avagy mégsem. A dolgok ugyanúgy mennek tovább a megszokott mederben. Mi még mindig mi vagyunk, csak az évszám más. És bár új lehetőségeket rejt az új év, még mindig rajtunk áll, hogy élünk-e ezekkel a lehetőségekkel.
Hát vesd bele magad a következő évbe, az életbe, a lehetőségekbe, gondolkozz, de ne túl sokat, élj, de felelősen, és merj önmagad lenni, mert ha nem teszed, megbánod. ÉLJ!
Boldog, és sikerekben, vidámságban, nevetésben, szerelemben gazdag új évet kívánok mindenkinek!

Carpe diem!

How to survive?

Merül a telefon, de te csak bámulod. Vársz, mint mindig. Várod hogy üzenjen, hogy hívjon, hogy dobjon egy smileyt. Bármi, csak kontaktot teremtsen kettőtök közt, de nem történik semmi. A telefon csak merül tovább. Te két órával később is csak lesed "azt a szart", ahogy mindenki nevezi körülötted. "Tedd le!", "Ne várj rá!", "Felesleges!", "Kérlek kincsem, hagyd ezt abba!" mondják többen is, anyád szinte könyörög. Könnyes szemmel lesi minden rohadt mozdulatodat, mígnem annyira idegesíteni kezd az állandó megfigyelés ,hogy egyszerűen már képtelen vagy elviselni a közelségét és a szobádba menekülve folytatod tevékenységedet. Egyedül, csendben ülsz az éjsötét szobában, csak a telefon kijelzője pislákol haloványan. Nem és nem akarod letenni a készüléket, elfogadni a jéghideg valóság kegyetlenül kínzó tényeit és tovább lépni. Hogy is tehetnéd, hiszen szereted?!
A hiperszuper megamenő márkájú cucmerák már rég nem világít. Lemerült, kiégett, tönkrement, hiszen 0-24 az arcod előtt lebegve hirdette, hogy nem keres már téged.
Vakon pislogsz fel az ágyon ülve. Vajon hány nap telt el? Talán hetek is? Nem tudod, nem emlékszel. Teljesen elvesztetted az időérzéked. Dél van? Vagy délután? Megnéznéd mennyi az idő, de a telefon már képtelen megmutatni, faliórád nincs, a karórád eltörött. De mikor törött el? Fogalmad sincs. Talán aznap? Alig dereng valami. Talán jobb is, ha nem emlékszel minden részletre, elég tudnod a lényeget. A lényeg pedig, hogy már nem érdemes várnod. Valóban felesleges.
Lassan felkelsz, néhány nap után már szóba állsz a családoddal is. Még egy kis idő és felveszed a kapcsolatot a szüleivel, elviszed a nálad maradt holmijait, de a kulcstartóját megtartod. Tőled kapta, rá emlékeztet. Legalább egy kis emlék jár neked. Aztán beszélsz a legjobb barátnőddel. Kávézni mentek, oda ahova nem mentél vele. Kicsit távolabb van ugyan mint a törzshelyetek, de majd megszokod azt a plusz három sarkot, legalább lemozogsz egy kicsit a kávéból, sütiből amit elfogyasztasz. Megéri. Majd idővel talán veszel ott egy fahéjas csigát. Majd egyszer.
Megtanulsz újra mosolyogni. Eleinte nehéz, kényelmetlen és bűnösnek érzed magad, de már fél év is eltelt. Visszamész az iskolába, belemélyedsz a tanulásba, sikeresen leteszed a felzárkóztató vizsgát és újra szóba állsz az osztálytársaiddal. Kirándulni mész velük, tábortüzet raktok és verset írtok, majd felolvas után elégetitek azt. Ez a játék a Szállóige, még két éve neveztétek el, közösen. Ma már csak te játszod.
A szüleid örülnek, legalább teszel valamit, legalább kezdesz visszatérni az életbe. Majd valamikor a sírját is meglátogatjátok egyszer. Zokogsz, sírsz, könnyezel, mélán mosolyogsz majd boldogan visszaemlékezel rá ha szóba kerül. Eleinte kerülik a nevét, de lassan mindenki megszokja hogy már csak a szívekben létezhet. Még mindig szereted. A naplódat neki címzed, a mindennapok regéi neki szólnak. Majd a következő életben találkoztok, hiszen ti ketten egyek vagytok, egyek lesztek mindig is.
Az emlékével élsz, ezáltal vele, bármennyire is sajnálnak a barátnőid amiért szingli vagy. Ők nem értik, milyen, ha már megtaláltad a másik feled, pláne nem tudják milyen, ha elvesztetted. De te tudod. Egyedül lenni nem a világ vége, hiszen nem vagy egyedül. Vele vagy, a szívedben.

Fekete bárányok IV.

Akarom, hogy megcsókoljon?......
Három.
Kettő.
Egy....

- És mi van, ha már megkaptam az első csókom? Akkor oda a terv? - Kezdek nevetni, mire megakad és csodálkozva tekint rám.
- Már megkaptad az első csókod? Te... TE MÁR MEGCSÓKOLTÁL VALAKIT? Hogyan? Mikor? Miért? Nem én vagyok az, akit mindig szerettél? Nem tőlem kellene megkapnod? Nem....? Nem....? HOGY TEHETTED EZT?
- Nyugi Tae, csak úgy eszembe jutott, de te most tényleg hisztit rendeznél, ha már csókolóztam volna?
- IGEN! Aish, ez az én dolgom, ha lekéstem.... Ki csókolt meg?
- Senki. Menjünk haza!
Másodpercnyi csend után TaeHyung hirtelen közel rántva magához mélyen szemembe néz, ködös tekintetével fürkészi arcom, majd ugyanolyan váratlanul mint az imént visszaállít eredeti helyemre.
- Nem akartad, hogy megcsókoljalak, igaz? - Kérdi keserűen.
- Nem jó ötlet. Visszafordíthatatlan dolog, mi pedig részegek vagyunk. Mondd, mit tennél holnap? Nem éreznéd furcsán magad, nem lennél zavarban? Mert én igen.
- Nem akarsz velem lenni? Nem akarsz elfogadni? HIÁBA KÜZDÖK?
- Nem erről van szó.
- Akkor miről?
- Nem hiszem, hogy ezt most kell megbeszélnünk.
- De én most akarom megbeszélni. Most akarom tudni, hogy mit vársz tőlem. Mit tegyek Eun?
- NEM TUDOM. Hogy várhatod el, hogy tudjam? Két nap telt el. KETTŐ, mióta tudom. Te hogy éreznéd magad a helyemben? Mert ÉN félek és attól tartok, nem ismerlek még annyira sem, mint hittem. Pedig hidd el, messze nem gondoltam, hogy eléggé ismerlek. Mi van, ha megint csak úgy eltűnsz napokra? Azt hiszed eddig nem féltettelek mikor csesztél jelentkezni? És különben is, AZT HISZED MINDENT CSAK ÚGY VARÁZSÜTÉSRE ELFELEJTEK HA MEGCSÓKOLSZ? - Kezdek kiabálni, mire egy közeli ablak kivágódik és egy nő nem épp szalonképes szavakkal közli, mennyire jó lenne, ha elhagynánk a parkot, így futásnak eredünk, már amennyire a magassarkúm engedi. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem hagytam volna, hogy Tae kiöltöztessen...
Lihegve állunk meg pár száz méterrel odébb. TaeHyung aprót kuncog majd megfogja kezemet.
- Igazad van, nem kellet volna kiakadnom a dolgon. Csak... annyira közel éreztelek már magamhoz, hogy túl hevesen reagáltam a visszautasításra. Sajnálom.
- Nem, vagyis nem teljesen. Abban igazad van, hogy tudnom kéne mit akarok, csak hát... Nem tudom. Pedig hidd el, gondolkoztam amennyit csak tudtam.
- Akkor jegeljük pár napra? - Dobja be a gyerekként oly jól bevált módszert. Nem kell mást tennünk, mint úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna és magunkban végiggondolni a konfliktus forrását újra meg újra meg újra meg újra, míg végül megoldásra talál egyikünk. Persze mikor felnőttünk megváltozott a helyzet, képtelenek voltunk magunkban tartani a haragot, így addig vitáztunk míg az el nem szállt.
- Igen, azt hiszem az lenne a legjobb.
- De azért beszélgetünk, ugye?
- Feltéve, hogy jössz iskolába, igen.
- Megyek. Persze ez nem akadályoz meg abban, hogy vacak legyen a dogám.
- Mondanám, hogy leshetsz rólam, de nem mellettem ülsz, úgyhogy bukta.
- Na majd én elintézem. Ha az én Kisördögöm azt szeretné, hogy mellette üljek, úgy is lesz. Hogy is hívják a padtársad?
- Miért, a saját padtársad nevét tudod? - Nevetem el magam már előre sejtve a választ. Aki nem mutatkozik be minimum háromszor TaeHyungnak, annak nem fogja megjegyezni a nevét, velem ellentétben. Mindig engem használt kisokosnak.
- Az lett volna a második kérdésem.
Hív egy taxit ami hazavisz bennünket, kiskutyaszemeket vetve rám kunyerálja ki, hogy legalább megpuszilhasson, majd megvárja míg becsukom a bejárati ajtót. Anyám természetesen a nappaliban ücsörög, így azonnal kezdhetek is magyarázkodni, hogy miért van alkoholszagom, miért tűnök ziláltnak és hogy érhettem haza ilyen későn, mikor sosem voltam olyan lány, aki vasárnap nem ér haza időben.
- Anya, kérlek! Beszéljük ezt meg akkor, ha már vége az őrületnek, rendben?
- Nem, most az egyszer nem hagyom, hogy odébb hessegess mint holmi kelletlen zavaró tényezőt. Hallani akarom, mi történt, és azt is ,hogy mit tervezel a jövőben. Ha eddig fenn tudtál maradni, belefér még egy óra. Legalább ki is józanodsz addig. Tehát?
Mivel anyám elővette azt az énjét amivel jobban járok, ha nem szállok szembe, leültem mellé és mesélni kezdtem a hétvégéről. Némely pontoknál elborzadt, másoknál kuncogni kezdett, összességében véve pedig tíz percnyi agyalás után annyit tudott kinyögni: Jó hogy kiderült, legalább innentől tisztán látom a helyzetet és a lehető legjobb döntést hozhatom meg. Majd aludni küldött.
Reggel a család szavaival élve macskajaj-kaját kaptam, ami áfonyalevet, miso levest és zabpelyhet takar, valamint néhány gyümölcsöt a délelőttre. A szüleim hosszú évek alatt kísérletezték ki magukon, hogy nekünk, a kölyköknek már ne kelljen ezzel szenvednünk. Micsoda önfeláldozás.
TaeHyung visz iskolába. Nem csak hogy kényelmetlen csend honol köztünk, Tae folyamatosan kétkedő pillantást vet rám, pedig az iszonyatos fejfájáson kívül semmi bajom. Az iskola parkolójába érve már nem bírom tovább és kifakadok.
- Mi van már, mit bámulsz rajtam?
- Úgy nézel ki mint akit háromszor agyonvertek miután hazaért... minimum. Túl fogod élni a csengőt?
- Kénytelen leszek, nem igaz?
- Otthon is maradhattál volna. Lényegében véve beteg vagy, betegen pedig nem muszáj iskolába jönni, sőt gyakorlatilag tilos.
- Nem TaeHyung, lényegében véve másnapos vagyok és megérdemlem a szenvedést. Legalább kis mértékben.
- És a fejfájás nem elég?
- Fejfájásról jut eszembe, te messze nem tűnsz félholtnak.
- Gyakorlat teszi a mestert. Meg sem tudnám mondani hányszor jöttem félrészegen vagy másnaposan.
- Kitalálom. Majd' minden alkalommal mikor betévedtél.
- Valami olyasmi. Gyere, menjünk! Majd én átsegítelek a napon.
- Kezdésképp valahogy kaparj ki a kocsiból!
Kiszáll, ajtót nyit nekem és a kezét nyújtja hogy kisegíthessen. A teremben azonnal arrébb paterolja a padtársam, aki valamilyen oknál fogva mindig remegni kezd ha hozzászól így azonnal fel is pattan hogy teret engedjen TaeHyungnak. Ő mellém telepszik és végigszenvedi velem a napot. Persze az angol dogámat szóról szóra másolja, de nincs erőm lecseszni, inkább bevállalom a rémes jegyet. Egyszer egy évben elfogadható.
Sikerül nagyjából átlagosan viselkednünk, bár valószínűleg feltűnővé tesz minket, hogy nem veszekszünk, mivel mindenki bennünket bámul. Tae persze élvezi, én nem annyira.
Úton hazafelé szóba is hozza amire számítottam ugyan, de hangulatom nem nagyon van a beszélgetéshez.
- Ez egy egész jó nap volt.
- Neked.
- Jaj ne csináld már! Álompár feelingünk volt. Hallottam is pár embert erről beszélgetni. Úgy nagyjából százat.
- Még jó, hogy sosem érdekelt más emberek véleménye.
- Egyébként van egy ötletem.
- Jaj, ne ma! - Nyögök fel fájdalmasan.
- Csak hallgass meg, totál ártatlan ötlet.
- Oké, ki vele!
- Mi lenne, ha minden napunk nagyjából így nézne ki? Én viszlek, én hozlak amíg hideg van. Mindig bemegyek a suliba, melletted ülök, együtt ebédelünk. Persze az azt fogja magával vonni, hogy a barátaim egy idő után odamerészkednek hozzánk, de szerintem ebben nincsen semmi rossz. De nem kell elviselned őket ha nem akarod, nekem az is megfelel, ha délutánonként futok össze velük.
- Jó, rendben, legyen. Nem zavarnak a hülye haverjaid sem, ha nem szólnak be. Tényleg, hol volt ma az a Jungkook gyerek? Vagy csak nem akart beszólni mert fél tőlem?
- A pénteki bemutatkozásod után nem csodálnám, de amúgy nem jött ma be.
- Addig jó.
- Szóval akkor beleegyezel? Megengeded, hogy non-stop a nyakadban lógjak?
- Igen, megengedem. De csak egy feltétellel. - Adom a szigorút.
- Hallgatom kisasszony.
- Amikor bemegyek Jin kisboltjába, te nem jössz velem.
- Miért?
- Mert ő olyan, mint egy legjobb barátnő, ráadásul egészségtelen kajával etet, ami nekem jó, neked meg kész idegbaj. Ha már egyszer lányokkal nem barátkozom, legalább had legyen egy majdnem barátnőm, aki nem ismer téged.
- Igazából már ismer valamennyire. Sokszor jártam bent nála. Dumáltunk is. Igazából elég jó arc, bár egy cseppet fura.
- És miről beszélgettetek?
Arca elsötétül, fejét enyhén lehajtja, tekintetét az útra szegezi, így pillanatok alatt rá is jövök mi volt a téma. Vagyis inkább ki. De ha SeokJin ismeri TaeHyungot hogyhogy nem jött rá kiről beszélek amikor szóba került?
- Tae... Jin nem tudja ki vagy, jól sejtem?
- Hazudtam neki. Kíváncsi voltam miről beszélgettek, miért lógsz nála olyan gyakran, ezért rákérdeztem, hogy ki vagy, mintha nem ismernélek. Először nem akart válaszolni, hónapok kellettek ahhoz is, hogy a nevedet megmondja és ne Cukinak nevezzen. Úgyhogy megbízható srácnak minősítettem. Már csak azt kéne összehoznom, hogy anélkül mondjam el neki az igazat, hogy megsértődjön. Egészen jóban vagyunk.
- Hát ez remek. Bár akárhonnan is nézem a dolgot gondolhattam volna, hogy mindenkinek utánajársz aki csak rám néz.
- Sajnálom.
- A sajnálatoddal nem tudok mit kezdeni. Majd én elmondom neki, hogy ki vagy, bízd rám! Mellesleg vissza kéne fordulnod. Annyira nézted az utat, hogy túlmentél. - Figyelmeztetem a kelleténél talán kicsit hűvösebb hangsúlyt megütve, mire szó nélkül kanyarodik és áll meg a háza előtt.
- Most haragszol rám? - Kérdi ahogy kiszálltunk a kocsiból, bevetve a tőle elviselhetetlen mértékben cuki kiskutyaszemeket és ajakbiggyesztést.
- Igen, haragszom. Még így is. - Mutatok arcára. - Ezt nem lehet kontrollálni. Jinnek eddig is sokszor mondtam, hogy dilis vagy, de teljesen más tészta lesz elmondani hogy tényleg dilis vagy. Vagy voltál. De hé, van egy kérdésem. Nem fogsz újra begolyózni attól, hogy ott vagyok melletted, de nem vagyok a tiéd?
- Nem tudom. Most már elmondhatok neked mindent, így azért teljesen más a helyzet. Majd kialakul, de ígérem, ha úgy érzem bedilizek, szólni fogok és megpróbálhatunk megoldást keresni rá.
- Tökéletes válasz. Szervusz Tae, holnap reggel találkozunk.
- Egy pillanat! - Szalad utánam amint otthonom felé indulok. Megragadja kezem, mélyen szemembe néz, hogy biztosra mehessen a tekintetben, komolyan rá figyelek és hajlandó vagyok végiggondolni a választ soron következő kérdésére, mielőtt kimondom azt. Tehát a szemével is beszél. Utálom amikor ezt csinálja, szinte megbénít vele minden alkalommal. - Lehetne szó arról, hogy arcon csókoljalak minden este?
- Úgy érted, amikor hazaérünk?
- Nem. Úgy értem este, mielőtt bezárkózol a szobádba és nyugovóra térsz. Mielőtt olvasol vagy rejtvényt fejtesz, esetleg filmet nézel.
- De miért? Nem arról volt szó, hogy jegeljük a dolgot?
- De. Csak tudod.... Annyira jól esne, annyival jobban érezném magam tőle, annyival könnyebb lenne reggel felkelni és legalább egy kicsivel... Közelebb érezhetnelek magamhoz. Lehetne?
- Holnap megtárgyaljuk, ma túlzottan hulla vagyok a témához. Szia!
Párducokat megszégyenítő sebességgel vágtatok át az utca túloldalára, majd fel a szobámba, hogy aztán az ágyon elterülve kezdjek önmagammal vitatkozni.
Naná, hogy akarom azt a puszit, naná, hogy megengedem, de nem lenne szabad. Persze, értem én, sok dolgot tudok már róla, de nem mindent és különben is! Arról volt szó, hogy erős csaj vagyok, öntörvényű és magabiztos, nagy pofával, de lassan egy imádkozó sáskában több tartás van, mint bennem. Pedig annak még csak gerince sincs. Hülye biológia, le kéne szoknom a netes tanulásról, lassan mindenhez akad egy állatos hasonlatom.
Valahogy ki kell lábalnom ebből az állapotból vagy én bolondulok meg, nem Tae.
Minden lelki erőmet összeszedve átöltözöm és a motorra pattanva, vagy inkább kecmeregve Jin boltja felé veszem az irányt. Elvégre végigjárta velem az utat ami a péntek estéhez vezetett, rengeteget hisztiztem neki az elmúlt években, így a minimum, hogy kikérem a véleményét. Amint odaérek első dolgom a pultra ülni, félő, hogy két lábon nem bírnék rendesen megállni.
- Szia Cuki! Rémesen festesz. Milyen volt a hétvége?
- Kezdjük azzal, hogy pénteken kiderült, TarHyungot még annyira sem ismertem, mint hittem. Öt éve egyedül él, drogot terjesztett és fogyasztott is, részeges, elmebeteg, de nem csak úgy simán, hanem igazából. Rendesen rögeszmés, ráadásul rám. Egész eddig követtetett, mindig mindent tudott rólam. Mellesleg veled is jóban van, csak nem a saját nevén mutatkozott be, amit egyébként sajnál. Most meg azt várja tőlem, hogy mindezt figyelmen kívül hagyva a karjaiba omoljak mint valami nyálas love-sztoriban. Megbolondulok.
- Rendben, ez elsőre egy cseppet soknak tűnik, de próbáljuk meg értelmezni. Tehát, adott a srác aki ugyanúgy néz ki mindig, min te. Ő TaeHyung, bár nekem nem így nem mutatkozott be. Igaz?
- Gondolom. - Bólintok.
- És akkor  most milyen mentális betegséggel is küzd?
- Rögeszmés. És én vagyok a dolog tárgya. Összességében véve durva mértékben rám volt kattanva. Elvileg már nincs, de ez majd kiderül.
- Értem. És szeret téged, igaz?
- Igaz.
- És te is szereted, ha nem tévedek. Ami viszont bonyolulttá teszi az ügyet az az, hogy....?
- Hogy az elmúlt öt évben követtetett, hogy piált, hogy drogozott, hogy az alvilágban dolgozott, és legfőképpen az, hogy hazudott. Mert ha elmondja nekem időben, hogy szeret, akkor még csak rögeszméssé sem vált volna, akkor mi valószínűleg már öt éve járnánk és nem keveredett volna ilyen marhaságokba.
- És te nem tudod neki ezeket megbocsátani?
- De Jin, meg tudom bocsátani, de nem hagyhatom, hogy azt higgye mindent megtehet csak mert szeretem, amit egyébként nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán.
- Hogy érted azt, hogy nem tudod, akarod-e szeretni? Szereted és pont, ezt nem tudod befolyásolni, viszont az, hogy ellenállsz önmagadnak nem természetes, pláne nem tőled. Mikor futamodtál te meg bármely érzelmedtől? Emlékszel arra, amikor rommá verted ezt a pultot, mert a srác annyira felidegesített egy sms-sel, hogy nem bírtad magadban tartani a dühöd? Vagy mondjuk azokra az alkalmakra, amikor csak azért jöttél be, hogy megnyugtathassalak, ami persze azzal járt, hogy össze-vissza káromkodtál, szidtad TaeHyungot és arról magyaráztál, hogy legközelebb elgázolod?
- Igen, mindre emlékszem, de ez  azért mégis más. Te hogy viselnéd, ha valakiről akit mindig szerettél tudat alatt kiderülne, hogy oltári ökörségeket csinált?
- Nyilván rosszul, de nem látom értelmét annak, hogy ezért megtagadd magadtól a szerelmet. Vagy már nincs finom illata a bőrének, nem imádod a hangját és nem várod, hogy találkozzatok?
- De. De ha ezt most ilyen könnyen megússza ki tudja mit fog művelni a jövőben. Nem járhatok olyannal, aki megfigyel.
- Szerintem csak féltett téged, de ha kitálalt nyilván nem olyan vészes már a helyzet és biztosan meg tudjátok ezt vitatni.
- Csakhogy, minden alkalommal mikor a szemembe néz annyira eltompul a világ, hogy szinte nem is hallom mit mond. - Hajtom az igazságot bevallva fejemet felhúzott térdeimre, mire hahotázásba kezd.
- Na ezért hívlak cukinak. Olyan édes ahogy itt szenvedsz a szerelemtől évek óta.
Megsimítja fejemet, majd eltűnik a raktárban, hogy aztán a kedvenc jégkrémemmel térjen vissza hozzám. Órákig beszélgetünk még, rég beesteledik mire hazaérek, de nem bánom. Jin sokban segített, mint általában ha problémám akadt, és a figyelmemet is sikerült elterelnie egy kicsit azzal, hogy hétvégén minden esély megvan rá, hogy megtalálta élete nőjét. Egy pont Cupidonak, néha nagyon ért a dolgához a kis mocsok. Gyors vacsora után felballagok a szobámba ahol kellemesen forró vízzel lezuhanyzom és lefekszem aludni. Tae pólóját veszem fel, ami talán nyálas húzás tőlem, de jól esik az ő cuccába bújni néha.
Reggel a megszokott rohanás után dobom be magam TaeHyung mellé, ő pedig mosolyogva veszi tudomásul, hogy hangulatom és viselkedésem visszatért a megszokott állapotba.
- Hogy aludtál? - Kérdi kissé talán átlátszóan, bár az is lehet, hogy paranoiássá váltam a hétvége hatására.
- Egész jól. Te?
- Nehezen, de ment. Mi szólnál suli után egy kis deszkázáshoz?
- Persze, miért ne. Viszont kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek, laposra foglak verni. Sokkal jobb lettem, köszönhetően RapMonnak.
- Akkor ezért lógtál vele?
- Igen, gondoltam jó lenne megtanulni néhány király trükköt hogy lenyomhassalak. Nagyon aranyos vagy mikor felfújt arccal duzzogsz.
- Tetszem neked, mi? - Vonja fel szemöldökét egy kaján mosoly kíséretében, mire elnevetem magam.
- Ez nem kérdés. JÉZUSOM, AZ ÚTRA FIGYELJ! - Kezdek visítani mikor a pillanatnyi döbbenet után még mindig engem bámul.
Észbe kap és újra a vezetésre kezd koncentrálni, de nem bírja megjegyzés nélkül hagyni a történteket.
- Meglepően jó hatással volt rád a fejfájás. Egyébként hova mentél este? Majd beledöglöttem, de nem mentem utánad.
- Jinhez. Kellet, hogy egy kicsit kitisztítsa a fejem. Mellesleg egyáltalán nem zavarja, hogy más néven ismer téged mint én, így is tudta, hogy te vagy TaeHyung.
- Meglepő. És ennyire hatásos egy-egy beszélgetés vele?
- Csak azért nem nyírtalak ki az elmúlt években, mert Jin minden idegbajos ordítozásomnál jelen volt és megnyugtatott. Vagy épp kiröhögött. Az is egészen hatásos tőle.
Halványan elmosolyodik, de nem beszél.
Hónapokig játszuk ezt a játékot. TaeHyung minden nap elvisz, majd hazafuvaroz az iskolából. Mellettem ül, velem ebédel, jó jegyeket szerez és sportolni kezd, a barátai állandóan körülöttünk lógnak, gyakorta visz olyan helyekre amik az életéhez tartoznak. Mindenki úgy kezel bennünket mint egy párt, még ha hivatalosan nem is vagyunk azok. Néha véletlenül összeér a kezünk, de egyikünk sem kapkod a pózváltással. Ha problémám van neki mondom el elsőként, ha problémája van, nekem mondja el... Remélhetőleg elsőként.
Folyamatosan nő bennem a vágy, hogy megadjam magam a szerelem furcsa vágyainak, mint például megfogni Tae kezét vagy épp az esti puszi helyett inkább csókot adni. Egy-kétszer közel is kerülök a dologhoz, végül mégis mindig meghátrálok. Az első csók nagy pillanat, pláne esetünkben, valami kivételes illene hozzá és a pizsim mindennek mondható csak különlegesnek nem, ugyanakkor, ha elmegyünk valahova általában velünk tartanak TaeHyung barátai. Állítása szerint nem akar kényelmetlenséget okozni azzal, hogy túl intim helyzetet teremt. Ő meg az a nagy esze.... Hogy is csókolhatnám meg egy rahedli ember előtt? És mi a jó éjt puszi, ha nem intim helyzet?
- Hahó! Föld hívja Kwon Ye Eunt, Eun ott vagy? - Tae hangja visszaránt a valóságba.
- Mi? Ja, persze. Bocsi, csak egy kicsit elbambultam. Mondtál valamit?
- Csak Kookról meséltem, nem lényeg. - Mosolyodik el. - Merre jártál?
- Azon tűnődtem, vajon mikor lesz elég jó idő egy kiránduláshoz. - Füllentek.
- Hova szeretnél menni?
- Nem is tudom, valami szép helyre, ahol sok a zöld terület, esetleg egy tó mellé néhány napra. Emlékszel még a harmadikas közös családi kirándulásra a lakókocsival? Az jó volt.
- Mit szólsz a hétvégéhez? Megszervezem neked, ha szeretnéd. Persze napi négyszer foglak felhívni, hogy egyben vagy-e még, de egyébként is minimum háromszor fel szoktalak hívni ha nem találkozunk, szóval....
- Te is velem jössz. - Vágok szavába anyám ellentmondást nem tűrő stílusában, mire csodálkozva kapja rám tekintetét.
- Biztos vagy benne, hogy össze akarod zárni magad velem napokra?
- Sokat láttam már belőled, nem hinném, hogy meglepetést tudsz okozni. - Rántom meg vállamat egy félmosoly kíséretében.
- Eun, ugye tudod, hogy továbbra is majd megőrülök érted?
- Ha nem akarsz velem jönni nem muszáj. Mehetek egyedül is. Ne fáradj a szervezéssel, majd én megoldom. Szia!
Megint megfutamodtam. Szuper, ügyes vagy Eun!
Kiszállok a kocsiból amiben lassan fél órája ücsörögtünk a ház előtt. Eszem valamit, beszélgetek a szüleimmel, elmondom a hétvégi tervet, ők pedig azonnal neki is állnak helyettem megszervezni az egészet. Mindig úgy vélték, jobb, ha ők találják ki hova és mikor menjünk kirándulni nélkülük, mert ők a biztonságra törekednek, míg mi inkább a szórakozásra.
Felballagok a szobámba, kedvetlenül ledobom magam az asztalomhoz és tanulni kezdek, ügyet sem vetve az ágyamon ülő TaeHyungra.
- Elmondod, hogy most miért haragszol rám?
- Nem haragszom rád. Nyilván nincs kedved velem tartani hétvégén, hát nem is kell. Megtennéd, hogy hagysz tanulni? - Kérdem a lehető legközömbösebb hangon. Most miét is haragszom rá?
-Francba már Ye Eun, mit vársz tőlem, mit tegyek? Nem erőltetem rád magam, de nem várhatod el,  hogy ne szeresselek, mikor te is tudod, hogy így van. - Emeli fel hangját egy kicsit.
- Nem arról volt szó, hogy lehetünk barátok is? - Ahogy hátrafordulok hogy szemébe nézhessek összerezzenve konstatálom, hogy lényegesen közelebb van hozzám mint az imént. Tényleg csengőt fogok akasztani a nyakába.
- Te... A barátom akarsz lenni? Ezek szerint csak én érzem úgy, hogy szikrázik köztünk a levegő?
Arca hitetlen és csalódott, bár utóbbit igyekszik leplezni. Előre hajol, székem kartámláján támaszkodva tornyosul fölém, vészesen közel kerülve hozzám. Szívem őrült dobogásba kezd, légzésem felgyorsul, gyomrom táncot lejt miközben igyekszem a lehető legjobban eggyé válni a háttámlával és legalább úgy tenni, mintha nem töltene el euforikus érzéssel és izgalommal a tény, hogy alig pár centi választ el tőle. Velem ellentétben  hagyja, hogy az érzés kiüljön arcára, zihálása szaggatott szellőként lebegteti pólóját, karja libabőrössé válik.
- Azt nem mondtam. - Határozott akaratom ellenére hangom alig hallhatóan elcsuklik, ami mosolyra készteti őt. De nem a megszokott aranyos mosolyra, ez most más. Tudja, hogy győzött.
- Akkor csókolj meg végre!
Hangja olyan tónusban búg melyet még sosem hallottam tőle, mélysége szinte szédítő.
Bárcsak... Nem! Gondolkozz Eun, indítsd be az agyad és találj ki valami értelmes választ mielőtt teljesen elveszel azokban a szemekben! Gyönyörű szemek... Hé, legalább mondj ellent! NA!!
- Nem.  - Sikerül teljesen nyugodtan válaszolnom, ami kizökkenti így a pillanat tovaszáll.
- Nem?
- Az első csók nem az én dolgom. - Vonom fel vállamat immáron másodszor az elmúlt fél órában. - Ez pedig mint tudjuk, nem ideális helyszín hozzá.
Míg ő kábultan bámul rám én visszafordulok az asztalhoz és leckeírást tettetve várom távozását, hogy fellélegezhessek végre, de csak nem mozdul. Szinte hallom, hogy dolgozik az agya majd koppan a felismerés.
Kezemet megfogva talpra állít és magához von, bal tenyere arcomra simul, sötétbarna szeme teljesen ellágyul.
- Teszek a helyszínre. - Suttogja.
Puha, meleg, ismeretlenül is ismerős ajkai gyengéden simulnak enyémekre. Pár pillanat után szája enyhén elnyílik, így megízlelhetem mézédes ajkát mielőtt nyelve táncba invitálja enyémet. Óvatos, visszafogott, mégis érzelemmel teli és szédítő. Mielőtt hátrébb húzódna még egy finom, apró csókot lehel ajkaimra, majd kinyitja szemét.
Boldogságtól csillog. Mosolya sosem volt még ilyen széles és őszinte, arcát enyhe pír borítja.
- Szeretlek, Eun. Amióta csak megláttalak tudom, hogy hozzám tartozol, és ígérem, hogy sosem foglak elengedni, nem teszek olyat, amivel elveszíthetnélek. Minden nap minden percében tovább fogok küzdeni, hogy soha ne múlhasson el az, amit most érzel. Ígérem.
- Jaj, Tae, ha eddig nem múlt el a szerelmem, ezután hogy történhetne meg? - Nevetek rá vidáman.
- Mikor csókolhattalak volna meg először büntetlenül?
- Apa születésnapja után, mikor a nappaliban játszottunk. Vagy amikor deszkázni mentünk a többiekkel.
- És amikor nekem dőltél filmnézés közben?
- Nem, az úgy volt tökéletes. Egy picit hozzád bújni, egy pici puszit kapni.
- Sok tökéletes pillanatunk lesz még. - Mosolyog. - Akkor veled mehetek a tóhoz?
- Igen. Komolyan, néha úgy viselkedsz, mintha nem ismernél. De most ideje tanulni, úgyhogy menj haza!
- Na ezt az énedet már ismerem. Az eminens.
- Tűnés! Így sosem leszek kész.
Duzzogást imitálva baktat ki a szobából, míg én az ágyra vetődve kezdek eszement módjára vergődni. Megcsókolt... MEGCSÓKOLT! Megérte több hónapig várnom erre, és TaeHyungot ismerve ez alighogy félgőz volt. Fogni fogja a kezem, megpuszil majd ha épp olyanja van, és, ami a legfontosabb, nem csak mint barát, hanem mint pár is mellettem lesz ezentúl. Én a tiéd, te az enyém. Ezt még akkortájt mondta, mikor összebarátkoztunk, a jelmondatunknak tartotta. A szüleink persze jót nevettek rajta, fogalmuk sem volt, mi ketten mennyire komolyan gondoljuk az életre szóló barátságot. Meg kéne keresnünk a szüleit... Igaz, alig két hete csúnyán leugatott amiért szóba hozam hogy az anyja talán örülne ha láthatná, de talán ha csak pár fontosabb információt összeszedek róluk... Mondjuk nem ártana tudni, hogy él-e még az édesapja, vagy megtudni, miért nem keresték fel TaeHyungot évek óta. Elvégre nem lehet, hogy ne számítson nekik, mi van vele...
Telefonom pittyegése térít magamhoz.
"Nem kéne egész véletlenül tanulnod, Kisördög?"
Nyelvet öltök a szemből leselkedő Taenak, majd az asztalomhoz ülve folytatom eszmefuttatásomat. Minden lehetséges módon rákeresek szüleire, telefonálok is néhányat, így elég sok dolgot sikerül kiderítenem, melyeket leírok egy jegyzetfüzetbe és alsó fiókom mélyére süllyesztem. Majd az alkalmas időpontban elmondom Taehyungnak.
Pénteken a hétvégi közös kirándulásra készülődve Tae folyamatos konzultációt igényel. Mivel eleve nagyjából azonos a ruhatárunk úgy döntött, minden nap tökéletesen össze akar velem öltözni. Kicsit túlmaxolja a dolgot, de az sem hatotta meg, hogy csúnyán leszúrtam érte.
- Egyébként, a félreértések elkerülése érdekében muszáj közölnöm veled, hogy a lakókocsi ugyan két személyes, de ez nem azt jelenti, hogy két ágy lesz benne. - Hallom a hangján, hogy mosolyog, bármennyire is igyekszik palástolni.
- A félreértések elkerülése érdekében muszáj közölnöm veled, hogy semmi esélyed, ha bepróbálkozol a földön végzed.
- Ilyet nem tennék. De kénytelen leszel hozzám bújni.
- Csak ne hallanám a vigyort....
- Ha szeretnéd, tarthatunk egy főpróbát, nehogy nekem azon a két négyzetméteren pánikolj be!
- Kikérem magamnak a pánik kifejezést, én nem szoktam pánikba esni. Egyszerűen csak vannak dolgok, amikre sosem leszek hajlandó.
- Mint például leugrani egy szénabáláról? - nevet a vonal túlvégén.
- Az nem egy volt, hanem tíz, mi meg csak harmadikasok. Nem ér kinevetni, tudod, hogy tériszonyom van.
- Persze-persze, hiszek neked. Tehát?
- Tehát maradj csak a saját ágyadban.
- Pedig kicsi korunkban szerettél velem aludni.
- Kicsi korunkban nem jártunk és pláne nem kellett attól tartanom, hogy esetleg rám akarsz mászni.  Szóval, ott jártunk, hogy piros Nike pulcsi. Betetted?
- Igen. Hozzá a piros cipő?
- Vagy a sárga?
- Ahogy kívánod. De ha rossz döntésnek bizonyul, a te hibád. Akkor minden megvan?
- Nos, a fehérneműimet nem vagyok hajlandó a tieidhez igazítani, úgyhogy igen, mindennel megvagyunk. Csak ne felejtsd el az irataidat és a töltőd!
- Jézusom, ezzel a lendülettel akár az anyám is lehetnél. Leteszem, lent találkozunk.
Választ nem várva kinyomja a telefont. Dohogok egy sort illemről és hasonlókról majd bőröndömmel a kezemben leslattyogok a lakókocsihoz melyet Tae reggel hozott el a telepről. Ő éppen azon ügyködik, hogy feltöltse a miniatűr hűtőt és a szekrényeket.
- Minek vettél ennyi kaját? Tudom, hogy sokat eszel, de ebből egy hétig megélne a családom.
- Csak biztosra megyek, hátha megkívánsz valami ételt. Gondoltam főzhetünk is.
- Már megint túlbiztosítasz bennünket.
- Mikor nem?
- Jogos. Tehát, mi a menetterv?
- Nos, a tóhoz akarunk menni, de arra gondoltam, esetleg mehetnénk kerülővel. Hallottam egy helyről, ami nagyon szép éjszaka, úgyhogy esetleg indulhatnánk ma este, hét óra körül. Reggelre a célállomáshoz érhetünk, vagy ha gondolod ott aludhatunk és reggel indulunk tovább, majd eldöntöd. Mit szólsz?
- Tetszik az ötlet, de akkor szólnom kell anyuéknak, hogy előbb indulunk. Oh, és hagyj helyet a hűtőben, anya biztos, hogy egy tonna kaját csinál nekünk, mivel apa szerint tíz óta a konyhában rohangál.
- Akkor most én vagyok olyan, mint a te anyád?
- Ez így szörnyen hangzott. - Nevetem el magam. - Gyere, vacsorázz nálunk! Legalább kevesebb ételt kell betuszkolnunk ebbe. - Mutatok a hűtőnek nevezett mütyűrre.
- Egyébként, meglepően könnyen elengedtek téged a hétvégére. Nem féltenek? Nem kaptál szexuális felvilágosítást? - Vigyorog kajánul.
Egy pillanatra elgondolkodom, miért is kellett volna bármi ilyesmin átesnem, majd leesik a tantusz. Elfelejtettem elmondani a szüleimnek, hogy TaeHyung és én összejöttünk.
- Hát ekkora barom is csak én lehetek.... - Csapom homlokon magam, mire persze Tae alaposan kiröhög.
- Gondoltam, hogy ez lesz. Akkor talán nem ártana elmondanod, nem gondolod? Mert ha jövő héten tudják meg elég pipák lesznek.
- És anyám egyből nőgyógyászhoz fog cipelni.
- Azt így is meg fogja tenni. De nem hibáztathatod,csak óvni akar téged... Meg engem az apádtól.
- Na jó, én nem megyek haza. Ebben a lakókocsiban fogom leélni a hátralévő életemet. Beszerzek egy nagyobb hűtőt és meg is van oldva, nem kell ide sok dolog, lényegében véve egy mini, gurulós ház, egészen otthonossá is lehetne varázsolni.
- Ne magyarázz, gyere! - Kezemet megragadva húz maga után egészen a konyhánkig, ügyet sem vetve arra, hogy testvéreim amint meglátnak bennünket, nyomunkba szegődnek. - Jó estét Kwon asszony, hogy telt a napja? - Kérdi, hogy magára vonja anyám figyelmét, aki mindig is utálta, ha Tae formálisan viselkedett.
- Jaj, TaeHyung, hát nem beszéltük meg szá..... Te... Ti.... Istenem, végre valahára! - Kiált fel, majd még hangosabban folytatja. - Mackó, gyere le! Csoda történt.
A szüleim, meg a hülye becenevek... Sosem fogom megérteni.
Apa lecsörtet az emeletről, megáll anyám mellett, aki ránk mutat. Mindeközben én vöröslő fejjel igyekszem minél jobban elbújni Tae háta mögé, de nincs egyszerű dolgom, ugyanis nem engedi.
- Te miért fogod a lányom kezét?
Apa szigorú hangja a vért is megfagyasztja bennem. Tőle örököltem az ijesztgetési képességem, egyedül az öcsém nem fél ettől a hangszíntől... Egyelőre. Csak adjon egy okot.
- Nos, tudom, hogy nem kértem engedélyt, amiért utólagos elnézést kérek, de nem tudtam, Eun mikor lesz hajlandó beadnia derekát.
- Hogy mi? - Lép egyet felénk apám, mire Tae összerezzen.
- Rossz szóhasználat, elnézést! Szóval, régóta szeretem a lányukat és végre elértem, hogy viszont szeressen.
- Tehát te az én lányommal jársz az engedélyem nélkül? Mióta tart ez?
- Csak pár napja uram.
- Gyere velem! - Indul meg apa garázs felé. TaeHyung engedelmesen követi engem a konyhában hagyva. Amint becsukódik utánuk az ajtó a bátyám hátba vág, anyám ölelgetni kezd, az öcsém pedig csúfolódni, amit tockossal jutalmazunk mind a hárman. Természetesen azonnal rinyálni kezd. A garázs felől mintha nevetést hallanánk, de a hang hamar el is tűnik, és nem sokkal később Tae egyben visszatér a konyhába.
- Mi történt? - Súgom fülébe.
Csak megrázza fejét, majd igyekszik megtartani anyát aki persze nagyobb lendülettel veti magát rá mint rám. Vacsora után útnak indítanak bennünket, mindenféle hiszi és kioktatás nélkül. Sosem voltunk olyan család, ahol a szülők megszabják, mit tehetnek a gyerekek és mit nem, csupán egyengették az utunkat, nem befolyásoltak és ez épp így jó. Életemben nem kaptam még büntetést otthon, maximum egy kisebb fejmosást. Mi inkább megbeszéljük a dolgokat, mert az sokkal hatásosabb. Persze ez nem azt jelenti, hogy jól neveltek vagyunk, de legalább nagyjából normálisan viselkedünk. Kivéve amikor nem.
TaeHyung mellett ülve bambulok a városra és hagyom, hogy gondolataim össze-vissza cikázzanak. Néha rápillantok barátomra, mint mindig amikor közelemben van. Automatikus tett, mindig is az volt.
- Jól vagy?
- Persze. Csak élvezem a nyugalmat.
- Sosem értettem, hogy lehetsz ennyire kétoldalú. Élvezed a csendet, de megőrülsz tőle. Unatkozol egyedül, de nem keresed a társaságot. Nem tanulsz sokat, de szinte kitűnő vagy. Lehetetlen. - Halványan mosolyogva folytatja. - Szerintem elveszett benned egy másik ember. Kíváncsian várom, mikor találkozom vele a kapcsolatunkban.
- Nem tudom. - Nevetem el magam. - Majd kiderül.
- Arra gondoltam, le kéne fektetnünk néhány alapszabályt. Félreértés ne essék, nem akarom megszabni, mit tegyél. Csupán annyi lenne, hogy minden pénteken randi, reggel együtt menni suliba, együtt ebédelni. Ha valami zavar vagy zaklat, szólj nekem, és hasonlók.
- Miben merül ki a "hasonlók"? - Nézek rá gyanakodva. Azonnal fülig vörösödik, a válasz pedig percek múltán sem hangzik el, így visszafordulok a már elsötétült tájhoz.
Egyszer csak félreáll, hatalmas levegőt vesz majd hosszan kifújja és beszélni kezd.
- Lehet, hogy ez most meg fog ijeszteni, de szeretném, ha maximum egy év múlva összeköltöznél velem. - Vár néhány másodpercet, s mivel nem válaszolok, folytatja. - És amint készen állsz rá feleségül akarlak venni.
- Hogy mit akarsz? - Hangom szinte a magas C-t üti, hányingerem támad és forogni kezd a világ. Hát meg van ez a gyerek húzatva? Nem tudott volna várni ezzel a mondattal néhány évet? Minimum....
- Eun, nyugodj meg! Ha soha nem jössz hozzám nekem az sem baj, bőven eléggé ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, szerinted nem ér sokat a hivatalos eskü, és soha nem foglak vele piszkálni, esküszöm. Vegyél mély lélegzeteket!
- De, a házasság igenis nagy dolog.
- Akkor egyszer majd hozzám jössz? - Csillan fel szeme, vagyis mintha. Még mindig rettenetesen szédülök.
- Nem, vagyis ne, Tae ezt ne! Én nem... Én... Még nem is tudjuk működni fog-e ez, nem teheted ezt velem!
- Oké, jó, értem, csak nyugodj meg! Nincsen semmi baj.
- Úr isten, te nem vagy százas... - Kérdőn néz rám, amin nem tudok nem elmosolyodni. - Egy lánynak nem magyarázhatsz a házasságról büntetlenül.
- És mi lesz a büntetésem?
- Ez.
Nyakába ugrok csikizni, harapni kezdem ahol csak érem, Nevetve próbál meg ledobni magáról de erősen kapaszkodom, így taktikát vált. Combomnál fogva felemel és megpróbál az ágyig manőverezni velem, kevés sikerrel. Nekiütközünk az egyik szekrénynek, felszisszenek ahogy hátam nekicsapódik a kemény fának, csípéssel jutalmazom ügyetlenségét amire ő is felszisszen és nyakon harap. Mivel ennek köszönhetően engedek a szorításból ledob az ágyra, majd kuncogva visszaül a vezető ülésbe.
Én is előre battyogok és ledobom magam mellé, hogy tovább indulhassunk. Még mindig mosolyog, elégedettnek tűnik. Szeretem, amikor ilyen.
- Ennek még nincs vége.
- Dehogynem, épp az imént nyertem.... Imádom amikor ilyen vagy. Spontán, laza, kicsit talán gátlástalan is, persze nem a rossz értelemben. Ilyenkor vagy Kisördög.
- Te minden állapotomban imádsz, feleslegesen is tagadnád. - Vonom meg vállamat nagyképűen. Rám kapja tekintetét, aztán grimaszomat látva nevetni kezd.
Jó lesz ez a kirándulás.
- Arra gondoltam, jó lenne jövő héten teljes bandával elmenni valahova. Mármint Jinnel és NamJoonnal, a bátyáddal, az én barátaimmal. Mit szólsz?
- Persze, miért is ne. Jin biztosan örülni fog a meghívásnak, Nam egyébként is haverkodós típus, Kyung pedig kedvel téged, biztosan nem mond nemet.
- Azért jutott eszembe, mert jó lenne, ha a barátaink is ismernék egymást.
- Nekem megfelel. Mondjuk csinálhatnánk akár egy kerti partit is. Mindenki szereti a hamburgert.
- Aztán elugorhatnánk a jégkorcsolya pályára. Nincs jobb, mint zakózni egyet a jégen.
- Inkább fordítva kellene. A kori után jól esik majd egy meleg tea, egy finom sör, hozzá a friss, meleg kaja. És akkor tábortüzet is gyújthatunk a kertben.
- Jó pár vagyunk.
- Maradjunk is azok! Nem szeretnék unalmas hétvégéket, valamit mindig lehet csinálni, elvégre elég nagy városban lakunk. - Nézek rá valamiféle helyeslésre vagy ígéretszerűségre várva, amit egy hümmögő bólintás formájában meg is kapok. - Helyes.
- Nem vagy éhes?
- Nem. Te?
- Nagyon.
- Hogy tűnhet el benned ennyi kaja ilyen gyorsan? De most komolya, viccen kívül, téged miből csináltak? Alig néhány órája ettünk, méghozzá nem is keveset, de te máris éhes vagy. Ráadásul téged ismerve megint el fog tűnni benned vagy egy tonna kaja.
- Nem értem miért akadsz fel ezen mindig, amióta ismersz ilyen vagyok. - Von vállat vidáman.
- És sosem voltam képes megérteni, hogy miért  nem vagy még kétszáz kiló.
- Genetika.
- Nem tudom, hogy érezzek a genetikáddal kapcsolatban.
- Ezt hogy érted?
- Utálom, mert az én genetikám nem ilyen, de szeretem is, mert biztosítja, hogy alultápláltságról szó se essen.
- Alultápláltság?
- Néhány éve egyik pillanatról a másikra iszonyatosan gizda lettél. Aggódtam egy picit. Na jó, nagyon. De nem piszkáltalak vele, mondván, hogy rengeteget ettél anno is, mégsem szedtél magadra egy dekát sem.
- Ah, pedig abban az időszakban tényleg nem ettem valami sokat. Nagyjából annyit, mint te szoktál.
- Ami a te gyomrodnak egyenlő a nullával.
- Igen. De gyorsan vége lett. Gyengének éreztem magam, ezért visszatértem az eredeti étrendemre.
- Újabb ökörség.
- Sok volt.
- Remélem tényleg vége.
- Az elmúlt néhány hónapban semmi dilis dolgot nem tettem, nem most fogok visszaesni, hogy végre mindent tudsz. Mellesleg, szeretném ha tudnád, hogy soha, semmilyen körülmények között nem akarok neked soha többé fájdalmat vagy kellemetlenséget okozni.
- Soha nem is akartál. Egyszerűen így alakult, és ezen az sem változtat, hogy utólag iszonyatosan bánod, hogy nem voltál velem őszinte már az elejétől kezdve. Nem kell mentegetőznöd, TaeHyung, nem foglak felelősségre vonni azért, amin keresztül mentél.
- Nahát, ennyire szépen még sosem csesztél le... Talán jót tesz neked a szerelem. - Nevet fel vidáman, mire vállba bokszolom. - Mit szeretnél enni? Eléggé teletömted a konyhának nevezett területet.
- Legyen valami rágcsa. Majd ha megállunk eszem rendes ételt. Nincs már túl messze. Nagyjából egy óra múlva odaérünk.
- Jó, de hova?
- Azt majd megtudod alkalomadtán, Vörös Ördög.
Az út hátra lévő részében Tae rágcsál, én pedig hol a semmibe, hol irányába bambulok. Sokat gondolkodtam az elmúlt hónapokban. TaeHyungról, a gyerekkorunkról, a jövőnkről. Mert nem kérdéses, hogy van-e jövőnk. De hogy komolyan gondolta-e amit a házasságról hablatyolt, és ha igen, én akarom-e a dolgot, arra nem találok választ magamban. Talán egyelőre nem is lehet. Egy biztos, meg kell emésztenem a dolgot, és el kell fogadnom a tényt, hogy az összeköltözést addig fogja hajtani, amíg meg nem győz.
Meglepetésként ér, amikor újfent leparkolt, ezúttal egy város szélénél.
- Tudod, miért jöttünk ide? - Kérdi felém fordulva, szokatlanul komoly hangon.
Bármennyire is gondolkodom, ötletem sincs, mit keresünk egy kicsinek tűnő város legszélén, ott ahol ilyen kései időpontban még talán a madár se jár, így csak megrázom a fejem, és hagyom, hogy kezemet megragadva elinduljon. Komorsága megrémít, bár nem félek attól, hogy esetleg bántana, hiszen ő maga mondta, hogy nem tenne ilyet. Mégis félek. Félek, mert nem tudom, mire készül.

Fekete bárányok II.

- Örökké utálni fogsz? - Kérdezi TaeHyung már hazafelé tartva a kórházból. A déli nap sugarai gyengéden simogatják arcomat amint a kocsi ablakának dőlve fáradtan pislogok a nagyvilágba.
- Még nem tudom. Most nem utállak, mert tudom, hogy beteg vagy és segítségre szorulsz. De nem garantálhatom, hogy ez nem fog megváltozni aközben, hogy az elmúlt öt évet meséled. Minden bizonnyal vannak olyan tetteid, amik miatt megérdemelnéd, hogy gyűlöljelek V.
- Ne hívj V-nek! - Sóhajt ismét, lassacskán beletörődve abba, hogy az elmúlt tizennégy órában nem voltam hajlandó másképp szólítani és ez feltehetőleg nem fog megváltozni, míg a hosszúnak ígérkező sztori végére nem ér.
- Csak menjünk haza, kérlek!
Nem felel. Nem tudna mit mondani, de nem is akar. Mindketten feszültek vagyunk. Én nyilvánvaló okok miatt, ő azért, mert fél. Fél belekezdeni az öt éves történetbe, elmondani, mit tett, miért, és megindokolni maradását. Normálisan, nem csak szimplán bedobva, hogy nem tudott itt hagyni. Azt hiszem...
Elszenderedem az autóban, arra riadok fel, hogy kiemel az anyósülésről. Túl fáradt vagyok tiltakozni, titkon a közelsége is jól esik. Mindig szerettem a szívverését hallani.
Benyit, suttogva kér elnézést anyámtól, elmondja, hogy kórházban voltam vele, nagyon elfáradtam. Felvisz az emeletre, óvatosan ágyamra fektet és betakar.
- Hazajöhettél volna a kórházból. - Leheli alig hallhatóan ahogy eligazgatja rajtam a meleg paplant.
- Mi lett volna a garancia, hogy nem szöksz el magyarázat nélkül?
- Azt hittem, alszol.
- Fogjuk rá. Ébernek biztosan nem vagyok nevezhető. Kezdheted a mesedélutánt.
- Előbb pihenj!
- Nem. Csak hülyeséget álmodnék.
- Rendben. - Nagy levegőt vesz, hallom ahogy térdére támaszkodik az ágyhoz közeli recsegős fotelben. - Tehát az egész ott kezdődött, hogy nem sokkal azután, hogy megismertelek, halálosan szerelmes lettem. De persze értelmes emberhez méltó módon képtelen voltam elmondani neked. Ezért igyekeztem nagyon sokat veled, körülötted lenni, hasonlítani rád, hergelni, igazából bármit megtettem volna, amivel magamra vonom a figyelmed. Sapkát hordtam onnantól, hogy azt mondtad, tetszenek, csak hogy ellophasd tőlem, hogy olyat hordj, ami tőlem van. Igen, tudom, hülyeség. De melyik tinédzser gondolkodik értelmesen? Ha változtál, változtam én is. Aztán jött a költözés ötlete. Úgy éreztem, belehalok, ha nem maradhatok melletted, már a gondolattól is szorítani kezdett a mellkasom, majdhogynem pánikrohamot kaptam minden vitánál. Aztán anyuék nagy nehezen megértették és kialakítottuk a rendszert, amiről este beszéltem. Mikor hirtelen eltűntek vártam három hónapot, hátha eszükbe jutok, de mivel semmi sem történt elmentem Busanba. Apa munkahelyi balesetet szenvedett és kómában feküdt. Anya dolgozott ugyan, de a fizetése még a kórházi számlákra is alig volt elég. Nem akartam zavarni. Hazajöttem, igyekeztem munkát találni, de sehova nem vesznek fel stabil munkásként, értelmes fizetéssel egy tizenöt éves kölykök, így a diákmunka mellett dealerkedni kezdtem. Még egy hülyeség. Közben egyre jobban tartottam attól, hogy elveszítelek téged és megkezdődtek a legnagyobb ökörségek. Aztán összeveszünk, és én...
- Állj! Az ökörségeket is tudni akarom.
- Ne!
- V, ez nem kérés volt. Ha nem kívánod elmondani, máris távozhatsz.
- Ah, ne hívj V-nek! - Bár nem látom arcát, tudom, hogy összeráncolja szemöldökét, enyhén felhúzza orrát. A beletörődő arckifejezés. - Tudod, nem tudtam állandóan körülötted lenni, ráadásul veszélyes is lett volna számodra, mert ha elkapnak valamiért, felhasználtak volna ellenem. Ezért a kapcsolataimat használtam ki. Eleinte csak napi négyszer néztek rád, aztán már óránként. A végén már folyamatosan figyeltek és fényképeztek. Gyorsan zuhantam, egyre mélyebbre estem, a rögeszmém foglyává váltam.
- Kik figyeltek?
- Ez a legrosszabb. Eleinte ismerősök, haverok. Aztán már az ügyfeleimet is belevontam, végül egy ember, egy drogfüggő magánnyomozó. A munkájáért cserébe engedményt kapott tőlem. Mindvégig tudtam, hogy nagy hülyeség, de nem tudtam leállni.
- Aztán?
- Aztán összevesztünk. Te leszúrtál, mert nem tudsz rólam semmit, én pedig felkaptam a vizet, mert megijesztett, hogy érdekellek. Tudtam, hogy képtelen lennék értelmes választ adni a kérdéseidre, és ez megrémített, felment bennem az adrenalin, és a kettő együtt valahogy dühössé tett. Amikor leeset, hogy veszekedni kezdtem veled, elmentem. Nem akartalak bántani, ezért menekültem, de tudom, hogy azóta egyre jobban idegesítelek. Minden erőmmel azon voltam, hogy végre ki tudjam bökni mindezt, de végül mindig a félelem győzött. Ettől függetlenül szereztem rendes állást, megszüntettem a kapcsolatot mindennel, ami az alvilághoz kötött, és orvoshoz fordultam.
- Egyéb?
- Próbáltam ki drogokat, ha nagyon rossz lelki állapotba kerültem, ittam is. Nem sokat, mindig tudtam, hol vagyok és mit csinálok épp. Rengeteget bunyóztam. És a képek a falon... Jó volt látni őket. Ahogy táncolsz, mosolyogsz valamin, vagy épp dühösen összehúzod a szemöldököd. Édes a mimikád.
- Parkoló?
- Mindjárt jövök.
Felpattan, kimászik az ablakon, pár perc után pedig lihegve esik vissza a szobába. Besüpped mellettem az ágy, a kíváncsiság pedig rávesz, hogy kinyissam a szemem. Egy doboz, egy szál enyhén nyeszlett rózsa és egy boríték van a kezében, törökülésben ülve, izgalomtól csillogó szemmel figyel engem. Ülésbe tornázom magam, aztán a falnak dőlök.
- Mi lesz a sorrend?
- Először olvasni fogsz. - Mosolyodik el, majd felém nyújtja olvasószemüvegem. Gondoltam, hogy tud róla, elvégre figyeltetett, de egy kicsit meglepő, hogy még azzal is tisztában van, hol keresse. A kelleténél talán kicsit nagyobb lendülettel kapom ki kezéből, de nem látok csodálkozást arcán. Átnyújtja az üzenetet, én pedig alaposan szemügyre veszem. Már első tapintásra érződik, hogy nem olcsó papír, a díszítés pedig még inkább arról árulkodik, hogy súlyos pénzbe került. Felpillantok a mosolygó fiúra, tudja, hogy elnyerte a tetszésem, már rég elmondtam neki, mennyire  imádom a finom tapintású, szép borítékokat. Felbontom, és az azonos díszítésű lapra vetett, régiesen ívelt betűk sokaságán végigfuttatva tekintetem nagy erőre van szükségem ahhoz, hogy ne essen le az állam. A levél szó szerint gyönyörű.
- Azért angol, hogy még szebb lehessen. - Jegyzi meg halkan. - A hangul nem formálható olyan szépen.
Épphogy csak meghallom, már a szövegre koncentrálok.

"Drága Ye Eun,

Tudom, nehéz lesz elhinned mindazt, amit leírok, de szeretném, ha bíznál bennem, és abban, hogy nem viccelnék ilyennel. Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy a kelleténél jóval kevesebb önbizalommal rendelkezel, én pedig sosem lennék képes ilyennel bántani téged. Tehát hidd el, amit olvasol!
Régóta ismerjük egymást, de vajon tudtad-e?
1. Mentális beteg vagyok.
2. Nagyon, nagyon rég próbálom felkelteni az érdeklődésed.
Sajnos biztos vagyok abban, hogy válaszod nem, mivel nem mertem elmondani egyiket sem. Tudom, most mérges vagy, rosszabb esetben morogva toppantasz egyet, esetleg lendületesen szidod "a hülye fejem".
Javaslom, kezdjük az elején. A betegségem rögeszme. Rossz hír, hogy te vagy a tárgya, jó hír, hogy kezeltetem, valamint, hogy kialakulásának egyetlen oka nem más, mint hogy féltem elmondani neked, mit érzek irántad. Ez azt jelenti, hogy mire az első döbbenettől megszabadulva megkeresel és fejbe vágsz, már egészséges leszek. Vagy afféle. Köszönöm, hogy elolvasod a levelem.
Tizenegy éves korunk óta te vagy az egyetlen, aki megdobbantja a szívem, minden egyes pillantással. Igen, nyálas, kérlek viseld el! Hosszú évek óta zavarba jövök ha rám nézel. Ennek fényében arra kérlek, próbáld elképzelni, milyen érzés, ha mosolyogsz vagy hozzám érsz. Hogy miért nem mertem elmondani, ígérem megindoklom személyesen, de most az a legfontosabb, hogy megértsd, igazat mondok. Mer nem tennék mást. Tőled tanultam: Ha vallomás, akkor teljes.
Remélem, nem ijesztettelek meg túlzottan, és hajlandó vagy még szóba állni velem.

TaeHyung"

Látván, hogy végigolvastam a levelet kezét a lap alá csúsztatja, benne a kis dobozzal. Lassan reagálok, még nem tértem teljesen magamhoz. Lényegében véve mindent el akart nekem mondani, csak hagynom kellett volna, hogy a maga módján tegye.
- Ezek szerint elrontottam a vallomásod?
- Nem vészes. A lényeg az volt, hogy megtudd. Mindegy, milyen úton történt. - Von vállat mosolyogva. De ez a mosoly nem igazi. Ahhoz túl sok fogát látom. Mivel én nyilvánvalóan elfelejtkeztem a dobozról, kinyitja és felemeli, hogy szemügyre vehessem a zöld köves medállal díszített nyakláncot, és a hozzá illő gyűrűt.
- Nem nagy dolog, de lehetőleg ne dobálózz vele.
- Méregdrágának tűnik. Felesleges volt megvenned.
- Nem tetszik? - Kérdezi lebiggyesztett alakkal, őszintén szomorú tekintettel.
- Nagyon jól tudod, hogy ez a kedvenc színem és szeretem a nyakláncokat. Valamint a kezem régóta tele van gyűrűkkel. Tehát esélyed sem volt tévedni. De felesleges volt ajándékot venned nekem.
- Mindig ezt mondod. De tudom, hogy örülsz neki. - Mosolyodik el.
- Nem, most nem örülök neki.
Összezárom a dobozt, felállok az ágyról és kinyújtózom, majd intek neki, hogy kövessen, ő pedig némán somfordál utánam egészen a saját szobája ajtajáig. Mély levegőt véve benyitok, hogy szembenézzek a rengeteg képpel. Alaposan szemügyre veszem mindet, majd elkezdem kategorizálni. Szupermarket, Jin kisboltja, edzés, iskola, folyópart, motor, szüleimmel közös kép, TaeHyunggal közös kép.
- Mit csinálsz? - Érdeklődik majdnem egy óra után.
- Kiválasztjuk a jó fotókat, azokat elviszem, a maradék kuka. Megtarthatsz egyet, amin ketten vagyunk. - Felelem tárgyilagosan, mintha csak egy matekpéldát magyaráznék neki, ő pedig engedelmesen leül velem szemben és szortírozni kezd.
Alig tíz kép lett igazán jó, ami boldoggá tesz, mert legalább a nagyját kidobhatom. Tae pedig megragad egyet, és büszkén felmutatja.
- Ez akkor készült, amikor a tegnap este hozzám vágott sapkát loptad tőlem. Amikor levetted a fejemről megigazgattad a hajam. Azt hittem belehalok, imádtam. Aztán csórtál nekem egy másik fullcap-et, mert hülyén néztem ki nélküle, de lábujjhegyre kellett állnod, hogy felérj. Tudod, ahogy akkor mosolyogtál, szinte megállt bennem az ütő. Itt pont emeltem a karom, hogy magamhoz öleljelek. Persze végül nem tettem, de mégis olyan sokat mond ez a kép rólunk. Te jól érzed magad, én pedig csodállak. Ye Eun, te voltál már szerelmes?
- Sajnos igen, azt hiszem.
- Nekem miért nem mondtad? - Pislant rám félszegen, mire csak mosolyogni tudok. Ezzel az arccal szinte bármikor meg tudja lágyítani a szívem.
- Mert fogalmam sem volt róla. Jin döbbentett rá tegnap este. Sokat beszélgettünk, és tett egy megjegyzést, ami megváltoztatta a véleményem. Okos fiú, és igazán jó ember. Mármint SeokJin.
- És teeee....
Pillanatnyi csend után leesik, mire akart utalni a szó elnyújtásával. Akaratlanul is nevetni kezdek a feltételezésen, Tae viszont nem tudja mire vélni reakciómat.
- Három év és nagyjából ezer ellenérv van köztünk. Nem, nem ő az.
- De hát, rajta és rajtam kívül nincsenek fiú barátaid, a lányokkal pedig soha nem jöttél ki. Vagy ez pont azért lett volna, mert... Nem, ezt nem tudnám elhinni és amúgy sem láttam, hogy akár csak egy csajt alaposabban szemügyre vettél volna. Egy időben sokat bandáztál azzal a RapMonster nevű sráccal, de azt sem tudom elképzelni, hogy pont ő lenne az ideálod. És én... Sosem néztél rám úgy, én csak a gyerekkori barátod voltam egész életemben, és annyira figyeltelek mindig, biztosan észrevettem volna, ha megváltozol. De akkor mégis ki? Valaki az osztályból vagy a suliból?
- Igen.
- Ismerem? Benne van a haveri körömben?
- Igen. De mára elég ennyi. Te itthon maradsz, én hazamegyek. Hétfőn találkozunk a suliban.
- Nem, ne, hé! Tudnom kell, ki az, hallod?! Ye Eun! Ezért őrületbe foglak kergetni holnap.
Nagy fenyegetés attól, aki eddig is állandóan hergelt...
De sajnos betartja ígéretét.
Reggel nyúzottan ébredek, semmi erőm felkelni, vagy akár csak kinyitni a szemem. TaeHyung egészen addig zaklatott éjjel, míg le nem tiltottam az összes kommunikálásra használható alkalmazáson. Akkor SMS-re váltott, így a telefonszámát is tiltólistára kellett száműznöm. Eszement...
Valaki benyit, én pedig (eleve vesztett) harcba kezdek lustaságommal, hogy kinyithassam a szemem.
- Jó reggelt, Eun! Kérlek kelj fel és húzd le a segged a nappaliba, mert TaeHyung kezd mindenkinek az agyára menni, hét óra óta itt van, mert beszélni szeretne veled, de nem akarta hogy felkeltselek, helyette viszont dobol a lábával, lófrál a házban, cicceg, vakarózik, magában beszél és nyughatatlan immáron három órája. Reggelit sem kért, de szerintem lassan éhen hal, tehát te most levánszorogsz és még ha nem is nyugtatod meg, legalább megeteted, értve, kisasszony?!
Édesapám szavainak hatására azonnal kipattanok az ágyból és magamról megfeledkezve trappolok a nappaliba, ahol Tae épp térdeit átölelve kuporog a kanapé előtt. Felfigyel rám, fel is pattan, de ez nem menti meg. Pólója nyakát markolva húzom lejjebb és osztok ki neki egy akkora tockost, hogy összefejelünk. Keze azonnal homlokomra kerül, sajátját is dörzsölgetni kezdi, majd vigyorogva megszólal.
- Legközelebb gondold át jobban, melyik az ideális póz taslira.
- Legközelebb nem csak ennyit kapsz az éjszakai zaklatásért, te mocsok.- Sziszegek rá, mire földre szögezi tekintetét, majd döbbent arccal ismét rám néz. Csak ekkor jut eszembe, hogy extra rövid nadrágban és trikóban szoktam aludni, amiben viszont TaeHyung még nyáron sem látott soha. Tehát helyzeti előnyöm van. Méghozzá nem is kicsi. - Mi az V, megijedtél? Esetleg túl sokat látsz hirtelen?
Gunyoros mosolyom láttán szinte felrobban, de jól tudja, hogy még mindig jobban jár, mint ha felelősségre vonom az éjszaka miatt, így csak megrázza fejét. Bólintok, majd csuklón ragadom és a konyhába húzom, hogy leültethessem. Nagy nehezen előhalászok két tányért, mindkettőt megpakolom anya szokásos, vasárnap reggeli palacsintájával, nyakon öntöm némi juharsziruppal. Tae csokiöntetet kap plusz feltétként, én gyümölcsöt. Tevékenykedésemet a srác pillantása kíséri. Érzem ahogy végigmér, hisz nem látott még feszülő ruhában sem, nemhogy szinte félmeztelenül. Furcsa érzés, egyszerre tetszik és idegesít. Szerencsére sikerül mindezt lepleznem. Ronda pillantást küldök TaeHyungnak ahogy elé teszem az ételt, ő pedig jó fiú módjára falatozni kezd. Nem beszélgetünk, ő nem mer megszólalni, nehogy ordítani kezdjek vele, én túl kába vagyok még egy értelmes beszélgetéshez. Mégis, mikor újra rápillantok képtelen vagyok megállni, hogy elnevessem magam. A jól megpakolt tányér teljesen üres, míg én alig pár falatot ettem a magam lényegesen kisebb adagjából.
- Kérsz még? - Kérdezem a nevetéstől enyhén fuldokolva, míg ő értetlenül bámul rám.
- Nem, kösz. Jobb lesz, ha megyek.
- Talán megsértődtél?
- Nem.
- TaeHyung!
- Mi van? - Néz rám durcásan, mire ismét elmosolyodom. - Már megint min vigyorogsz?
- Aranyos ez a morci arc. Emlékeztet arra, amikor együtt lógtunk a parkban. - Arca azonnal ellágyul, vonásai vágyat és nosztalgiát tükröznek egyszerre. - Mellesleg, az a szőkeség jól állt nekünk. Bár az eredeti sem volt rossz. Jut eszembe, nekem még ruhát kell ma válogatnom.
- Ye Eun, ki az? Miért nem akarod elmondani nekem? Talán azt szeretnéd, hogy megint bedilizzek? - Fakad ki.
- Épp azt próbálom elkerülni.
- De ha nem tudom a választ folyamatosan ezen kattogok. Egész éjszaka ébren voltam, mindenkit számba vettem, akivel akár csak egyszer is szóba álltál, de senki sem illik bele a képbe. Mármint abba, amelyik az én fejemben a te ízlésedről alakult ki, és lássuk be, eléggé ismerlek ahhoz, hogy legalább halvány fogalmam legyen arról, mi tetszik neked egy emberben.
- Akkor sorold!
- Oké, a főbb szempontok: Tudj vele beszélgetni, legyen legalább fél fejjel magasabb nálad, értékelje a zenét, legyen egyéni stílusa a ruhák terén és mindig mindenképp legyen őszinte hozzád.
- Nahát, egész jó.
- Még nem végeztem. Féltsen, de ne nyavalyogjon miatta állandóan. Ellenben, ha butaságot csinálsz, igenis oktasson ki, csesszen le. Legyen óvatosan szenvedélyes, bár ezt nem tudom, hogy lehet összehozni. - Gondolkodik el, míg én szájtátva bámulok.
- Basszus, te mindent tudsz rólam?
- Nem, csak figyeltem. Mindig figyeltem minden rezdülésed, hogy ha szükséged van rám, ott lehessek. Viszont sosem láttam, hogy bárkit figyeltél volna, márpedig az ember figyeli azt, akihez kötődik. Akaratlanul is.
- Tudom.
- Mondd el, kérlek, meg fogok bolondulni.
- Hiába a bociszem. Te, hányadika is van ma?
- Tizenharmadika. Miért?
- Holnap Valentin nap. Milyen csokit szeretnél?
- Idén legyen mondjuk málnás. Azt úgy is rég ettem már. De miért is kapok én tőled minden évben?
- Málnás? És honnan szedjek én ilyenkor málnát, TaeHyung? - Ripakodok rá kérdését ignorálva, mire nevetni kezd.
- Azt majd én hozom. És együtt készítjük el.
- Nem.
- De.
Kuncogást hallok az ajtó irányából, odafordulva pedig épp csak meglátom anyám hosszú barna fürtjeinek végét ellibbenni az ajtófélfától. Remek, még az hiányzik, hogy összeboronáljon minket. Mindig mindenbe belemagyaráz mindent.
- Hahó, Föld Eunnek! Hallasz engem? - lengeti előttem kezét Tae, hogy kizökkentsen.
- Mi? Nem, bocs. Mondd újra!
- Min agyaltál?
- Anyán.
- Fejben lassan össze is ad bennünket. Kedvelem.
- Persze, hogy kedveled, a te kezedre játszik. - Fordulok vissza reggelimhez. - Szóval miről magyaráztál épp?
- Ezúttal szerintem vissza kéne térned a deszkás stílushoz. Az nagyon jól állt, és jól is érezted magad akkoriban. Én is jól néztem ki.
- Most már nyugodtan leállhatsz az utánzásommal, már tudom, mi volt a célod vele.
Megjegyzésem láthatóan felidegesíti, nem is bajlódik azzal, hogy választ fogalmazzon, inkább kicsörtet a hátsó udvarra nyíló teraszajtón és megáll a bokáig érő hóban. Válla emelkedik, süllyed, emelkedik, süllyed. Nyugodni próbál. Tudom, hogy kicsit erős volt tőlem, ugyanakkor jogos is, annak ellenére, hogy szerettem mindig azonos stílusú ruhákban látni, mint amit én is hordtam. "Az ember figyeli azt, akihez kötődik. Akaratlanul is." Na ne mondd! És mennyire rosszul esik, amikor nincs ott, ahol lennie kéne, amikor nem úgy viselkedik, ahogy viselkednie kéne, amikor nem látja, amit látnia kéne. Vak. Na nem mintha én tudtam volna, mit érzek. Vagy talán csak nem akartam eddig? Akarom én ezt most egyáltalán?
- Még egyszer megkérdezem, de ezúttal rendes választ kérek. Örökké utálni fogsz?
Túl halkan mozog... Csengőt fogok akasztani a nyakára.
Halk, jéghideg, tárgyilagos. Félek ettől az énjétől. Tekintetével szinte felnyársal, a veszekedésre emlékeztet. Észre sem veszem, hogy könnyezni kezdek, ahogy azt sem, hogy válasz nélkül hagyom a kérdést. Pedig nem tudom utálni, még csak mérges sem tudok rá lenni két óránál tovább, hogy is gondolhatja, hogy képes lennék ilyenre, hiszen ismer. Vagy ez most mindegy? Ezúttal a félelme irányítaná az elméjét? Rápillantok és megáll az idő, megfagy a levegő. Szeme nem ereszti az enyémet, igaz, nem is akarok máshova nézni. Látni akarom, ahogy ellágyul arca, fokozatosan rémültté válik tekintete. Ahogy rájön. Térdre rogy, én még mindig nem reagálok, várom, hogy ő szólaljon meg, de nem történik semmi.
- Hogy tudnálak utálni? - Kérdezem végül rekedten. Ezúttal ő az, aki képtelen válaszolni. Néz engem, a padlót, a plafont. Percekig nem történik semmi.
- Hogy nem vettem észre? Miért nem láttam? Miért nem mondtad? Én... Én ezt nem értem.
-  Nem mintha te mondtad volna, de most nem ez a lényeg. Ezt a hibát én is elkövettem. De valahogy mégis... Olyan hülyék voltunk. Én sem rajtad, sem magamon nem vettem észre. Te rajtam nem láttad. Pedig ott voltunk egymás orra előtt. Magunknak csináltuk a bajt.
- Két emberes meló. - Bólint, majd ismét rám néz. - Fel fogunk állni ebből?
- Akadt már olyan, amivel nem küzdöttünk meg?
- De te tegnap múlt időben beszéltél. Azt mondtad, szerelmes VOLTÁL. Nem.... te már nem...
- Nekem már fogalmam sincs, mi a franc van. - Kezdem fixírozni a konyhapultot. - Az egyik pillanatban még haragszom, mert nem mondtál eddig semmit, a másikban meg idegessé válok, mert már tudom a válaszokat. Pénteken még azt hittem, ismerlek, legalább egy kicsit, szombaton megtudom, hogy hangyányit sem, ma meg már nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Fáradt vagyok, kimerült, dühös, érzékeny, és rohadtul nem tetszik, hogy nem tudom, mit tehetnék. Megijesztettél.
A végén már kiabálok. Tehetetlen vagyok és ennek okán nagyon dühös is.
Felcsörtetek a szobámba, magamra kapom az első nadrágot, amit találok és teljes lendülettel kezdem a padló közepére dobálni egész gardróbomat, hogy aztán két külön sarokba hajigálva kezdjem válogatni a ruhákat a szerint, meg akarom-e tartani őket, vagy sem. Persze a legtöbb a "Nem" sarokba repül.
Nyílik az ajtó, tudom, hogy TaeHyung jött utánam. Azt is tudom, hogy meg akarja beszélni velem a történteket, hogy el akarja magyarázni, benne mi zajlott le. Hogy azt akarja, mondjam el, én mit érzek, én mit gondolok, én mit akarok tenni. De én nem tudom a választ ezekre a kérdésekre.
- Sajnálom... én csak... Tudtam, hogy nehéz lesz, de... Nem is tudom, azt vártam, hogy majd ordítasz velem, hogy többé nem szólsz hozzám, vagy megversz, de azt nem, hogy nyugodt lesz a hangod, hogy még rám is mosolyogsz, és... Elbíztam magam. Hogy talán nem is olyan rossz a helyzet mint vártam, nem számoltam azzal, hogy nem mondod el, mit érzel. Tudom, hogy még fel kell dolgoznod ezt az egészet, mégsem... Képtelen vagyok távol lenni tőled és várni az ítéletet.
- Már pedig amíg  itt vagy, nem fogok tudni ezen gondolkodni.
- És ettől egyre idegesebb leszel. Tudom. Sajnálom. Elhiszed nekem?
- Mentális beteg vagy. - Bólintok.
- De nem azért nem bírok az utca túloldalán ücsörögni.
- Oké, feladom. - Vágom földhöz az épp kezemben tartott nadrágot és szembe fordulok TaeHyunggal. - Mondd!
- A fél életem múlik azon, hogy elfogadsz-e így. A hibáimmal, az ökörségeimmel, és... A szeretetemmel. És hiába tudom, hogy nem könnyű, hiába tudom, hogy számodra mennyire nehéz, nem tudok nyugton maradni. Tudom milyen az arcod, amikor döntést hozol és, bár tudom, hogy hülyeség, ott akarok lenni, amikor elhatározod magad.
- És mit teszel, ha nemet mondok?
- Fogalmam sincs. Sírva fakadok. - Nevet fel, de nem tudok vele mosolyogni. - Igazából azt hiszem, elmennék. Nem lennék képes elviselni, hogy haragudj rám, vagy egyszerűen csak levegőnek nézz.
- Bé verzió. Elfogadom, hogy beteg voltál, nem uraltad a tetteidet. De a szerelmedet nem fogadom el.
- Azt el tudnám viselni, ha a közeledben maradhatnék. Ha a barátod lehetnék, akár csak eddig. Persze mindent elmondanék ezentúl. Hívnálak bulizni, szórakozni a parkba. Körülötted lófrálnék, mint eddig.
- Értem.
Percnyi csend után fel nem tett kérdésemre is válaszol.
- Ha úgy döntesz, hogy mindenestül elfogadsz, nem siettetnélek. Olyanok lehetnénk, mint egy normális pár, csak egy kis plusszal. Mert mi már ismerjük egymást. - Húzódik közelebb. - Én tudom, te mit szeretsz és utálsz, te tudod, én mit szeretek és utálok. Annyira rég vagyunk egymás mellett, hogy nem lenne szükségünk időre, hogy eldöntsük, jó-e, ez. - Mutat először rám, majd önmagára. - Mert tudjuk, hogy jó. Csak bíznunk kell egymásban.
- Bízni benned olyan luxus, amit én nem engedhetek meg magamnak.
- Most már igen. Már vége. De ha szükséged volt rám, eddig is itt voltam. És akárhogy is döntesz végül, ez nem fog megváltozni.
- Ha elmész, meg fog.
- Ugyan Eun, te is tudod, hogy csak egy hívásodba kerülne, és száguldanék vissza hozzád, érted, hogy segíthessek.
Tekintetével is beszél, mint mindig, mikor meg akar győzni valamiről. Komolyan néz szemembe, de nem tudom elviselni. Elfordítom fejem, a falra festett mintákat vizslatom, de a csend és a légtér amit azzal hozott létre, hogy közelebb jött, nem akar megszűnni. Legszívesebben átölelném, hozzá bújnék, mint kisebb korunkban, ha csúfoltak. Mindig ő volt a menedékem, ami egy idő után már teljesen elfogadott ténnyé vált, senki sem furcsállta, ha egy-egy rossz hír után TaeHyunghoz sétáltam és megöleltem. Rég nem tettem már meg, talán el is szokott tőle. De a veszekedés óta nem mertem túl közel menni hozzá vagy megérinteni, pedig szerettem a bőrét, az illatát, minden puha érintését. Tekintetem az egyik, ruhákkal teli sarokra siklik. Ő is arra fordul, halványan elmosolyodik. A kupac tetején Tae egyik pólója pihen. Úgy négy éve került hozzám. Ő és a haverjai egy meleg napon kosarazni kezdtek a suliban, Tae átizzadt felsője pedig egyszer csak a nyakamban landolt. A mosoly amit akkor rám villantott... Istenem! Hamarabb el kellett jönnöm, mint hogy ők végeztek, a póló pedig véletlenül nálam maradt.
- Aznap félmeztelenül kellett haza sétálnod. - suttogom alig hallhatóan, de TaeHyung így is ért.
- Igazából az utca elejéig a tesis pólóm volt rajtam. De reméltem, hogy figyelni fogsz, ezért levettem. Egy kis villantás sosem árt. - Kacsint rám. Hát csak kicsal egy mosolyt belőlem ez a hatökör... - Na meg az sem volt rossz, hogy másnap a te motoroddal mentünk be. Hagytad, hogy vezessek. Átöleltél.
Óvatosan eligazgatom még mindig gyűrött pólója nyakát, közben sokat mondó pillantást vetek rá. Mégsem hagyhattam, hogy gyalogoljon. Az pedig, hogy én viszem őt igencsak sértette volna az önérzetét.
- Legalább volt annyi eszed, hogy gyalog gyere haza.
- Elmegyünk ma valahova?
- Ruhát vásárolni. És szerezned kell málnát is, hogy olyan csokit kaphass, amilyet kértél.
- Úgy értem este. Szórakozni. Tudok egy király helyet ami csak vasárnap van nyitva. Mit szólsz hozzá?
- Előbb éljük túl a napot. - Sóhajtok nagyot, mire nevetni kezd és felpattan, hogy aztán engem is talpra segítsen.
Összeszedjük magunkat, elköszönünk és becélozzuk a város legnagyobb ruhaboltját. Konkrétan focipálya méretű, ráadásul négy emeletes. Egy a gyerekeknek, egy a férfiaknak, egy a nőknek, egy pároknak, családoknak és szuvenír cuccoknak. Körülnézünk, vásárolunk, persze szokás szerint ide-oda rohangálva és egymást ugratva, ügyet sem vetve a rosszalló pillantásokra és elégedetlen ciccegésekre. Először az én ruháim kerülnek szalagra, aztán az övéi. Még sorban állás közben is egymást piszkáljuk és nevetgélünk. Minden ilyen vásárlásunk méregdrága szórakozás, mindig az volt, de sosem bántam, hogy vagy egy évi zsebpénzem rámegy az új stílusra. Most is tekintélyes végösszeg villant fel a pénztárgépen.
- Egyben lesz. - Szól oda Tae az unott arcú diákmunkás lánynak.
- Felejts el! - vágom rá azonnal, mire a lány arca még kedvtelenebbé válik.
- Most akkor mi legyen?
- Én fizetem, rá ne hallgass! - szögezi le Tae, a pénztáros pedig egyszerűen a következő ruhadarabért nyúl és leolvassa a vonalkódot. - Már nincs visszaút, ezt a változást én állom.
- Kettőnk közül nekem vannak szüleim.
- És én keresek többet. Hiába ellenkezel. Ez igazán csak egy kis apróság, tudod, hogy mindig adni szeretnék neked valamit. - Hozzám lép, szorosan átölelve derekam kezd fülembe suttogni, amitől nem csak hogy libabőrössé válok, de kezeim is automatikusan nyakához kúsznak, végigsimítva felkarját és vállát. - Mostantól nem menekülsz az ajándékaimtól, minden nap kapni fogsz valamit Eun, legyen az egy energiaital, egy jégkrém, egy bizsu, mert azt akarom, hogy érezd a jelenlétem, méghozzá állandóan. Nem tágítok, kedvesem, nem adom fel.
Nem lehet igaz, hogy még át is ölelem...
Ezen a ponton válik biztossá, hogy a nap legalább csekély részét külön kell töltenem TaeHyungtól, mert másképp esélyt sem ad a gondolkodásra. Persze megértem, én sem adnék magamnak, de mindketten tudjuk, hogy ez így nem igazságos.
- Khm. A végösszeg, ha esetleg befejeztétek a nyáladzást.
Szétrebbenünk, Tae fizet, miközben én szatyorba pakolom a cuccokat. Nem merek ránézni, de tudom, hogy most boldog, talán boldogabb, mint eddig bármikor mellettem, mert átöleltem, mert, mer hagytam magam egy pillanatra. Tartok tőle, hogy csúnya árat kell majd fizetnem az előbbiért, de titkon azzal is tisztában vagyok, hogy végül megadom magam. Elvégre fél életemben őt bámultam és ha elég közel kerültünk egymáshoz, nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Jobban belegondolva azt hiszem rég észre kellett volna vennem magamon ezeket a jeleket. Hogy imádom az illatát, a mosolyát, az érintését, hogy már az jobbá teszi a napom, hogy látom a barátaival, de bemagyaráztam magamnak, hogy ez csak azért van, mert törődöm vele, hiszen a legjobb barátom. Buta voltam, vak, egyszerűen idióta. Na nem mintha TaeHyung nem lett volna az, de ő legalább tisztában volt a saját érzéseivel. Viszont ez a rögeszme dolog...
- Ye Eun! - Ránt vissza kezemnél fogva gondolataim embere. - Aish, már megint a elvesztél a fejedben. Figyelj oda jobban, ha most nem vagyok itt simán elgázoltattad volna magad. szabad gondolkodni, de nem séta vagy vezetés közben, oké?
- Elnézést kérek!
- Túl jól koncentrálsz.
- Bocsánat!
- Ezt fejezd be! Te is tudod, hogy azért emeltem fel a hangom, mert megijesztettél, ezen nincs miért bocsánatot kérni. Csak figyelj oda jobban, rendben? Mi értelme lenne az életemnek, ha itt hagynál?
Lelki terror a javából, mintha csak magamat hallanám pár évvel ezelőttről. Rengeted dologra rá tudtam venni vele, sok olyanra is, amit biztosan nem tett volna meg mások kedvéért. Negyedikben az almafa a legjobb példa. Felmászott a legtetejére, csak hogy leszedhesse nekem a legszebb almát, mert nekem csak az tetszett. Aztán szép nagyot esett és megrepedt az alkarcsontja. Hetekig írtam helyette is az iskolában, de megérte. Vajon már akkor is beteg volt?
Beülünk az autóba, haza indulunk. Furcsa csend telepszik ránk míg én azon gondolkodom, egyáltalán meg merjem-e szólítani. Talán félreérti a kérdésem, esetleg hazudni fog, de úgy érzem, kapnom kell egy választ. Még akkor is, ha nem igaz.
- Tae? - Szólítom meg kissé bizonytalanul.
- Igen?
- A rögeszméd... Tényleg elmúlt azzal, hogy meséltél róla?
- Igazából nem tudom. Az biztos, hogy sokkal jobban vagyok, mert nem szorongok melletted, nem titkolózom, nem  terelem a témát. Sőt, az imént határozottan rád mozdultam. De hogy mennyire vagyok gyógyultnak mondható, azt az idő na meg az agyturkász mondja majd meg. Most izgulok, de meg is könnyebbültem. Sokkal jobb, hogy tudsz mindent, ugyanakkor félek, hogy megváltozik, a rólam alkotott véleményed miatta, amit nagyon nem szeretnék. Mert ha elvesztelek, akkor nem fogok tudni mit kezdni magammal, már a gondolata is fizikai fájdalmat okoz.
- És miért levélben akartad elmondani? Már úgy értem, minden nap látjuk egymást....
- Nem mertem. Kétszer próbálkoztam vele, de nem jött ki hang a torkomon. Szerintem még emlékszel is azokra az esetekre, mindegyiknél megjegyezted, hogy kicsit későn gondoltam meg magam. Gyáva vagyok.
- Tévedsz. Ha gyáva lennél, most nem beszélgetnénk. Elmenekültél volna abban a pillanatban, hogy rájöttem.
- Jobban ismersz, mint hinnéd. - Leheli az útra szegezett tekintettel. A mellettünk elsuhanó házakat, embereket kezdtem figyelni, próbálom figyelmen kívül hagyni TaeHyung lelombozódott hangulatát.
Nem akarom felismerni a hangsúlyban rejlő vallomást.

Fekete bárányok I.

Újabb nap, újabb unalmas, tanulással teli órák, de ez még nem is a legrosszabb. Az igazán rémes az, hogy ma még Tae sincs iskolában, hogy legalább elszórakoztathassam magam azzal, hogy nézem. Már az is remek időtöltés, hogy látom ahogy barátaival nevetgél és ökörködik. Persze alkalmanként engem is bevon a társaságba, de mindig igyekszem távolabbról figyelni. A haverjai sosem bírtak. Nem mintha érdekelne. De minek kerüljek kínos helyzetbe?
- Kwon Ye Eun, figyel maga egyáltalán?
- Nem tanárnő, hogy őszinte legyek egyáltalán nem figyeltem, réges rég tisztában vagyok a létige múlt idejű ragozásával. Komolyan nem érem, miért nem volt képes beprotezsálni egy felsőbb évfolyamos angol órára, halálra unom itt magam és még piszkál is. Vagy arra pályázik, hogy idegrohamot kapjak?
- Most azonnal induljon el az igazgatóiba! Ha megtudom, hogy nem oda ment, ismét beszélni fogok a testnevelés tanárával.
- Oh, jaj, megijedtem.
Hát igen, kissé nagy szám van. Vagyis inkább azt mondhatnám, túl őszinte vagyok és a világért sem hagynám ki az alkalmat, hogy elmondjam a véleményem. Megmutatkozik ez a ruházatomban, a közlekedési módszereimben, még talán az ételeimben is. De sebaj, a legfurcsább emberek járnak általában a legjobban. Legalábbis a szüleim szerint, akik rémesen sikeres és még annál is furcsább emberek.
Az iskola kapuján kilépve egyből a kedvenc kisboltom felé veszem az irányt. Jin, az eladó mindig aranyos velem, sosem felejt el valami évszázados bölcsességgel vagy kéretlen jó tanáccsal ellátni, de persze nem abban a tipikus 'én úgyis okosabb vagyok' stílusban.
- Szia Cuki!
- Szia Jin!
- Miért nem a suliban vagy? Megint rossz fát tettél a tűzre?
- Tudod, hogy unom az angol óráim. Mi újság errefelé?
- Csak a szokásos. Buta emberek, aranyos gyerekek. Mikor jössz el végre velem szórakozni?
- Majd ha közelebb leszünk korban.
- Rendkívül humoros.
- Nem is értem, hogy nem untad még meg, hogy mindig kikosarazlak. Nincs a raktárban abból a narancsos jégkrémből? Itt nem találom. - mutatok a bolt egyetlen mélyhűtőjére.
- Meg fogsz fázni.
- Tudom, hogy imádod amikor reszelős a hangom. Tényleg, nem vagy te véletlenül titokban meleg?
- Na de Cuki, ne szemtelenkedj a hyungoddal!
- Lány vagyok. Na, ide a jégkrémemmel!
- Hol hagytad a srácot aki mindig követ? Anyukádék nem örülnének, hogy egyedül mászkálsz.
- Milyen srác?
Bamba tekintetem láttán csak elneveti magát és válasz helyett kezembe nyomja az édességet. Igaz, néha valóban olyan érzésem van, mintha valaki követne, de egy ekkora városban esélyem sem lenne meglátni, mikor hátrafordulok. Talán még neki is sétálnék valakinek míg a hátam mögé nézelődöm.
- Hány órád van még?
- Kettő. Az egyik filozófia. Komolyan...
- Nem érted, minek vetted fel ezt a tantárgyat. Igen, tudom. De miért nem adod le, ha egyszer nem szereted?
- Mert akkor fel kéne vennem valami mást, amihez semmi kedvem. Már így is van néhány töltelék tantárgyam, többet nem iktathatok be. El kell indulnom, ha nem akarok elkésni a következőről.
- Jó légy, Cuki!
- Még mindig Yu Eun a nevem. Szia!
Visszaindulok az iskolába, teszek egy kis kitérőt a parkolóba, hogy ellenőrizzem a motorom. Nem örülnék, ha valaki elkötné, mert bár van benne mindenfajta biztonsági felszerelés, azért vannak manapság olyan profi tolvajok, akik lazán elköthetik még így is. Végigsimítom a kifinomult szerkezetet, ellenőrzöm minden részletét. Számomra olyan dolog ez, mint az eminenseknek az egyenruha kisimítása, a futóknak a cipőfűző ellenőrzése rajt előtt, TaeHyungnak a hajigazgatás. Apró dolog, külső szemmel nézve talán feleslegesnek is tűnik. De kit érdekel? A lényeg, hogy nekem fontos. Mikor tizenhat évesen, a tíz év alatt összekuporgatott pénzemből megvettem az én kis drágám, mindenki azt mondta, két hét és nekimegyek egy fának. Azóta sincs rajta egyetlen karcolás sem, amire rendkívül büszke vagyok. A szüleim azóta megtanulták, hogy nem kell nyilvánosan félteni, jajveszékelni minden egyes alkalommal mikor felülök a kétkerekűre... Bezzeg Tae a mai napig félt és próbál győzködni, hogy adjam el. Még annak ellenére is, hogy tavaly beszerzett egy saját motort. Merthogy így legalább szemmel tarthat. Őszintén várja a pillanatot amikor végre elesem és lemondok a motorozásról, bár még ő sem hisz abban, hogy ez valaha megtörténik. Órámra pillantok, kissé csalódottan állapítom meg, hogy elkéstem. Na nem baj, megvárom a következő órát a parkolóban. Talán nem kéne ilyen gyakran elvesznem a gondolataimban. A motoron üldögélve nyomkodom telefonomat, mikor meghallom TaeHyung benzinzabáló szörnyetegének hangját. Érdeklődve nézek fel, nem gondoltam volna, hogy látom ma, de mintha valami nem stimmelne.
- Te miért nem vagy tesin? - Morran rám idegesen.
- Elkéstem, nem volt kedvem végighallgatni a tanár hisztijét. Neked mi bajod?
- Semmi.
- Mhm, azt látom. Mit keresel erre, ahol még a madár se jár? - Kérdem kissé szarkasztikusan, az iskola felé lendítve karomat.
- Gondoltam megvárlak és hazakísérlek. Lehet, hogy suliban nem voltam ma, de attól még valakinek vigyáznia kell rád, ha már egyszer nem vagy hajlandó autóval vagy busszal járni mint minden normális tizenkilenc éves.
- Aha, akkor most elmondhatod az igazat is. Tudod, ismerlek már. És elég feltűnően piszkálgatod az ülésed. Szóval? Vagy nem tartozik rám? - Mosolygok kedvesen, hiszen jól tudja, hogy ha valamiről úgy gondolja, nem az én dolgom, nem is piszkálom vele. Ellenben a hazugságért harapok.
- Nem, csak... - Pislant ismét az ülésre, kissé még testhelyzetén is változtat, hogy jobban eltakarja.
- Jó, oké, feladom. Inkább ne mondd el mit rejtegetsz, csak ne vágj ilyen riadt fejet.
Nevetésem hallva arca megenyhül, még egy halvány mosoly is megjelenik szépre ívelt száján.
- Mellesleg Kwon kisasszony, hogy sikerült elkésnie a testnevelés óráról?
- Nos, Kim úr, az úgy volt, hogy szokás szerint nem figyeltem angol órán, és a mélyen tisztelt tanárnő kizavart.
- Aha, nem felejtettél ki valamit a sztoriból?
- Hát, meglehet, hogy kissé csípős volt a nyelvem... - Mímelek gondolkodást, mire megdob egy doboz gyufával.
- Ya! Szégyelld magad!
- Majd máskor. Ha már egyszer ellógtál két órát, lógd el velem a harmadikat is. Úgyis filozófia lenne az utolsó, nem?
- De, az lenne.
- Tartom érted a hátam. Mit szólsz hozzá?
- Benne vagyok. Mi a terv?
- Holnaptól lesz egy új osztálytársunk, akit egész véletlenül ismerek.
- Aha, egész véletlenül. - Ő valahogy mindig mindenkit ismer. Véletlenül.... Megjegyzésem figyelmen kívül hagyva beszél tovább.
- Nem lakik messze, és elég jó arc. Nem árt, ha nem csak engem ismer az új osztálytársai közül, legalább nem csak az én nyakamon fog lógni. Pattanj fel és kövess!
Teszek ahogy mondta, sisak fel, motor bepöccint, és beolvadunk a forgalomba. Tae megint gyorsan hajt, ha nem vigyáz magára nagyot fog esni előbb-utóbb. Nem tévedett, valóban közel lakik az új gyerek az iskolához. Felballagunk egy tíz emeletes nyolcadik szintjére, TaeHung pedig lazán benyit egy Jeon névvel ellátott ajtón. Se kopogás, se csengetés, mintha családtag lenne. A fogadtatás sem különb. Egy negyven körüli nő les ki a konyhából, barátom pedig menet közben megpuszilja. Mi a pihe?
- Ye Eun, Jeon mama.
- Jó napot kívánok! - Hajolok meg illendően, mire az asszony nevetni kezd és közli, hogy tegezzem, szólítsam mamának és akkor nem veszünk össze. JungKookot egyébként a szobájában találjuk, menjünk nyugodtan. Mindeközben igyekszem palástolni meglepettségem. Tae megragadta karomat, és az említett helység felé kezd vonszolni.
- A mama mindig ilyen. Hozzájuk tényleg bárki betérhet, bármikor, még hajnali kettőkor is mosolyogva nyit ajtót. Tudod, bármit megad, csak ne kerülj bajba, volt egy srác, aki meglógott az intézetből és itt lakott míg nagykorú nem lett, mama pedig örömmel viselte gondját. Egészen addig, amíg valami egetverő problémát nem okozol, szó szerint anyádként viselkedik. Jut eszembe, puszit adni neki kötelező érkezéskor és távozáskor. Ez pedig JungKook birodalma. Kupis, úgyhogy ne nagyon nézz körbe!
Ismételten kopogás nélkül nyit be, ám ezúttal rá is fázik... Velem együtt. A rendetlenségen kívül ugyanis egy meztelen, nyögdécselő lány is akad a szobában, még hozzá a srác alatt.
Azonnal sarkon fordulok, és kisétálok, a rajtakapottak egyike sikítani, másika kiabálni kezd, Tae pedig röhögve csukja be maga után az ajtót.
- Egy jó barátság szép kezdete. - Biggyesztem le ajkam, mire oldalba bök.
- Így zavarba hozott a dolog? Talán még nem volt részed benne?
Nem Kim TaeHyung, még nem. De neked ehhez semmi közöd.
- Hát az övében biztosan nem. - Vigyorgok rá, mire forgatni kezdi szemét. Pont ugyanezt a reakciót váltom ki belőle minden alkalommal, mikor szóba kerül köztünk a szex, mint téma. Persze én minden egyes csaj minden egyes rezdülését és anyajegyét, titkos tetoválását ismerem. Ha akarom, ha nem.
- Majd csak eljön egyszer a nagy ő.
- Kihagynám.
- Na ezért nem lesz soha pasid.
- Meg azért, mert sosem érdekelt hogy kedvel-e bárki is. De ezt te is jól tudod.
- Pisis korunk óta ismerlek. Többet tudok, mint te. Viszont ez fordítva azt hiszem nem igaz. Tudom, az én hibám, én nem mondtam el neked dolgokat.
- Ez a veszekedés rég lezajlott, ne hozd fel újra.
- És azóta sem hagytad, hogy kijavítsam a hibám.
- Mert ez még mindig nem hiba, hanem tény. Nem akkor tudom meg a dolgokat amikor megtörténnek veled, de nincs ezzel semmi baj. Van pár dolog, amit jobb, ha nem tudok. Ezzel sincsen baj. Rég megszoktam, hogy ilyen vagy, ahogy te is, hogy én meg különc vagyok és nem is vágyom arra, hogy kedveljenek.
- Igen, tudom, hogy ez a véleményed.
- Akkor ezt le is zártuk. - Ezzel mindennemű figyelmeztetés nélkül kinyitom az ajtót és ráripakodom a párra. - Na mi az, gyorsan befejezitek még, vagy mi? Értem én, hogy dúl a love, de nem tetszik az ajtó előtt ácsorgás.
- Miért kell mindig mindenkinek kapásból beszólnod? - Dobja át karját vállamon Tae, amivel csak még jobban felidegesít.
- Mert mindig mindenki kapásból felidegesít, TaeHyung.
- Azta! Tetszik a csajod, V, jó nagy szája van. És külsőre sem rossz. Nem adod kölcsön egy-két órára?
- És EZ az új kölyök? - nézek végig undorral JungKookon. - És te ENNEK akartál bemutatni? Azt hiszem, most mindenkinek jobb lesz, ha elhúzom a csíkot.
- Hó, hó, hó, nyugalom, kis vörös! Kook, ő Ye Eun.
- Hupsz, bocs! Szia, JungKook vagyok.
- Ez pedig a legdurvább stílusváltás amit valaha láttam.
JungKook fejét vakarva pillantott hol Taera, hol rám.
- Utólagos engedelmeddel előre elmondtam, melyik stílusát ajánlatos használnia.
- Aha, értem. Szia! Ne akaszkodj rám, nm szeretem az embereket, és nem érdekel kit hogy dugtál meg. Minden más esetben hajlandó leszek szóba állni veled. Mellesleg a mama nagyon aranyos. Most pedig megyek, mert a cicád még mindig csupasz mellei eléggé zavarnak.
- Ye Eun! Bocs Kook, most inkább utána megyek. Csáó! Hallod? Ye Eun! Kisördög! Mi ütött beléd?
Már a sisakomat veszem fel, mikor elkapja a könyököm.
- Mi van, V?
- Most mi bajod lett? Kapod magad és elrohansz? Ennyire felhergeltelek?
- Csak ne emlegesd többet azt a napot, rendben? Felejtsük el végre!
- De ha egyszer nem akarom lezárni azt a rohadt vitát?
- Mégis miért nem? V, nagyon jól tudod, hogy nem érdekel, miért titkolózol. Elfogadtam, hogy ilyen vagy, és kezdem marhára megunni, hogy állandóan nyivákolsz, amiért TE képtelen vagy elfogadni ezt. Hányszor balhéztunk már össze ezen? Hányszor ordítottam már veled miatta? Ha el akarsz valamit mondani, akkor mondd el, ha nem, akkor meg ne nyavalyogj, hogy képtelen vagy rá!
- Miért hívsz V-nek? Csak azok neveznek így, akik nem ismernek. - biggyeszti le ajkát, de ezúttal a cuki pofi sem enyhít haragomon.
- Választ adtál a saját kérdésedre. Tudod, hogy bírom a képed, de annyira kiismerhetetlen vagy, hogy lassan már attól megfájdul a fejem, hogy eszembe jutsz. Nem ismerlek. Öt éve nem is jártam nálatok, azt sem tudom, hogy nézel ki egyenruha nélkül, pedig egymással szemben lakunk, az isten áldjon meg! Most meg még higgyem el, hogy az ultrabunkó haverod azért lett hirtelenjében jó fej, mert szerinted tartania kellene tőlem? Na nem, ezt már nem eszem meg.
Mérgemben toppantok egyet, mire karomat elengedve hátra hőköl. Szemei kikerekednek, szája tátva marad, én pedig úgy döntök, nem várom meg, míg magához tér. Nincs kedvem tovább veszekedni vele, vagy akár csak a közelében maradni. Annak csak az lenne a vége, hogy a kelleténél jobban felhergelem magam és mindent rázúdítok. A haragom amit iránta táplálok, mikor így viselkedik, a haragom amit a világ és az önző, buta, nagyképű emberek iránt érzek, a rengeteg kérdést, ami vele kapcsolatban zsong az elmémben. Mert hogy a frászba ne érdekelne, mit és miért nem mond el nekem az a szerencsétlen ökör?
Nem akarok hazamenni, ha feldúltan érkezem, a szüleim biztos addig piszkálnak, míg el nem mondom, hogy már megint összevesztem TaeHyunggal. Arra pedig a legkevésbé sem vágyom. A motokrossz pályáról kitiltottak múlt hónapban, mert túlhajtottam az egyik bérelhető gépet. Haverjaim, barátaim nincsenek, Jin az egyetlen, akivel Taen kívül beszélgetni szeretek. A folyópartra keseregni meg menjen akinek két anyja van. Akkor már inkább dühöngök egy sort Jinnek. Legalább nyerek vele egy jégkrémet. Meg aztán, úgyis tud majd elég lelket verni belém ahhoz, hogy otthon gond nélkül bejussak a szobámba.
- Szia Cuki! Mi a baj?
- Tele van a tököm.
- Olyanod nincs. Megint összevesztél azzal a TaeHyung gyerekkel?
- Igen. Vagyis nem. Ahj, csak annyira idegesít. Mindig rinyál, mert titokzatos és változtatni akar, de mégsem, és sajnálja, meg miegyéb. Komolyan mondom, ha nem kellene két éve ezt hallgatnom, nem vesznénk össze állandóan, de így... Csak felidegesít minden minden alkalommal, amikor szóba hozza. Kapásból robbanni tudnék.
- Oké, oké, ne az én fejemet harapd le.
- Bocsánat.
- Figyelj, nálatok mindig van valami gikszer, igaz? Nem is értem, miért ragaszkodsz ennyire a sráchoz. Na meg persze azt sem, hogy én miért nem ismerem még. De ha belegondolsz egy icipicit, tudod, hogy úgyis meg fogjátok oldani, ahogy mindig. Tudom, tudom, ezzel nem vidítottalak fel, de szeretném, ha belegondolnál. Ismerlek valamennyire, biztos vagyok benne, hogy nem idegesítene ennyire, ha nem jelentene sokat. Ha pedig igazam van, akkor meg fogod vele beszélni, mert minden értelmes pár ezt teszi.
- Oppa, teljesen félreértesz. Nem vagyunk egy pár, csak gyerek korom óta ismerem. Pontosabban nem ismerem, de  mindegy, hagyjuk ezt. A lényeg, hogy nem járunk.
- Akkor mire ez a nagy felhajtás? - tárja szét karját, mire elnevetem magam.
- Pisis korom óta számíthatok rá, ő az egyetlen, akit soha nem zavart a viselkedésem. Tudod, nem vagyok egy angyal. Annyiszor keveredtem már bajba, de ő mindig megjelent és kihúzott a csávából. Aztán persze úgy leszidott, hogy legszívesebben összetöpörödtem volna.
- Igen, ezzel tisztában vagyok. - mosolyog rám melegen. - Tudod mit, most kapsz egy kis édességet, aztán hazamész. Veszel egy zuhanyt, összeszeded magad, felveszel valami csini göncöt, de nem szoknyát, és eljössz velem valahova. Esküszöm, hogy jobban érzed majd magad utána.
- Ez egy kissé....
- Nem úgy értettem, Cuki! Egy újjal sem érek hozzád, ígérem.
- Jó, rendben. De hova megyünk?
- Az titok, míg oda nem érünk. Hidd el, tetszeni fog.
Nem biztos, hogy jó ötlet elfogadnom a meghívását, hiszen amióta csak szóba álltam vele arra hajt, hogy elvihessen valahova, de jelen pillanatban képtelen vagyok számolni az esetleges következményekkel. A nyugodtsága, a kedvessége minden más, értelmes gondolatomat elűzi, csak arra tudok koncentrálni, hogy megnyugtat a kisugárzása.
A zacskónyi édességgel megpakolva hazaindulok, otthon haláli nyugalmat tettetve köszönök a családnak és jópofizok, mint általában, miközben még mindig fel tudnék robbanni. Nyugi, semmi gáz. Nagy levegő, bejelentés.
- Anya, apa, elmegyek szórakozni egy barátommal. Nem tudom, mikor érkezem, szóval ne várjatok meg, rendben?
- Persze kicsim, menj csak! De azért örülnék, ha írnál egy SMS-t, mikor hazaindulsz, csak hogy biztos lehessek abban, hogy haza is fogsz érni. - Érinti meg gyengéden kézfejemet anyám. Mindig ezt csinálja, ha úgy érzi, valami nincs rendben körülöttem, de persze sosem sosem jegyzi meg, hogy aggodalmai vannak. Úgyis csak annyit mondanék, feleslegesen töri a fejét butaságokon, na meg aztán, ha nagy gáz van, úgyis elmondom neki.
- Igenis, anya. Ne félj, egyben jövök haza.
Felbattyogok az emeletre, kiválasztok egy lányosabb felsőt és a kedvenc fekete farmerom és az ágyra fektetem őket. Nem értek túlzottan a nőies ruhákhoz, de ez a szett határozottan lányosabbnak tűnik, mint a megszokott kockás ing, fekete vagy fehér trikó kombóm. Talán a hajamat is le kéne eresztenem, úgyis régen hagytam lógni lassan fél éve vörösre festett tincseimet. Igen, ez határozottan jó ötlet. Gyorsan lefürdök, hajat mosok, majd a szekrényem ajtaján lévő tükör előtt ülve hajat szárítok. Felöltözve, vetek magamra egy pillantást. Igen, most lánynak tűnök. Határozottan furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy felülök a motorra, hogy visszahajtsak a kisbolthoz, mintha rosszat tennék éppen, holott csak elmegyek valahova egy sráccal, aki kivételesen nem megy állandóan az idegeimre.
Odafelé tartva elhaladok egy ismerős járgány mellett, mintha TaeHyung kisautója lett volna, de gyorsan kiűzöm a fejemből. Most épp az lenne a lényeg, hogy ne vele foglalkozzam.
Jin hatalmas mosollyal fogad, megbeszéljük, hogy követem őt, mivel én nem tudom, merre tartunk. Igaz, nem is tart sokáig odaérnünk, és amint felismerem a helyet hatalmas megkönnyebbülés és némi boldogság is hatalmába kerít.
- Görkori? Király!
- Tudom, hogy szereted, gondoltam jó kikapcsolódás lesz neked. Egyébkén, most hogy meg is tudlak nézni... Már majdnem nőnek tűnsz. Csak egy magassarkú kellene. Mua. - Csókolja meg olaszosan három ujját, mire elpirulok. Bár nem az a kifejezett bók, de határozottan jól esik. - Mehetünk, Cuki?
- Igen. Mondd csak, miért is neveztél te el engem így?
- Mert amikor először láttalak minden voltál, csak aranyos nem. Gúnynévnek indult.
Na szép, szóval ő sem akart velem kedves lenni eleinte.
Korcsolyázás közben valóban tartja szavát, nem ér hozzám, véletlenül sem, igaz többször is kis híján elesik. Előzékenyen fizeti az üdítőmet, kedveskedik egy szál virággal, és bár még sosem randiztam senkivel, elég magasra teszi a mércét minden jövőbeni jelentkezőnek. Már ha lesz bárki, akinek valaha is megtetszem majd. Sokat beszél, olyasmiket, amiket eddig nem tudtam róla, mint például, hogy a kedvenc színe a rózsaszín. Kicsit félénknek tűnik, ahogy önmagáról beszél, számomra pedig szokatlan dolog, hogy ennyit mesél nekem valaki.
- Egyébként, örülök, hogy nem voltál feszélyezett. Az az igazság, hogy... szóval igazából... nem tévedtél túl nagyot a reszelős hangokkal kapcsolatban.
Kikerekedett szemmel, halványan mosolyogva bokszolom vállba.
- Akkor miért tagadtad le?
- Hát szóval, azt hiszem alapvetően nem vagyok teljesen meleg, de nagyon szeretem, ha valakinek igazán férfias hangja van. Szó szerint borsódzik tőle a hátam, annyira kellemes érzés. Igazából néha még fizikai reakciót is kivált, ha érted mire gondolok. - Vakarja tarkóját elvörösödve, míg én kinevetem magam.
- Nincs ezzel semmi baj, Jin, csak érzékenyen érintenek az igazán jó hangok. Vagy tetszett már valaha fiú?
- Nem, azt hiszem.
- Akkor minden rendben. - mosolygok rá, mire ő is haloványan mosolyogni kezd.
- Ami azt a TaeHyung gyereket illeti, nem nyelvbotlás volt, mikor párnak neveztelek titeket. Elgondolkodtál rajta, ahogy kértelek?
- Igen, de nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni vele. Mármint, tudod, hogy az a baj, hogy szinte semmit sem tudok róla, ő pedig nem is akarja, hogy ez megváltozzon. Lassan öt éve, hogy ennyire rejtélyes lett, és nem tudok mit kezdeni a dologgal. Ah, ha akarnám sem tudnám közelebb engedni magamhoz. Hozzátenném, nem is akarom.
- Dilisek vagytok mindketten. - Csóválja fejét rosszallóan. - Nekem még látatlanban is nyilvánvaló, amit ti ketten képtelenek vagytok észrevenni. De majd az idő elintézi.
- Kezelhetetlenül romantikus vagy.
- Ye Eun, megígérsz nekem valamit?
- Kezdjek félni?
- Csak annyit szeretnék, hogy öltözz egy picit lányosabban. Mondjuk, ha szűk nadrágot vennél fel az ingeidhez, és kigombolva hordanád őket, esetleg gyakrabban engednéd lógni a hajad. Tudod, eleve nem értem, miért kötöd össze mindig, ha egyszer ilyen szép hosszú.Meg úgy általában, ha egy icipicit lányosabb lennél, messze nem kerülnél annyiszor bajba a stílusod miatt.
- Gondolod?
- Határozottan.
- Akkor megér egy próbát. - Bólintok. - Várjunk csak! Te a nevemen neveztél.
- Vannak még csodák. Nos, jól éreztük magunkat, beszélgettünk is, már csak egy dolog van hátra.
- Éspedig?
- Haza menni és levonni az este tanulságát. Egyébként is késő van már, és immáron tisztában vagy azzal is, hogy nincsenek hátsó szándékaim veled kapcsolatban.
- Miért nem mondtad előbb?
- Hittél volna nekem?
Sokat mondó tekintete elgondolkodtat. Végül is igaza van, valószínűleg akkor sem hittem volna neki, ha minden erejével bizonygatja. Túlontúl közvetlen volt velem az elejétől kezdve. Végül csak bólintok egyet.
- Megismételhetnénk. Mondjuk jövő pénteken?
- Én ráérek. De ezúttal te választasz programot.
Egyetértően rázom fejemet, majd megölelem, üzenetet írok anyámnak és motorra pattanok. Igazából egészen jó ötletnek bizonyult Jinnel töltenem az estét, sokat megtudtam róla, többek közt azt, hogy valóban jó ember, nem csak annak tűnik. Így már képes leszek teljesen bizalmamba fogadni és ha gyakrabban járunk majd el szórakozni, talán még jobb barátokká válunk idővel. Idő... Milyen hatalmas jelentősége van, holott igazából nem is tudjuk, mit jelent egész pontosan, és kinek mennyi jut belőle.
Otthon újabb zuhanyt veszek, elhatározom, hogy holnap meglátogatom a fodrászom, rendbe hozatom a frizurám. Elvégre, ha többször eresztem majd szabadjára rakoncátlan fürtjeimet, ki is kell nézniük valahogy. És ha már stílusváltás, előveszem a sapkákat amiket Tae ajándékozott nekem az évek során. A legutolsót egyszerűen leloptam a fejéről. Elmosolyodom ahogy eszembe jut megjátszott dühe, gyermeteg toporzékolása, és a mosoly, amelyről azt hitte, nem láttam. Mindig ilyen volt velem. Szidott, duzzogott, hisztizett, néha még meg is dobált, de mindketten tudtuk, hogy igazából sosem haragszik rám, ahogy én sem rá. Soha, semmiért, kivéve azt a veszekedést. Még az emlékét is gyűlölöm, olyannyira megrázó élmény volt, épp ezért vagyok képtelen elviselni, hogy TaeHyung a mai napig emlegeti. Szörnyű volt a harag, amit az ő szemében láttam, a harag, ami bennem forrt, a könnyek, amiket azután ejtettem, hogy becsapta az ajtót. Akkor sírtam utoljára, és azóta még különcebbé váltam. Először is levágattam és befesttettem a hajam, majd a sportcipőimet a legfurcsább csukákra váltottam, amiket csak találtam. Ugyanúgy szóba álltam V-vel, mint előtte, de mégis más volt. Valami megváltozott, a harag szikrája pedig azóta sem hunyt ki bennem.
Átpillantok a szemben lévő házra, de Tae nincs otthon. Hát persze, hiszen sosincs otthon. Sem ő, sem a szülei. De miért?
- Aish, sosem tudom időben abbahagyni a gondolkodást, már megint fáj a fejem.
- Megint eszedbe jutottam?
Nem várt vendégem hangjától olyannyira megijedek, hogy reflexből hozzá vágom a kezemben tartott fullcap-et. Ironikus mosollyal arcán hozzám sétál és ledobja magát velem szemben, így állva el az utat köztem és ruháim közt.
- Nicsak, gardróbtúrát tart az én kis játszótársam. Ritkán látni tőled ilyet. Mire készülsz? Csak nem döntöttél egy újabb stílusfrissítés mellett? Bár azt hiszem, épp itt az ideje, lassan kezdem unni ezt a hajszínt.
Haja egyik tincsét előre húzva kezd bandzsítani minek hatására akaratlanul is elmosolyodom kicsit, de még azelőtt visszakomolyodom, hogy újra rám pillant. Nagyjából tizenkét éves korunk óta minden hajszínváltásom után két héttel ő is új frizurával jelent meg, méghozzá olyan színben pompáztatva jól ápolt ápolt haját, ami a lehető legjobban hasonlított az enyémre. Most épp pont ugyanaz a szín áll  jól neki, ami nekem is.
- Sosem kérdeztem meg, de... Miért is mázoltatod a fejed mindig ugyanolyanra, mint az enyém?
- Jó szórakozás.
Vállat von és jobbra pislant. Tehát hazudik nekem, és persze észre sem veszi, hogy elárulta magát.
- A ruháid is hasonlítani szoktak az enyémekre.
- Hmm, most hogy mondod, valóban. Javítanom kéne a stílusomon.
És persze megint hazudik nekem. Istenem, ha legalább az ilyen apró dolgokról nem hazudna vagy elfelejteném mivel bukik le, annyival könnyebb lenne. Így viszont csak felmegy bennem a pumpa, amiről eszembe jut a délutáni beszélgetésünk, ettől pedig még idegesebb leszek.
- Mit keresel itt? - Szögezem neki a kérdést érzelemmentes hangon. Válasz helyett viszont csak pislog mint hal a vízben. Bár megértem, sosem szóltam még hozzá ilyen hangnemben, úgyhogy kifejezéstelen arccal fúrom tekintetem az övébe, míg válaszképessé válik.
- Tényleg annyira idegesítelek, hogy kapásból máshoz kell futnod, ha összezörrenünk? Vagy csak elfelejtettél szólni a pasidról?
- Jin barát, de mi közöd van neked ehhez? Hé, álljon csak meg a menet! Te követtél? Te voltál az, aki Jin szerint midig a boltig követett. De mégis miért?
Válasz helyett azonnal felpattan és ablakomon keresztül távozik. Míg ő azon van, hogy épségben lejusson a tetőről és kiviharzom az udvarra és motorjára ülve próbálom megakadályozni a szótlan távozást. Nem megyek vele sokra, egyszerűen átsétál az úton és bevágja maga után az ajtót.
Na meg még mit nem, most nem hagyom, hogy megússza. Ha ismét összeveszünk, hát összeveszünk, jelen pillanatban nem érdekelnek a következmények. Bár a bejárati ajtót magára zárta, a hátsó ajtó pedig mindig le volt lakatolva, biztos vagyok benne, hogy a nappali ablaka résnyire nyitva van, így oda settenkedem és belököm, majd egy laza ugrással a nappaliban termek. Kísértetiesnek találom a néma csendet, ilyenkor már rég itthon kellene lenniük a szüleinek. Feltrappolok az emeletre, benyitok a szobájába, körbenézek, majd kellő lendülettel be is csapom. TaeHyung ugyan benn van, de messze nem egyedül. Társasága pedig nagyjából milliónyi kép rólam. Jinnel, a suliban, a Han folyónál, motorszerelés közben, a szupermarketben. Ezeket vettem észre először, na meg persze Tae ijedt arcát.
Szívem sebesen kezd verni, de ha már itt vagyok, rendesen utánajárok szüleivel kapcsolatos kérdésemnek is. Célba veszem a szülői hálót, de zárva találom. Semmi baj, van még lehetőségem. Az édesanyja mindig alaposan telepakolja a hűtőt, tehát ha kinyitom színültig kell lennie.
Úton a konyha felé kikerülöm a megilletődött TaeHyungot, majd célba érve felrántom a frigidert.
- Szinte teljesen üres.
Tae villanyt kapcsol, én csípőre tett kézzel fordulok felé. Fáradtnak, gyengének tűnik, szeme enyhén vöröslik, arca jobb felén tenyérnyomot fedezek fel. Méghozzá egy jobb tenyeret.
- Most leülsz és beszélni kezdesz, Kim TaeHyung, akár akarod, akár nem. - Jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon, ő pedig úgy tesz, ahogy kérem.
- Anyáék négy éve elköltöztek.
- Látom. Tovább!
- Öt éve a szüleim elhatározták, hogy visszaköltöznek Busanba. Egy évig folyamatosan veszekedtem velük, egyszerűen nem akartam elmenni innen, nem voltam rá képes. Aztán úgy döntöttünk, hogy én maradok, ők pedig minden hónapban pénzt küldenek nekem. Ez egy évig működött, majd semmi. Nem hívtak, nem írtak, nem kaptam pénzt sem. Felkerestem őket, de nem tudtam beszélni velük. Az ok, amiért képtelen voltam elmenni... Nos, az te voltál. Nem tudtam neked elmondani, nem akartam, hogy furcsának tarts, kinevess. Aztán nem mondtam el a költözést, mert tudtam, hogy le fogsz cseszni miatta, ezért úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Dolgozni kezdtem, egy időben még drogokkal is foglalkoztam, hogy megvehessem a kocsit. Aztán te motorra ültél, úgyhogy  kicsit tovább dealerkedtem, hogy vigyázhassak rád az utakon. Egy ideig teljesen bediliztem, ha nem tudtam, merre jársz. Tudom, hogy ez beteges, de kérlek, könyörögve kérlek, ne ítélj el miatta, már gyógyulok. A veszekedés óta. Nem tudtam, mit mondhatnék, pedig el akartam mondani, Akartam, hogy tudd, akartam, hogy érezd, mit érzek, akartam, hogy te is érezd, hogy úgy nézz rám, ahogy én rád. Ezért az elmúlt két évben igyekeztem felkelteni a figyelmed azzal, hogy ugyanúgy öltöztem, melléd ültem a suliban, a lehető legtöbbször megérintettelek, hátha kipattan a szikra. De te egyre mérgesebb lettél, mert el akartam mondani mindent, de nem tudtam, hogyan kezdhetném. Aztán ma kiabálni kezdtél és elviharzottál, de meg akartam végre magyarázni ezt az egészet, vagy csak megcsókolni, mindegy volt, csak tenni valamit, de te ahhoz a boltos sráchoz mentél én pedig összeomlottam. Nem voltam eszemnél és meggondolatlanul cselekedtem, annyira, annyira, annyira sajnálom, kérlek hidd el nekem! - Mondja egyre hisztérikusabban hadarva, majd nem levegőt véve rám pillant.
- Mit csináltál, TaeHyung? - Kérdezem félelemtől remegő hangon, remélve, hogy Jinnek nem esett bántódása.
- Én.... Bevettem néhány gyógyszert, meg... Hát szóval, drogra ittam alkoholt.
- Hányszor találkozunk mi ketten úgy, hogy te ittas voltál vagy épp drog munkálkodott a szervezetedben?
- Kétszer. - Hajtja le fejét.
- Mikor?
- Ma. Esküszöm, soha máskor nem mentem a közeledbe, ha nem voltam önmagam. Délután nagyon ideges voltam, ezért volt bennem két feles. Őszintén féltem, hogy a parkolóban összefutunk és meg is történt. És most.
- Értem.
Felállok, elé lépek, felemelem fejét, hogy rám nézzen. Ezután olyat teszek, amit azt hittem sosem kell majd. Kíméletet nem ismerve vágom pofon az egyébként is illuminált fiút kétszer egymás után, minden erőmet beleadva a tasliba, majd fejemet egy szintre süllyesztve övével megszólalok.
- Annál nagyobb hülyeséget, mint hogy minderről nem szóltál nekem, az életben nem követhettél volna el. Most kihívom a mentőket, te pedig elmondod nekik, mi van benned. Megvárom míg jobban leszel vagy elvisznek. Utána pedig bemutatkozol nekem, V, és mindent, mindent elmondasz, amit eddig eltitkoltál. Minden rosszat, minden jót. Én pedig minden egyes információt külön bírálok majd, és a legvégén, amikor már tényleg mindent tudok, eldöntöm, kívánlak-e ismerni életem hátra lévő részében, és ha igen, mennyire. Megértettél? Mindig is tudtad, hogy az egyetlen, amit képtelen vagyok elviselni, az a hazugság.
Nem várok választ, felesleges is. Az alapján, amit elmondott, csoda lesz, ha emlékszik majd minderre.