Park III.

- Miért érzem úgy, hogy valami ma nagyon el van szúrva? - néztem testvéremre amint felszálltunk a buszra.
- Nem tudom. Megvan a jegyed?
- Bent van a tatyóm aljában, direkt azért, hogy ne hagyjam el.
- Aha... És mondd csak, a cipzár miért van kihúzva?
- Beakadt a hátsó kilincsbe mikor jöttem el a kocsitól. Neee....
Nem hagyhattam el, ráadásul nem Jimin kocsijánál, meghalok a szégyentől, ha tőle kell visszakérnem, figyelmetlennek fog tartani és az életben nem áll többé szóba velem. Kérlek Istenem, mondd, hogy az ágyamon maradt!!
Eszeveszett módjára kezdtem kutatni a táskában, és természetesen se a pénztárcám, se a jegyem nem találtam.
- A francba már, Aira, miért kell mindig mindent elhagynod?
- Nem akarom elhagyni a dolgokat, menekülnek tőlem. - kezdtem a műsírást, mire hatalmas tockost kaptam Domitól.
- Nem figyelsz a cuccokra, azért tűnnek el. Se pénz, se jegy, gratulálok! Mehet a kukába az egész látogatás, mert te nem vagy képes rendesen összeszedni magad.
- Ne dühöngj, Domi, nem olyan drága a jegy, majd összedobjuk mi, rendben?
- Aish, ez a hülye tyúk...
- Sajnálom, nagyon sajnálom. - hajlongtam a lányoknak, de csak intettek, megszokták már, hogy mindig mindent elhagyok.
Az állomáshoz érve beálltunk az egyetlen üzemelő jegypénztárnál kígyózó sorba. Míg a csajok nevetgéltek és viccet űztek általános bénázásomból én bedugaszolt füllel dúdoltam, mit sem törődve a körülöttem lévőkkel, így mikor egy kéz megragadta a vállamat apróbb szívrohamot kaptam és reflexszerűen kis híján orrba vertem a tapizót.
- Még jó, hogy időben elhajoltam, te erőszakos némber! - kiáltott rám Jimin megjátszott dühvel, visszafojtott vigyorral küzdve.
- Bocsánat, reflex volt, kérlek, ne haragudj! - hajoltam meg gyorsan. - De mit keresel itt?
- Tudod, átmentem valamin, amikor el akartam indulni ma reggel. Nem tudom, ismered-e esetleg ezt a kis apróságot itt.. Meg volt valami papírfecni is mellette, lehet, hogy még értékes is. Gondoltam nem veszed zokon, ha megkeresem a gazdáját. - mutatta fel előbb bal kezében kissé guminyomatos és nyeszlett pénztárcám, majd jobb kezében a jegyem. Végül ezer wattos mosolyt villantott rám, amitől bárkinek elolvadt volna minden porcikája.
- Oh, megmentő lovagom, mily kegyes szíved, mert megesett énrajtam. - dramatizáltam túl a dolgot, majd vigyorogtam egy hatalmasat és kezemet nyújtottam. Légyszi-légyszi vedd a lapot és ne hozz még jobban zavarba!



Jimin POV.

- Oh, megmentő lovagom, mily kegyes szíved, mert megesett énrajtam.
- Jézusom, te kattant vagy! - Meg veszettül cuki.
Tettetett félelemmel hátra léptem, a jegyet a tárcába tűztem és jó messziről kezébe dobtam, mire nevetni kezdett.
- Köszönöm szépen!
- Na, legalább megúsztuk a sorban állást. - jegyezte meg az egyik thai lány, mire mindketten kiestünk a szerepünkből.
Aira zavarba jött én pedig öntudatlanul is közelebb léptem hozzá, mire rám kapta tekintetét, majd lesütötte szemeit. Most kapok szívrohamot!
Tévedtem, alig egy másodperccel később ugyanis mosolyogva felnézett, hozzám sétált, teljesen lábujjhegyre állva megpuszilt, és bár mondott valamit, egy hang sem jutott el fülemig. Teljesen lefagytam, szívem felrobbanni készült, arcom égett és csak őt néztem. Nem tarthatott sokáig ez az állapot, de nekem örökkévalóságnak tűnt. Aira meghajolt két irányba is, a többi lány követte a példáját, Dominica adott egy puszit Jinnek én meg még mindig csak vöröslő fejjel bámultam a szemtelen kis spanyolom után. Most mi a frászt csináljak? Nem akarok megmozdulni, nem akarom, hogy vége legyen ennek a pillanatnak, örökké az arcomon akarom érezni ezt a csókot.
- Jimin, bámulnak az emberek, ha valaki felismer végünk, mennünk kell.
- De... Nem... Akarok...
- Jimin, mennünk kell. Elkésünk.
Hatszor is elmondta, míg megunta és pulcsimnál fogva kirángatott a vasútállomásról.


Aira POV.

- Úr isten, láttátok, hogy lefagyott? És még te mondod, hogy nem értesz a pasizáshoz? Szinte égett az arca, annyira zavarba hoztad. - ecsetelte Nora amint hallótávolságon kívül kerültek a fiúk. - Te meg, Dominica, mégis hogy szedted fel Jint ilyen könnyen?
- Nem szedtem fel, és mielőtt eszedbe jut, ő sem szedett fel engem, csak beszélgetünk.
- Aha, azért puszilgatod...
- Ugye tudod, hogy ott, ahonnan mi jövünk ez teljesen normális?
- Na de ő koreai!
- Viszont elmondása szerint épp úgy tiszteletben tartja a mi szokásainkat, mint mi a koreaiakat.
- Jó, feladom. - nevetett a csapat legszerényebb tagja.
Jelentőségteljes pillantást küldtem testvérem felé, aki megforgatta szemét majd mosolyogva megrázta fejét, ami egyértelműen "Nem, tényleg nem. Csak beszélgetünk, ennyi az egész." üzenetet hordozott. Szerencsére egészen mini korunk óta működött köztünk a nonverbális kommunikáció, így nem esett nehezemre megérteni. Ráadásul nem tudtunk hazudni egymásnak, no meg persze nem is akartunk, így mindig biztosak lehettünk a másikban.


Jimin POV.

Arra eszméltem gondolataimból, hogy látóterembe úszott a BigHit épülete.
- Mit keresünk itt?
- Pénzt, meg a haverjainkat.
- Tudod, hogy nem úgy értettem, hyung.
- Lefagytál a vasútállomáson, elrángattalak onnan. Van fogalmad róla, milyen gyökér fejet vágtál szegény lánynak? Biztos, hogy hülyének néz, gratulálok!
- Megpuszilt ember!! - kiáltottam el magam vigyorogva. - Megpuszilt, érted? Vajon csak hálás volt, vagy tetszem neki?
- Nem tudom, de délutánig nem is érdekel. Most dolgunk van, kérlek próbálj észnél maradni míg végzünk, rendben?
- Megteszem amit tudok. De mit mondott nekem?
- Nem hallottad? - nézett rám kerek szemekkel.
- Nem, idő előtt megállt bennem az ütő. Szóval?
Csak sejtelmes mosolyt kaptam válaszul és hiába idegesítettem egész délelőtt, nem volt hajlandó kinyögni. Nagyjából hat óra környékén kaptam egy sms-t, de csak nyolckor volt időm elolvasni, amivel rendesen keresztbe tettem magamnak, ugyanis Aira akkorra már vagy két órája várt rám a vidámpark előtt. Lélekszakadva rohantam, de sehol nem találtam. Végül eszembe jutott, hogy már feltalálták a mobilt, így gyorsan előkotortam zsebemből és felhívtam.
Könyörgöm vedd fel, könyörgöm vedd fel, könyörgöm, az sem baj, ha utálsz, csak vedd fel a telefont!
- Igen?
- Nagyon gyűlölsz?
- Nem. - Brrr.... Fagyos.
- El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, nem volt időm elolvasni az üzeneted, ugye nem fagyoskodtál sokat?
- Nem.
- Hol vagy most?
- Sétálgatok.
- Érted megyek.
- Nem kell, hazavisz egy barátom.
- Kérlek hagyd, hogy kiengeszteljelek!
- Most leteszem, Jimin.
- Ne, Ai.....
Már késő volt, rám csapta a telefont. Hülye gyökér állat vagy Jimin, annyira sem vagy képes, hogy találkozz vele, ha kéri!!!
- Áhh, bassza meg!
Dühömben a kormányra csaptam, ami nyikorogva jelezte nemtetszését, majd hátradöntöttem a fejem és halántékomat masszírozva kezdtem agyalni, vajon merre járhat Aira, de hamarabb megkaptam rá a választ, mint remélni mertem volna.
- Mondd csak, az autód tehet arról, hogy elkéstél vagy csak áldozat szegény?
Szemeim teniszlabda méretűre tágultak ahogy meghallottam azt a bizonyos lágy, mosolyt sejtető hanglejtést.
- Én vagyok a barát aki hazavisz? - mosolyogtam igenlő válasz reményében, mire kacagni kezdett. Oké... Bármit elviselek ezért a hangért... Ezért a lányért. Akár egy busz is elüthet itt helyben, ha az megnevetteti.
- De előtte kiengesztelsz.
- Igenis, úrnőm, rendelkezz velem!
- Hmm.... Vattacukor. A vidámparkba már nem jutunk be, de a legjobb részét még pótolhatjuk.
- Tudok egy helyet, amit imádni fogsz.
- Gyalog vagy kocsival?
- Fél óra kocsival, másfél gyalog. De ne feledd, hogy visszafelé is jövünk.
- Úgy tudom, ma sokat táncoltál. Igazam van?
- Ezt meg honnan tudod? Várj, nem, ne mondd meg, tudom. Jin mondta Dominicanak.
- Nem, nekem mondta. Akkor autózzunk, viszont így lesz még egy kérésem.
- Azt és annyit kérsz, amit és amennyit csak akarsz, kicsi spanyol.
- El ne kényeztess! - kacsintott rám, amitől szívem újfent kihagyott egy dobbanást.
Elindult, hogy a kocsi orrát megkerülve beüljön mellém, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve a lehető leggyorsabban kiszálltam és épp csak időben megelőzve őt kinyitottam neki az ajtót.
- Köszönöm, Lancelot!
Ne vörösödj el, ne vörösödj el, ne vörösödj el, csak megköszönte, ne vörösödj el!
- Te nem ülsz be?
- Hogy? Ja, de persze, bocs!
Ez így ultra ciki, szedd össze magad, Jimin!



Aira POV.

- Köszönöm, Lancelot!
Utalásom hatására rákvörös színt öltött Jimin egész arca, fejét lehajtva próbálta rejteni zavarát hosszú másodpercekig. Úgy éreztem, ha nem szólalok meg az egész este rámegy a filmbe illő jelenetre.
- Te nem ülsz be?
- Hogy? Ja, de persze, bocs!
Bocs? Ez most komoly?
Kinéztem az ablakon, hogy ne érezze kellemetlennek a dolgot, de nem sokat segített. Még mindig vörösen, láthatóan önmagát szidva ült a volán mögé, amitől az az érzésem támadt, hogy szeretett volna lazábbnak tűnni, mint amilyen volt.
- Nyugi, ha jó kisfiú leszel, nem harapok.
- Hogy mi?
- Csak ki akartalak zökkenteni. - vontam vállat, mire nevetni kezdett.
- Hát az sikerült. Zenét?
- Ugye nem BTS CD lesz?
- Ennyire nem rajongom magamért.
- Nocsak, egy önkritika! Büszke vagyok rád. - veregettem vállon.
- Nem vagyok egoista, csak rám osztották a szerepet. Nem jó ez a folytonos önpromóciózás, de muszáj. - Tényleg kapásból elmondta, hogy nem ilyen alapból?
- Egyébként milyen vagy? Előre szólok, ha azt mondod, csendes és visszahúzódó, kiszállok a kocsiból.
- Pedig te is az vagy, mégis lazán viselkedsz.
- Mégis honnan a.... Ja, jó, tudom.
- Jin.
- Meg Dominica. Pletykás.
- Jinnel együtt. - mondta, miközben a kocsit indította. - Szóval? Miért vagy most ilyen határozott és nyugodt, ha általában nem jellemző rád?
- Nem tudom. Mikor NamJoon megkérdezte, miért nem énekelünk Domi meg leblokkolt, valami átkapcsolt a fejemben. Azóta totál nyugodt vagyok. Majd elmúlik, bár azt sem bánnám, ha így maradna. Sosem szerettem gyáva nyuszi lenni.
- Az vagy?
- Igen, könnyen megriadok.... és olyankor reflexből ütök.
- De miért?
- Nem tudom, de anya mindig azzal jön, hogy Domi biztos megvert engem még a a hasában. El tudom hinni, mert most is folyton üt. Szóval, milyen vagy igazából?
- Nem engeded, hogy eltereljem a témát, mi?
- Nincs esélyed, félisten. - vigyorogtam.
Vörös és enyhén értetlen fejet vágva hajtott tovább csendesen, majd mikor végre sikerült leküzdenie lányos zavarát, megszólalt.
- Nem tudom. Régen, bár hangos voltam és pörgős, de szerény. Mostanában nincs időm önmagamnak lenni. Vagy dolgozom vagy alszok vagy edzek az idő többségében.
- Hmm, akkor most próbálkozzunk meg azzal, hogy önmagad adod. Mit szólsz hozzá?
- Egészen jól hangzik. - villantott fel egy szívdöglesztő mosolyt, mire elvörösödtem. - Na, nem kell egyből bepirosodni, azt hiszem, viszonylag aranyos vagyok.
- Ezen kérdésben majd én döntök, rendben?
- Igenis, asszonyom.
Bekapcsolta a rádiót és az utat kezdte figyelni enyhe mosollyal az arcán.
- Mi a vigyor tárgya?



Jimin POV.

- Mi a vigyor tárgya?
- Semmi érdekes. - Csak az őseiddel töltöttem a délutánt, engedélyt kaptam apádtól, hogy megnyerjelek magamnak, láttam néhány gyerekkori képet rólad, megnézhettem a rajzaidat, tudom, milyen zenét, ruhákat, sportokat szeretsz és remélhetőleg ma zöld utat kapok a szívedhez. Már persze ha nem cseszem el magamnak azzal, hogy minden mosolyodtól megduplázódik a szívverésem és elvörösödöm.
Csendben telt az út, vagyis viszonylag. Aira az anyósülésen dúdolgatott míg én rá-rá lestem szemem sarkából, amin minden alkalommal elmosolyodott. A játékterem parkolójában ajtót nyitottam neki, ő pedig kacagni kezdett, és bár nem szólalt meg, tudtam, hogy jól érzi magát. Legszívesebben megöleltem és kézen fogtam volna, de nem mertem, hátha zavarná, vagy úgy érezné bármit is siettetek.
- Van kedved belém karolni? - tettem fel a kérdést egy kissé félve az elutasítástól.
- Nem kerülhetsz te ezért bajba?
- Bajba nem, maximum pletykálni kezdenek, de azt nem bánnám.
- Akkor elfogadom az ajánlatot, köszönöm.
Ezazzz! Várjunk... Úr isten, hozzám fog érni!  A világ legszebb mosolyával arcán fűzte kezét az enyémbe, nekem pedig ezerrel kezdett dobogni a szívem.
- Egyébként... Egy játékterem?
- Csak a büféje érdekes a számunkra. Kölyökként voltam itt párszor játékgépezni, és még mindig él a fejemben a vattacukorárus. Keveri az ízeket, akár hármat-négyet is, ha kéred, én pedig tudok egy olyan mixet, amit imádni fogsz.
- Miből gondolod?
- Nincs ember a földön, aki ne szeretné.
- Hiszek neked.
Besétáltunk a hatalmas épületbe ami hangos és sötét volt akár csak régen, de ezúttal cseppet sem hozott izgalomba. Sokkal jobban tetszett, hogy Aira még mindig belém kapaszkodva sétál és nézelődik mellettem. Enyhén olvadozó szívvel néztem őt, persze előre franc se figyelt, sikeresen neki is sétáltam egy, a barátnőjét szorongató hegyomlásnak.
- He?
- Bocsánat, nem figyeltem, az én hibám. - hajlongtam azonnal.
- Naná, hogy a te hibád, kisgyerek. Ki a csaj? Nem is lényeg, tetszik, ide vele!
Arra sem volt időm, hogy elkerekedjen a szemem, már magához is rántotta Airat. Megölöm. Hülye vagy, Jimin, ő öl meg téged, ha nekimész. De akkor is darabokra akarom szedni.



Aira POV.

Észrevettem, hogy Jimin megállt, követtem is a példáját, de nem nagyon figyeltem. Lenyűgözött az emberek sokszínűsége, a stílusok vegyülése, ahogy az idősebb férfiaknak szurkolnak a kis tinik, ahogy lövöldözős játékban kedvüket lelő öltönyös emberek mögött állnak szivárványnak öltözött kék hajú, emo frizus csávók és cowgirlnek öltözött alig-alig tinédzsernek látszó kislányok, hangosan visítozva. Egészen addig gyönyörködtem ebben a förgetegben, míg egy kéz meg nem ragadott és egy hatalmas testhez nem lapított.
- Jesszusom, engedj el, te büdös vagy! - kiáltottam fel egyből.
- Látom engedelmességre kell téged tanítani, Mostantól én vagyok a pasid, te meg annyira oda vagy értem, hogy bármit megteszel nekem, vagy megverem a haverod. Tiszta?
- Tiszta a fenét, eressz el ősember! Felőlem nyugodtan elagyalhatod a gyereket, amúgy sem bírom a képét, úgyhogy hajrá!
- Mi van?
- Húha, minden értelem ami beléd szorult ott csillog a szemedben, mi? Nem is ismerem, felőlem verd agyon nyugodtan, csak kellett valaki, aki segít eltalálni a büféig meg vissza, mert nem látok rendesen ebben a füstös fényárban, vágod?
Míg beszéltem a csávó agya annyira túlterhelődött, hogy elfelejtett szorítani, én pedig az alkalmat kihasználva kézen ragadtam Jimint és elsprinteltem a monstrum mellett. Nagyjából húsz méterrel és egy balkanyarral arrébb megálltam és nevetni kezdtem, Jimin pedig vigyorogva nézte végig ahogy könnyek szöktek a szemembe.
- Komolyan megverettél volna?
- Ugyan már, olyan buta, hogy talán még most is azon gondolkodik, mi mondtam neki. El se jutott volna odáig, hogy megüssön téged. - villantottam felé ezer wattos mosolyt.



Jimin POV.

- Ugyan már, olyan buta, hogy talán még most is azon gondolkodik, mi mondtam neki. El se jutott volna odáig, hogy megüssön téged. - mosolygott rám ismét. Ha most megcsókolom, azzal mindent elcseszek? - Miért bámulsz?
- Lenyűgöztél. - nyögtem be az első szót ami eszembe jutott. És ráadásul még teljes mértékben igazat is mondtam vele, valóban elképesztő volt, ahogy bambaságig dumált egy vadidegent.
- Oh, akkor most te jössz! Nyűgözz le valamivel!
- Gyere! - még mindig kezét fogva indultam tovább a vattacukros pulthoz. - Jó napot! Öt éve jártam itt utoljára, akkor még szabadott ízeket keverni. Most is lehet?
- Igen, persze, mit kérnek?
Közelebb hajoltam az idősödő férfihez, aki szintén előre hajolt, sejtve, hogy valami olyat szeretnék mondani, amit csak neki kellene hallania.
- Lehetne szó arról, hogy én csináljam meg a kisasszonyét? Szeretném lenyűgözni. Ha szeretné, örömmel fizetek is érte.
- Hagyd csak öcsi, ha valamit rosszul csinálsz majd szólok és meg van oldva.
Boldog mosollyal nyugtáztam, hogy sikerült meggyőznöm a férfit, és miután rákacsintottam Airara, beálltam a gép mögé és elindítottam, míg a kis spanyol kerek szemekkel, enyhe pírrel az arcán figyelt engem. Málnát, epret, zöldalmát és szedret kevertem össze majd öntöttem a gépbe, minek eredménye egy többségében rózsaszín óriáspamacs lett, néhol lila és zöld csíkokkal tarkítva. Átadtam a lánynak, majd rendesen túlfizetve a vattacukrot pénzt nyomtam a férfi kezébe és meghajoltam, újra kézen fogtam Airat és elindultam a kijárat felé.
- Jimin, lenyűgöztél, ez nagyon szép.
- És nagyon finom is. - szedtem le egy kis darabot a cukorfelhőből és tartottam szája elé. Egy halvány mosoly után ajkai ketté váltak, én pedig enyhén érintve szája alsó felét megetettem. Persze beleborzongtam, de mázlimra nem vette észre. Még az hiányozna, hogy rájöjjön, mennyire tetszik... Akkor aztán végleg eltemethetnéd magad, Park Jimin, csak kiröhögne és itt hagyna. Vagy talán mégsem?
- Most te jössz. - tépett le ő is egy darabot, amit kisebb golyóvá formált kecses ujjaival és számba adta. - Egyébként tényleg finom.
- Aira?
- Tessék, Jimin?
- Tudom, hogy más kultúrában nőttél fel, de nem tudom....
- Mit nem tudsz?
- Hát... szóval... hogy... vannak dolgok amik itt.... mást jelentenek. Azt hiszem. - vakartam a tarkóm vörös fejjel. Persze, miért is ne hoznád magad zavarba, hülye barom!
- Mire gondolsz?
- Például, amikor összeborzoltam a hajad. Ha az arcod simogattam volna meg, az mást jelentett volna. Te azt mondtad, neked semmi érdekeset, gondolom mert a spanyolok közvetlenebbek, de itt.... Szóval itt az szokta megsimítani a másik arcát aki...
- Aki? - nézett rám kíváncsian csillogó szemmel. - Valaki öljön meg itt helyben, meg akarok halni a szégyentől. Mi a frászt mondjak, hogy ne értsen félre? Ha azt mondom, a szerelmesek, azt hiszi hidegen hagy, ha azt mondom hagyjuk, bepipul, mert nem fejeztem be a mondatot rendesen.
- Akik közel állnak egymáshoz. És itt fiú és lány ritkán áll egymáshoz úgy közel, hogy nem járnak. Szóval... itt a párok csinálják ezt, és túl intimnek hatott volna, ha akkor és ott megsimogatom az arcod, azt hiszem. Nem akartam, hogy félreérts.
- Ezt akkor és ott el is kerülted azzal, hogy nem tetted meg. Nem értem, most miért magyarázkodsz.
- Tudod, az, hogy megfogtad a kezem.... itt az is sokat jelent.
- Mint ahogy ott is, ahonnan én jövök. A családtagok, a párok és a legjobb barátok szokása. Már persze barátság esetében két fiú nem fogja meg egymás kezét soha. - nevetett.
- De te megfogtad a kezem. - néztem rá kerek szemekkel, kicsit talán a remény is megcsillant bennük.
- Valahogy rá kellett vennem téged, hogy utánam fuss.
- Reggel pedig, amikor megpusziltál... az is olyan, mint kéz a kézben járkálni.
- Igen, erről is kaptam ma már felvilágosítást. - bólint halál nyugodtan.
Vállat von, faarccal bólogat? Tényleg ennyire nem érdeklem? Tényleg nem tudja, miért vagyok itt vagy hogy miért beszélek erről? Hogy is tudná Jimin, ha egyszer nem mutatod ki neki... Ne legyél már ekkora barom és környékezd meg, te szerencsétlen, vagy azt akarod, hogy rád unjon?!
- Nem.
- Mit nem?
- Csak elgondolkodtam, bocsánat! Tudod, én....
- Megfogtad a kezem kifelé jövet, igen, tudom, feltűnt. - mosolyától maradék önkontrollom nagy része elszállt, épp csak annyi maradt, hogy ne csókoljam meg ott helyben.
- Princess, nagyon tetszel nekem.
- Rájöttem az előbbi makogásodból. Tessék, egyél! - nyomott újabb falatot a számba, immáron vagy a tizediket.
- És láthatóan pont annyira hidegen hagylak, mint a kórházban, meg a BigHit előtt.
- Nem hagysz hidegen, Jimin, csak nem tudom, mi hogy működik ezen a téren.
- Ezt meg hogy érted?
- Ne vágj ilyen értetlen fejet, ijesztő vagy! És különben sem értem, hogy mi nem érthető az előző mondatomban.
- Még nem volt barátod?
- Nem.
- De hát ez lehetetlen! - kiáltok fel meglepetésemben, mire a kietlen utcán sétálgató madarak elijednek. - Mármint, miért? Hogy lehet, hogy még senki sem akart a fiúd lenni?
- Ezzel nem volt baj, csak engem nem érdekeltek, tudod, nem rajongtam az egoizmusukért, meg a macsó stílusukért, márpedig Spanyolországban csak olyanokat találsz tizenhárom éves kortól felfelé.
- Na és az itteniek?
- Itt félnek tőlem az emberek. Az osztálytársaim méternyi távolságot tartanak tőlem, mert számukra túl furcsa vagyok, ahogy Domnica is.
- Ha én lennék az osztálytársad, biztos, hogy nem hagynálak békén.
Válasza összvissz egy erőtlen mosoly volt, mintha nem hinne nekem. Tényleg ennyire más lenne? 



Aira POV.

- Ha én lennék az osztálytársad, biztos, hogy nem hagynálak békén. - Csak mert még nem ismersz. - Nem hiszel nekem?
- Nem ismersz még, nem tudod, milyen vagyok, így nincs alapja a mondatnak.
- De van.
Nekitámaszkodott egy pad hátuljának és cipőjét kezdte vizslatni. Nem tudtam válaszolni, nem igazán értettem, mire alapozza az előző mondatát, így csak mellé dőltem és vártam, hátha beszélni kezd.
- Tudod... Nem is értem miért, de... Amikor láttam, hogy az a csaj bántott téged, én nagyon ideges voltam. Nem azért, mert sportszerűtlen tett volt, vagyis inkább nem csak azért, hanem... Szóval... Vannak azok a kamerák az aulákban.
- Igen, láttam őket.
- Hazudtam neked. - fordult felém hirtelen egész testével, arcán félelem és sajnálat keverékével. Nem mintha nem tudtam volna... De miért?
- Értem.
- Én... Izé... Figyeltem az embereket, ahogy bemelegítettek, mert ugye látszik, ha túl könnyen veszi valaki a dolgot és nem melegít, az olyan ember meg nem jó munkaerő. És persze vannak azok, akik nagyon izgulnak és végigmelegítik a várakozási időt. Ők sem a legmegfelelőbbek egy olyan munkára, mint a miénk. Szóval a lényeg igazából az, hogy, próbáltam kiszűrni azokat, akikre érdemes is odafigyelni, mert a többire minek pazaroljam az időmet, meg az energiámat, és.... Össze-vissza beszélek, igaz?
- Ami azt illeti igen, de folytasd nyugodtan, majd csak eltalálsz a végére. - mosolyogtam rá, mire elvörösödött.
- Arra akarok kilyukadni, hogy láttalak titeket, meg ahogy egymást csipkeditek, imádkoztok, bemelegítetek, nevettek és olyan érdekesnek tűntetek... Meg azért látványnak sem utolsó a csapat, hasonló az alakotok, a magasságotok, jó alap vagytok egy idol csoporthoz, és... Érdekeltetek. Kíváncsi voltam, miről beszélgettek, ezért mentem ki. Igazából titeket figyeltelek a jelentkezők közt. Sajnálom, hogy hazudtam. - hajolt meg a kelleténél kicsit talán nagyobb hévvel.
- Mélyen megtisztel, hogy felfigyeltél ránk, de legközelebb nyugodtan gyere oda, nem harapunk.
Vigyorogva egyenesedett ki.
- Ilyenkor azt szokás mondani, hogy megbocsájtok.
- Ez esetben megbocsájtok. - nevettem el magam.
- Miközben hallgattalak titeket, rájöttem, hogy bár nincs leader köztetek, mégis te vagy az, aki rendezi a többiek viselkedését. A nővéred meg azt intézi el, hogy legyen bennetek lendület és bátorság. Mindenkinek van valami feladata, igaz?
- Igen, és a miénket ügyesen fel is ismerted. Nana a ruhákért felelős, Hye segít a tanulásban, Cha választ nekünk dalokat, Sora intézi a fellépéseket és közösen koreografálunk és írunk dalszövegeket.
- Jól hangzik, és működőképesnek is tűnik.



Jimin POV.

- Jól hangzik, és működőképesnek is tűnik. - Miket zagyválsz itt össze? Térj már a lényegre, ha így haladsz, teljesen eltereled a figyelmét! - Az én szemem valahogy mégis téged talált meg.
- Mert rossz a szemed. - Mi van???? Hogy lehet ilyen lazán elterelni a témát?...... Ennyire hidegen hagynám? Jesszus, dehogy, ő maga mondta hogy érdekled, te ökör! - És... Mit gondolsz arról... amit mondtam? - El ne merj vörösödni!!
- Mire gondolsz?
- Hát, arra, hogy... - Ez ciki lesz, ez ciki lesz, ez nagyon ciki lesz így.
- Gyere hintázzunk!
- Mi?
- Na, gyere már! - kezemet megragadva kezdett maga után húzni, én meg azt sem tudtam, mit reagáljak.
Hiszen az előbb még azt magyaráztam neki, hogy ez itt mást jelent, most meg... Úr isten, fogja a kezemet! Most miért fogja a kezemet? Csak tudnék végre kinyögni egy értelmes mondatot.... Meg kell kérdeznem, meg kell kérdeznem, meg kell kérdeznem. Miért mantrázok én mindig magamban?
- Én löklek. Mehet?
- Mehet.
Igyekeztem minél nagyobbakat taszítani a hintán, hogy kicsalhassak egy kis nevetést Airaból, és képes lettem volna helyben szétolvadni, mikor végre meghallottam kristálytiszta kacaját, de egyre feszültebbé tett, hogy többszöri próbálkozásra sem sikerült rendesen elmagyaráznom neki, mennyire megfogott. Megállítottam, de nem engedtem kiszállni, vállára tett kézzel sétáltam körbe és guggoltam elé.
- Figyelj, nekem minden bátorságomra szükségem volt, hogy azt mondhassam, tetszel, most is ki akar ugrani a szívem, úgyhogy, ha esetleg reagálnál valamit, akár negatívan akár pozitívan azt hiszem megkímélnél egy szívrohamtól. - hadartam el egy szuszra, de csak összeszűkült szemekkel nézett.
- Ne haragudj, de ebből most semmit nem értettem, ha megtennéd, kérlek, hogy elismétled lassabban, akkor azt hiszem válaszolni is tudnék.
Hülyegyerek, Aira nem koreai, esélyt sem adsz neki hogy felfogja mit pofázol, ha hadarsz.
- Szeretném tudni, tetszem-e neked, akár csak egy kicsit is, mert lassan szívrohamot kapok, annyira izgulok a rólam alkotott véleményed miatt. Vagyis inkább azért, mert nem tudom, pedig nagyon szeretném. - néztem mélyen a szemébe.



Aira POV.

- Figyelj, fghdfbgfjzlzdws loápoém bbserklsdéártwdayvfhtr nnhgkiuéggerv vcngulouluzjzhnhfhrthbfdgf.
Hogy mi?
- Ne haragudj, de ebből most semmit nem értettem, ha megtennéd, kérlek, hogy elismétled lassabban, akkor azt hiszem válaszolni is tudnék.
Pillanatnyi csend után, minden bizonnyal újrafogalmazva mondanivalóját, ismét beszélni kezdett.
- Szeretném tudni, tetszem-e neked, akár csak egy kicsit is, mert lassan szívrohamot kapok, annyira izgulok a rólam alkotott véleményed miatt. Vagyis inkább azért, mert nem tudom, pedig nagyon szeretném.
Szemembe nézett, még közelebb is húzódott egy picit, én pedig elvesztem tekintetében, akárcsak előző nap a zsűri előtt, aztán JunSeonál, amikor színtiszta undorral átitatott arccal méregette villogó szemmel a kedves dokit, és mikor édesen koncentrálva, kidugott nyelvvel varázsolt cukorfelhőt egy fapálca köré. Szívem szerint megcsókoltam volna, de mivel négy év alatt egyszer sem találkoztam csókolózó párral Seoul utcáin, nem mertem megtenni. Helyette elmosolyodtam és szemtelenkedni kezdtem.
- Ennyire érdekel a véleményem?
- Nem is tudod, mennyire.
- Ez esetben, ha legyőzöl ujjszkanderben, megmondom.
- Vigyázz, kicsi spanyol, az ujjszkander koronázatlan királyával állsz szemben!
- Vállalom a kockázatot.

Park II.

Az egy dolog, hogy az embert követik, de hogy egy akkora monstrummal, mint Jimin autója.... Ráadásul alig hárommal haladva. Nem is beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal, mikor át akartam volna kelni az úton beállt elém.
- Jó, vége, feladom. Ötödször hajtasz be elém, unlak. - kezdtem pattogni az anyósülés felőli ajtónak, mire az kitárult.
- Ez esetben huppanj be és mondd, hova mennél.
Nagy nehezen bemásztam a fekete dögbe, közöltem a címet, aztán hátra döntöttem fejemet és csukott szemmel kezdtem élvezni a rádió halk duruzsolását, csak hogy kerülni tudjam a beszélgetést.
- Fáradt vagy?
Uram atyám, mi ez a hangsúly?
- Igen. Azt meg se kérdezem, te mennyire vagy fáradt, tökéletesen látszik.
- Az már régen rossz lenne, nem gondolod? - jelent meg egy halovány, keserű mosoly arcán.
- Minden bizonnyal furcsán festenél csorgó nyállal horkolva a színpadon. Hogy tudsz egyáltalán koncentrálni így? Már úgy értem, tiszta sor, hogy megszoktad a fáradtságot gyakornokként, de lehet így értelmesen dolgozni?
- Pont úgy megy, mint te meg a fájdalom. Ignorálom és teszem amit akarok.
- Értem.
- Légy őszinte! Mennyire fáj a lábad?
Megint az a hangsúly.
- Tényleg nem vészes, csak feszít picit. Elvégre nem komoly a probléma sem.
- Megint hazudsz?
- Nem érzed úgy, hogy cseppet felfújtad a dolgot? Van egy kis izomzúzódásom, mert egy csaj nem bírt a dühével. Na puff.
- Hogy lehet még ezt is haláli higgadtsággal mondani?
- Gyakorlás.
Csend telepedett közénk, ő nem beszélt, mert.... mit tudom én, én nem beszéltem, mert kínosan éreztem magam. Feszélyezett a mód, ahogy azt a két kérdést feltette. Érdeklődő, óvatos hangsúllyal, rám nézve, mintha komolyan gondolná, holott nem is kellett volna foglalkoznia velem, eleve nem kellett volna látnia sem a meghallgatáson.
- Jut eszembe, mit kerestél a jelentkezők közt?
- Csak levegőzni akartam, nem igazán jutott oxigén a terembe.
- Ahh, végül is van alapja. Nem láttam ablakot vagy légkondit odabent. - mosolyogtam rá.
- Miért van az az érzésem, hogy nem hiszel nekem? - kérdezte felvont szemöldökkel.



Jimin POV.

- Miért van az az érzésem, hogy nem hiszel nekem?
- Mert tisztában vagy azzal, hogy nem mondtál teljesen igazat.
Mi a frász, pszichológus a csaj?
- Milyen szakon tanulsz?
- Internacionális gimi, úgyhogy igazából angol szak.
- És hova mész tovább? Mert kor alapján végzősöknek kell lennetek.
- Nyelvészetre.
- Hogyhogy?
- Miért is beszélgetünk mi erről most?
- Hogy beszélgessünk. - Hogy megismerjelek. Aha... csak ezt nem mondhatom.
- Oké... Szóval beszélek öt nyelvet, nem lesz nehéz tovább lépnem, így tudok majd másra is koncentrálni a tanulás mellett.
- ÖT nyelvet? Hogy a picsába beszélsz te ÖT nyelvet?
- Most miért akadtál ki, de őszintén? Nyelv és informatika központú világban élünk, evidens, hogy több nyelvet beszélnek az emberek.
- Na de huszonegy évesen ötöt? Sorold!
- Spanyol és olasz a szüleink miatt, merthogy különböző nemzetiségűek. Angol és német az iskolai órák és némi plusz munka által, valamint kénytelenek voltunk megtanulni koreaiul mikor ideköltöztünk.
- Jézusom, ez több, mint amit fel tudok dolgozni.
- Pedig nem volt nehéz összeszedni.
- Lehet, hogy neked nem, de én az angollal és a japánnal is hadi lábon állok, úgyhogy nekem igenis nagy cucc, hogy többnyelvű vagy. - Ezt most miért mondtam el? Mi van Jimin, mindent el fogsz kotyogni egy csajnak, aki még csak nem is bírja a képed?
- Túlmentél a célon.
- Mi? Mivel?
- Az autóval. Állj már meg! - kiabált, de nem dühösen, mint azt vártam volna. Kacagott közben, ami már önmagában is szívfájdítóan gyönyörű hangnak bizonyult, adott esetben pedig pláne, mivel bárki más rég agyonvert volna a figyelmetlenségemért.
- Bocsánat, elkalandoztak a gondolataim.
- Semmi baj, Jimin, bárkivel előfordul.
- Tudod, hogy először mondtad ki a nevem, mióta találkoztunk?
- Igazán nem nagy kihívás két órán át nem a nevén szólítani valakit.
Az a mosoly... Figyelj oda, nehogy megijeszd, még a végén megutál, és azt nem szeretnéd, haver. Miért is beszélek én magamhoz?
- Baj van?
- Tessék? Ja, nem, csak koncentrálnom kell a tolatásra, hajlamos vagyok nekimenni dolgoknak.
- Ne kamuzz, nem megy.
- Miből gondolod, hogy nem az igazat mondtam?
- Visszakérdeztél majd válaszoltál. Mintha csak időt akartál volna nyerni, hogy gyorsan megfogalmazz valami elfogadható választ.
- Nem vagy te kicsit túl okos?
- Messze állok tőle, de azért nem vagyok vészes. Szóval? - fordult felém az ülésen amint megálltam.
- Mi történt a kezeddel?
- Kedvem lett volna megütni azt a lányt az épületnél, de nem tehettem. Ha összeszorítom a kezem, az segít visszafogni magam.
- Egyébként verekedős típus vagy? Csak mert a doki egyből arra asszociált.
- Fogjuk rá. Szeretek sportolni és pár éve kipróbáltam a küzdősportokat is. A karate bejött, de nem az én stílusom ez az önfegyelem cucc, úgyhogy abba hagytam, vagyis inkább áttértem a bokszra.
- Tehát kemény csaj vagy.
- Azt nem mondanám, de fájna, ha megütnélek. Most én jövök.
- Oké, hajrá! Három kérdésed van. - Nem! Hülye vagy? Nehogy válaszolj valami inkorrekt kérdésre!
- Miért követtél? Csak mert nem sántítottam, gondolom nem arra ügyeltél, hogy ne essek össze.
- Megfogott, hogy őrült nyugalommal válaszoltál a libának, aztán még végigtáncoltál egy erős koreográfiát, majd elsétáltál egészen a következő sarokig full egyenes háttal, a fájdalom bármiféle kimutatása nélkül.
- Tehát, hogy erősen viselkedtem.
- Inkább hogy az vagy. - erre csak halvány pírrel az arcán bólintott.
- Tényleg ilyen vagy? Mármint az igazi éned, sok dologban különbözik ettől az előadástól?
- Mondhatjuk.
- Hmm. - újabb bólintás, semmi érdeklődés. Furcsa volt, hogy nem akart többet megtudni erről a témáról, mások rég elárasztottak volna kérdésekkel, de Airat vagy nem érdekelte, vagy érezte, hogy nem akartam beszélni róla. Kíváncsivá tett. Vajon tényleg ennyire hidegen hagyom? Elvégre a BTS-t szereti, nem engem, de mégis.... Tényleg csak a hangunk miatt kedveli a bagázst, nincs kedvence, nincs olyan, aki tetszene neki?
- Kérsz egy kávét vagy teát? Ha már hazahoztál, ennyit megérdemelsz.
- Hogy?
- Kávé vagy tea?
- Hát, - néztem az órámra, - most már sietnem kell sajnos, de ha esetleg máskor kedved lenne hozzá, én örülnék ha egyszer együtt kávéznánk. Persze te kaphatsz teát, ha ügyes kislány leszel.



Aira POV.

- Hát, - nézett az órájára, - most már sietnem kell sajnos, de ha esetleg máskor kedved lenne hozzá, én örülnék ha egyszer együtt kávéznánk. Persze te kaphatsz teát, ha ügyes kislány leszel.
Ezzel egy kedélyes mosollyal arcán összeborzolta a hajam.
- Jesszus, ne már, nem vagyok kiskutya, hogy a fejemet simogasd!
- Ha az arcod simítom meg, akkor meg még a végén rosszat feltételezel.
- Akkor feltételeztem volna rosszat, ha a combom simogatod, a másik teljesen normális. Legalábbis az én nézeteim szerint. - nevettem el magam védekező magatartásán. Még arrébb is húzódott beszéd közben. - Már csak az hiányzott, hogy felemeld a kezed. Viszont mos hagylak futni, majd csak találkozunk egyszer, elvégre már tudod, hol lakom. Szia! - gyorsan megborzoltam, ahogy ő tette velem az imént, majd kipattantam a kocsiból és előhalásztam a kulcsomat.
- Mondd, hogy lehet, hogy tőlem sértés a hajborzolás, de tőled nem?
- Én csak viszonoztam a kedvességet. - mosolyogtam rá, mire ő is vigyorogni kezdett.
- Szia, kicsi spanyol!
- Pá, monstrumautós koreai!




Jimin POV.

- Szia, kicsi spanyol!
- Pá, monstrumautós koreai!
- Tényleg így könyveltél el? Nem inkább cuki koreai aki hazahozott és megérdemli a telefonszámod? - vigyorogtam a lehető legönteltebben, mire megforgatta a szemét, intett és besétált.
Mázli volt, hogy hazavittem, különben nem lett volna több esélyem látni. Már persze kivéve, ha felveszik őket, amit őszintén nagyon reméltem. Nézni akartam ahogy táncolt, hallgatni ahogy énekel, minden egyes nap az ő hangjára elaludni. Hülye vagy, Jimin, lődd le magad! Na jó, kell a telefonszáma, de hogy szerezzem meg?
Gyorsan előkotortam a telefonom és felhívtam RapMonstert. Naná, hogy az a hülye a kocsiban hagyta a telefonját, bár eleve kisebb csoda, hogy egyáltalán egyben van még szerencsétlen kütyü, az elmúlt három hónapban ez a második volt, az előzőt pocsolyába ejtette a nagyokos. Megrázó élményt okozott neki a kimúlt gép, de megérdemelte. Ha már egyszer béna, igazán nem árt, ha szenved is tőle.
Kis gondolkodás után végül Suga mellett döntöttem.
"- Na mi van?
- Cinkes, ha ma kihagyom az éneket? Lenne egy kis dolgom, ha tudtok élni nélkülem.
- A spanyol csaj, mi?
- A telefonszáma.
- Rajta van a jelentkezési papíron, te ökör. Húzd ide a beled!"
Már ott sem voltam, talán még a megengedett sebességet is túlléptem úton a cég felé, miközben azon agyaltam, mennyire meg fog lepődni este, amikor felhívom. Merthogy szándékomban állt a dolog. De mi van, ha nem örül neki? Akkor mivel vágom ki magam? Vagy ha perverznek néz, ha azt hiszi, hogy mániákus vagyok vagy zaklatni akarom?
Életemben nem volt problémám ezzel, sosem érdekelt egy csaj véleménye, csak tettem, ami jól esett, erre most teljesen rágörcsöltem arra, hogy egyáltalán fel merjem-e hívni. Kezdtem furcsán érezni magam, zavart, a döntésképtelenség, és a csomó, amit a gyomromban éreztem, de sejtettem, hogy amit meg kell szólalnom a telefonban, azonnal a torkomba fog ugrani. Először izgultam egy lány miatt. Igyekeztem eltemetni gondolataimat, semmi kedvem nem volt a többiek pofázását hallgatni, az csak rátett volna még egy lapáttal az amúgy is ismeretlen élményre. Csendben letelepedtem Jin mellé és elkezdtem bemelegíteni hangszálaimat.
- Na mi van, mi ez az ijedt fej? - fordult felém.
- Semmi.
- És miért nem beszélsz? Eddig egyik csaj seggét sem hagytad szó nélkül, Jimin.
- Fogd be, Monster. Mit mondanék róla, ti is láttátok, nem?
- Szerintem mindenki szeme arra fókuszált. Még a főnök is mi-a-nevét követte a fejével.
- Aira. A neve Aira. - gyorsan el kellett terelnem a témát, nem tetszett volna, ha rám akaszkodnak csak mert emlékszem a nevére, de nem tudtam nem kijavítani Hope-ot. - Egyébként nem hiányzik a telefonod, RapMon?
- Nem, itt van a.... - állt neki a kérdezett zsebeit kutatni. - Basszameg, elhagytam!
- Nem, csak a kocsiban felejtetted. Figyelj jobban, nem akarom mindig utánad cipelni, keress személyi asszisztenst, ha ennyi eszed sincs.
- Inkább mindenki maradjon nyugton és melegítsen, még mielőtt Kim úr leszedi a fejünket, jó? - dobta be a nyavalygós pofit JungKook.
Végül is igaza volt, úgyhogy bosszankodva ugyan, de eleget tettünk kérésének, próba után pedig körberohantam a fél épületet a főnök asszisztensétől a irattárba onnan a recepcióra, vissza az irattárba, végül pedig egyenes az igazgatóiba, ahol a zsűrit sejtettem. Persze a kotnyeles vén banya titkárnő nem akart beengedni, úgyhogy kénytelen voltam két órán át várni a helyi sárkány ruháitól macskaszagú irodában.
"Oké, akkor tisztázzuk a dolgokat. Tehát, van ez az Aira, a szemtelen spanyol manó. Csinos. Tetszik. Képes vagyok itt ülni egy gonosz, ronda banyával, csak azért, hogy kikönyöröghessem a telefonszámát a mostanában amúgy sem túl jó kedvű irattárostól, mindezt azzal az indokkal, hogy meg akarom lepni.... Kezdesz megbolondulni, Jimin."
- Hát te mit csinálsz itt?
A főnök lépett ki az irodából, kezében egy nagy adag mappával.
- Oh, ahjussi, szeretnék öntől nagy szívességet kérni, ha megengedi.


Aira POV.

- Lányok, már vagy ezerszer elmondtam, hogy mi volt, tényleg muszáj ennyire kielemezni? - kezdtem rinyálni, mikor már tizedszer ismételtették el velem barátnőim a történteket.
- Persze hogy muszáj, elvégre Jimin volt az, aki utánad ment, mindent tudnunk kell.
- Cha, elég volt, késő van már és haza kellene menned mielőtt begurulnak a szüleid. Holnap is kelleni fogsz. - próbált segíteni rajtam Dominica.
- Jól van már, csak érdekel.
- Már elmondtam mindent, és tekintve, hogy nem adtam meg neki a számom, valószínűleg ennyi is. Igazából nem is bánnám, ha ezzel véget érne, mert bár nem volt rossz élmény, azért mégiscsak sztár. Én meg furcsa vagyok és zavar, ha akaratom ellenére megnéznek az emberek.
Nem csalódtam, mindenki bólogatni kezdett, elvégre rájöttek már, gyakran mennyire fordítva jár az agyam.



Jimin POV.

Nagy ára volt Aira telefonszámának. Elvállaltam érte három esti showt és egy rádióműsorban való részvételt, holott a rádiózással rendesen ki lehetett készíteni. Egyszerűen utáltam, de amikor a főnök meglengette a az immáron kezemben szorongatott kis papírfecnit, még csak át sem gondoltam, megéri-e nekem a szenvedést, csak bólogattam mint egy agyalágyult.
Egyik kezemben a telefonnal, másikban a bűvös számsort rejtő összehajtott papírkával ültem az ágyon, próbálván elfojtani az émelygést és súlyos gyomorgörcsöt amit a puszta gondolat okozott, hogy felhívjam a lányt.
- Meddig ülsz még itt néma csendben?
- Baszki Jin, a frászt hoztad rám! Mikor ültél ide?
- Nagyjából tíz perce. Szóval? Isteni sugallatra vársz?
- Aha, vagy arra, hogy szívrohamot okozzon nekem valaki.
- Ennyire megtetszett?
- Ezt hogy érted?
- Soha nem agyaltál, hogy felhívj-e bárkit. Pláne nem izzadt a tenyered.
- Aish, nem tudom, miért van ez. Sosem féltem, most meg az forog a fejemben, hogy mennyire fog perverz állatnak tartani amiért titokban megszereztem a számát. Ráadásul késő van, ha felébresztem biztos haragudni fog, de ha most nem hívom fel, sosem merem majd megtenni. Plusz, ennek az egésznek semmi értelme nem lenne, én elfoglalt vagyok, nemsokára ő is az lesz, mert biztosan felvették, egyszerűen nem tudom neki megadni azt, amire szüksége lehetne, mert nem tudok mellette lenni, bármennyire is akarok. Még csak nem is az érdekel, hogy hogy néz ki, ez az egészben a legrosszabb. Akár bányarém is lehetne, csak maradjon meg a szeme olyan ijesztően gyönyörű zöldnek. Mondd, normális vagyok én? Mert komolyan úgy érzem kezdek megbolondulni, pedig csak fél napja találkoztam vele, csak gondolkodtam, és egyszerűen nem tudom leállítani magam, egyre izgatottabb vagyok, holott csak a hangját fogom hallani, ha végre eljutok odáig, hogy felhívjam.
- Hé, haver nyugi! Ha kell, itt maradok, segítek, akár beszélek is helyetted, de lassan pánikrohamot kapsz egy egyszerű telefontól. Vegyél néhány mély lélegzetet, aztán hívjuk fel a kis spanyolodat, rendben?
- Na ezért vagy te a csapat pszichológusa.


Aira POV.

Épp csak kiléptem a fürdőszobából mikor visítani kezdett a telefonom. Mivel enyhe halláshibával születtem, kénytelen voltam hangosabbra állítani a megszokottnál.
- Igen?
- "Öhm... Uuuu.... Szia, .... Aira!"
- Helló! Ki vagy?
- "Hát... Én... Szóval, Jimin."
- Oké, ne nézz hülyének, de ugye nem az az őrült srác vagy, aki fél délután engem követett és a végén igényt tartott volna a telefonszámomra?
Amint rájöttem ki nyökög a vonal túlfelén úgy döntöttem, segítek neki ellazulni, de a dolog fordítva sült el, mint vártam. Egyszerűen kinyomta abban a pillanatban, hogy feltettem a kérdést, így kénytelen voltam visszahívni.


Jimin POV.

- Hallottad ezt? - néztem tátott szájjal a mellettem ülőre. Nem elég, hogy kacsává hápogtam magam abban a két mondatban, amit sikerült kipréselnem a torkomban dobogó csomó mellett, még arra is rá kellett jönnöm, hogy őrültnek tart.
- Semmi baj, lehet, hogy csak nyűgös. Beszélj vele holnap! Vigyél virágot vagy cso....
Telefonom zizegése szakította félbe.
- Ez az ő száma. - Nem fura, hogy már most megtanultam? Annyiszor olvastam el, hogy álmomból ébresztve is el tudnám mondani. Normális ez? Vagy tényleg az agyamra ment valami? Szedd már össze magad hülyegyerek, még mindig csörög a mobil!
- I... Igen?
- Csak vicceltem, te gyáva nyúl. - kacagott rajtam Aira. Megnevettettem? Én? Még ha rajtam is nevetett, egyszerűen mosolyognom kellett gyönyörű hangján.
- Ilyennel nem illik viccelni. Nagyon gonosz vagy.
- Nicsak! Visszajött a hangod.
- Holnap elviszlek teázni.
- Holnap nem érek rá.
- Akkor holnapután.
- Elutazom. Majd jövő hónapban hívj vissza!
- Le ne tedd a telefont, primadonna!
- És ha megteszem?
Na most mit mondasz, Jimin? Nem épp félős típus, nem tudsz bogarakkal fenyegetőzni.
- Ha leteszed, odamegyek és egész éjjel az ablakokat fogom dobálni kővel.
- Nem hiszek neked.
Letette. Fogta magát és kinyomta a telefont, mikor én arra kértem, hogy ne csinálja. Ráadásul a büszkeségemmel szórakozik. Épelméjű ez a csaj?
- Indulhatunk?
- Mi?
- Figyelj, ha nem mész oda gyávának fog tartani, ha meg ilyen állapotban egyedül engedlek el, még a végén baleseted lesz vagy megint makogni kezdesz neki. Mi legyen?
- Nagyon fáradt leszel így holnap. Tudod, hogy én bírom, de te hajlamos vagy elaludni bárhol.
- Majd fedezel. - kacsintott Jin vigyorogva.
- Haver, de ha hülyét csinálok magamból miattad, azt te bánod meg. - mosolyogtam vissza hálásan. Persze, hogy nem csinálsz magadból hülyét, Jimin. Elvégre te vagy a BTS félistene. Oké, enyhén cink, hogy biztatnom kell magam. Mi van, ha kinevet?
Míg a többiek a konyhában vacsoráztak kilógtunk a lakásból és bevágódtunk a kocsiba.
- Ezt meg kéne örökíteni, esküszöm. A nagy Jimin izgul mint egy tini az első randin. Lassan remegni is kezdesz.
- Az még hiányozna a rakás bajomra.
- Mi fogott meg benne ennyire?
- A leghalványabb fogalmam sincs róla, de már csak a hangjával is meg lehetne ölni. - illegettem fejem.
- Baj lesz még ebből... Figyu, bárhogy is lesz, ígérd meg, hogy nem fogod elhanyagolni a teendőidet, kérlek!
- Ígérem.


Aira POV.

- Nem hiszem el, most tényleg ide akarja tolni a képét?
- Kicsoda? - a mögülem áradó hangtól összerezzentem.
- Ne ijesztgess Domi! Egyébként Jimin hívott, bár nem adtam meg neki a számom.
- Szerintem leleste a jelentkezési lapunkról.
- Én is erre tippelek. De ha nincs mázlim, most  idejön. Bár tekintve, hogy a telefonban képtelen volt két értelmes mondatot kinyögni egymás után...
- Az még nem jelent semmit, lehet, hogy személyesen bátrabb, nem?
- Van alapja, első benyomásra ő sem teljesen százas.
Alig tizenöt perccel később hallottuk, hogy valaki leparkolt a ház előtt, ami önmagában nem volt furcsa, tekintve, hogy apánk tíz óra környékén ér haza esténként a munkából, csakhogy két ajtó csapódott, miután a motor leállt, majd kis szünet után kopogni kezdtek az ablakok. Pontosabban a róluk lepattanó apró kövek.
- Ez ő, de kit hozott magával?
Domi titkon kilesett a nappali ablakán, majd visongás közepette ugrálva közölte velem, hogy biasát, Jint sikerült rávennie arra, hogy elkísérje.
- Akkor sem megyünk ki. - közöltem vele szigorú fejet vágva, mire egyből lelohadt a kedve.
- De miért? Vele van a kedvencem.
- Nem segít a kiskutyaszem meg a nyüszítés, te is tudhatnád. Ha volt olyan buta, hogy betartsa a fenyegetését, legyen olyan buta is, hogy viseli a következményeit.
- Túl szigorú vagy.
- Te meg túl nagylelkű.


Jimin POV.

Alig húsz percbe telt visszatalálnom Aira családjának otthonáig. Normális dolog ez? Miért is kérdezgetem én ezt magamtól újonnan?
- Na, akkor kezdjünk köveket keresni! Picik kellenek, amik még szólnak, de nem sértenek már ablakot, rendben?
Kiszálltunk a kocsiból és célba vettük a kövezett kocsibejárót.
- Tényleg dobálózni fogsz?
- Ezt ígértem neki, ezt kapja.
- Ideértünk és már nem is félsz.
- Eddig sem féltem.
És már el is dobtam az első követ, szerencsésen eltalálva egy ablakot, majd Jin is beszállt a dobálózásba, aminek röhögés lett a vége, mivel némelyik kavics a kerítés másik oldaláig sem jutott el, hyung bénázásának köszönhetően. Észre sem vettük, hogy egy kocsi megállt mellettünk, míg ki nem szállt belőle egy aktatáskás sötétebb bőrű férfi. Első ránézésre megállapítható volt, hogy  a lányok apja, szája formája teljes mértékben megegyezett Aira ajkaival.
- Szervusztok! Mit csináltok?
- Öh... Erm... Szóval... A lányai ismerősei vagyunk... Öhm... Csak szeretnénk felhívni magunkra a figyelmüket, mert hát... Szóval... Aira rám csapta a telefont... És... Izé... - vakartam ezerrel a tarkómat valami értelmes magyarázat után kutatva, de szerencsére a férfi pont olyan jó fej volt, mint a lánya.
- Semmi gond, én is voltam fiatal, de azért csak ésszel dobálózzatok, rendben? Szeretném, ha megmaradnának az üvegek. Mellesleg a lányok ablaka az a kettő, plusz oldalról kettő, de lehetőleg maradjatok a frontoldaliaknál. Bal oldalon Dominica, jobb oldalon Aira, nem tudom melyiküknek szól a bosszúhadjárat. Sok sikert és csak okosan!
Mindketten ledermedve néztük végig, ahogy besétált a házba, majd intett egyet és eltűnt az ajtó mögött.
- Ez meg...
- Nem tudom, hogy féljek-e vagy nevessek. Jin, kérlek mondd, hogy tényleg annyira jó fej volt, mint azt hallottam!
- Igen, annyira. És én mégis teljes mértékben beijedtem tőle, úgyhogy amint lehet, húzzuk el csíkot, mert még a végén kijön ide egy mordállyal, vagy hasonlóval.
- Rendben, amint megkaptam, amit akarok, megyünk.



Aira POV.

Elvitázgattunk volna még egy darabig, ha apu nem lép be és közli velünk, hogy két srác dobálja az ablakunkat, akiket legyünk szívesek haza küldeni, mert neki aludnia kell. De persze csak az ablakunkon kihajolva, mert nem örülne, ha két pszichopata lenne, akikhez kisétálunk, hiába közöltük vele, kik ők, miért álldogálnak a ház előtt és miért nem veszélyesek. Így felbattyogtunk az én szobámba és kinyitottuk hatalmas ablakomat.
- Hé, te, miért dobálod az ablakom? És ha betörik vagy megkarcolod? - kiáltottam Jiminre szegezve tekintetem.
- Nem fog, de ha mégis, ígérem, kifizetem a cserét. De sokat könnyítene, ha lejönnél ide.
- Nem lehet, menj haza!
- Nem lehet, megígértem, hogy egész éjjel az ablakokat fogom dobálni.
- A helyedben nem tenném, apa elég nyűgös tud lenni, ha rosszul alszik. És annak te iszod meg a levét.
- Akkor szobrozok, míg le nem jössz.
- Na és a haverod?
- Ő is.
- Mi van, arról nem volt szó, hogy itt kell fagyoskodnom veled végig, meg akarsz te engem ölni? - hallottuk a cseppet sem halk suttogást.
- Ne már, Jin, légyszi!
- Ezért csúnyán megfizetsz még. - csóválta fejét a sötétben csapattársa.
- Ugye tudod, hogy nem megyek?
- Miért?
- Mert talán pszichopata vagy, és mi nem szeretjük sem a szocio-, sem a pszichopatákat.
- Akkor reggelig itt leszek.
- És ha mégsem?
- Itt leszek.
- Akkor találkozunk reggel, Jimin. Jin, előre sajnállak és őszinte részvétem a megfázás miatt.
- Köszönöm, Aira, igazán figyelmes vagy. - kiáltott vissza a srác.
- Jó éjt, fiúk! - mondtuk egyszerre ikremmel, majd aludni tértünk.
Mivel reggel hatkor kellett kelnünk, hogy hétre a vasútállomásra érjünk, kilencre pedig Cha családjához vonattal, kénytelenek voltunk korán eltenni magunkat másnapra. Pedig szívesen beszélgettem volna Jiminnel. Telefonomat lenémítottam, ugyanis ha éjjel megszólal, még a szomszéd kutya is felébred rá, párnám alá tettem és lehunytam szememet, majd egy perccel később vehettem elő újra a kütyüt, mivel zizegni kezdett. Egy sms-t kaptam, a feladója nem más volt, mint Jimin, a szöveg pedig csak annyi: "Jó éjt, Princess!", a szívem mégis heves dobogásba kezdett az utolsó szót olvasva. Gyorsan visszaírtam, aztán mosollyal az arcomon mély álomba merültem egészen reggelig. Princess, princess... És itt van, nem hallottam elmenni az autót, márpedig amekkora dögöt vezet, hallanom kellene, ha elhajt. Milyen aranyos! Meg picit talán mániákus is, de az most nem számít, ez nagyon kedves gesztus volt tőle. Már persze nem az, hogy titokban megszerezte a számom, aztán még ide is jött piszkálni. Nem, az volt kedves, hogy lehercegnőzöt, hogy az ablakomon nem pattognak kövek, holott azzal fenyegetőzött és jó éjt sms-t kaptam tőle. Mit akarhat tőlem?
Vekkerre kelni sosem szerettem, de aznap mégis szükségem volt rá, nem akartam lekésni a vonatot. Épp csak felültem az ágyban Domi már rám is vetette magát azt üvöltözve, hogy még mindig a ház előtt van a kocsi, és biztos full szerelmes belém Jimin, ha képes volt a kényelmetlen járgányban aludni csak hogy reggel itt lehessen. Nagy nehezen ledobtam magamról és kilestem az ablakon, hogy leellenőrizzem, nem csak álmodta-e a dolgot, majd csendesen kicsoszogtam a reggeli hidegbe, hogy megbizonyosodjam alszanak-e. Hirtelen ötlettől vezérelve visszamentem a házba, testvérem kezébe nyomtam két takarót, kávét főztem és termoszpohárba töltöttem, ősöreg vekkeremet nyolc órára állítottam, majd fogtam egy postit-et és írásban szép reggelt kívántam nekik sajátom és Domi nevében is. A lehető leghalkabban kinyitottuk a kocsit, betakartuk a fiúkat, Domi letette a termoszokat és az ébresztőórát, én pedig Jimin félre fordult sapkájának tágítható részére ragasztottam a cetlit. Ezután ugyanolyan csendesen, mint ahogy érkeztünk, távoztunk.
- Remélem nem haragszanak ránk, amiért ilyen kényelmetlenül kellett aludniuk.
- Ne aggódj Domi, nem fognak haragudni.
- Miből gondolod?
- Te nem örülsz, ha gondoskodnak rólad egy kicsit, nem vagy boldog, ha úgy ébredsz a kanapén, hogy valaki betakart?
- De...
- Na ugye. Készülődjünk, mert elkésünk.
- Aira!
- Tessék?
- Tetszik neked?
- Mármint Jimin?
- Igen.
- Nem mondom, hogy nem, de tudom, hogy nem olyan, mint ahogy viselkedik, látszik a szemén és némely tettén is, viszont én nem tudnék neki segíteni abban, hogy BTS Jimin lehessen a színpadon és mellettem is, tudod, mennyire nem szeretem, ha egy ember megjátssza magát.
- És ha nem akarja megjátszani magát melletted? Ha az igazi énjét mutatja most? Ugye még emlékszel, hogy makogott a telefonban?
- Igen, emlékszem.
-Ha szeretne veled lenni, azt hiszem adnod kéne neki egy esélyt.
- Még meggondolom, rendben?
- A te életed, húgi. Na, siessünk!
Gyorsan összeszedtük magunkat és elindultunk, de persze megint támadt egy ötletem.
- Várj egy picit, húgi! Gyors leszek, ígérem.




Jimin POV.

- Jimin! Jimin!
- Mi van már, Jin, hagyjál aludni! - nyitogattam nyűgösen a szememet. Miért kell már korán reggel baszogatni? Olyan szépet álmodtam, vissza akarok menni!!
- Jimin, nézz körbe!
Nagy nehezem eleget tettem a kérésnek. Tátva maradt a szám, amint rájöttem, hogy egyáltalán nem álom volt, tényleg találkoztam Airaval, tényleg képes voltam egy kocsiban aludni miatta és rózsaszín pléddel takarózni. Várjunk csak! Rózsaszín pléd? Nekem olyanom nincs is.
- Be... Betakart?
- Az még csak egy dolog, de nézd! - tolt a képembe egy szív alakú papírt. - Ez a sapkádon volt.
- Tudod, hogy reggel nem látok szemüveg nélkül.
- "Jó reggelt, álomszuszékok, reméljük nem aludtatok olyan kényelmetlenül, mint tűnik. Kávé a termoszban, ha nem ízlik, kopogjatok be, anya biztosan ad ízesítőt. Szép napot! A ; D"
- Aira és Dominica. Már elmentek volna?
- Gondolom. Domi mondta, hogy korán indulnak.
- Mikor mondta ezt neked?
- Este chateltünk. Aranyos lány és kicsit kevésbé furcsa mint Aira. Egyébként finom a kávé.
- Add ide az enyémet!
A következő másodpercben a poharak mellé állított antik óra olyan visításba kezdett, hogy kis híján szívrohamot kaptam, miközben félrenyeltem a kávét. Tényleg finom. Jin rávágott szerencsétlen vekkerre ami azonnal elcsendesedett, majd kezembe nyomta szemüvegemet.
- Ideje lenne indulnunk, nyolc óra van.
- Ezeket előbb adjuk vissza.
- Add te, én annyira megijedtem az apjuktól, hogy félek már az anyjuktól is. Mi van, ha eljátssza a tegnap estét velünk? Brr.... nem.
- Rendben, akkor visszaadom én.
Lehúztam a még langyos löttyöt, összeszedtem a cuccokat és az ajtóhoz sétáltam. Fejjel kellett csengetnem, mivel mindkét kezem tele volt az ikrek kedvességével, így elég furcsa kép fogadta az ajtót nyitó nőt. Voltam olyan eszetlen, hogy akaratlanul is végigmértem vékony és meglepően domború testét, nem csodálkoztam volna, ha hirtelenjében meg is ver érte, de csak elmosolyodott és mindkét kezét kinyújtotta. Gyorsan egyenesbe vágtam magam és átadtam a cuccokat.
- A lányai reggel hozhatták ki ezeket, kérem, ne haragudjon rájuk érte.
- Jajj, nem, ne, kérlek ne hajlongj! Én tanítottam őket gondoskodásra. - mosolygott újból. Lehet, hogy az apjuk száját örökölték, de a mosolyt... Ez az a mosoly, amit Aira arcán láttam a kórházban. - Gyere be, mosd meg az arcod, biztosan jól fog esni.
- Nagyon kedves asszonyom, de igazán nem szükséges. - hajoltam meg köszönetképp.
- Hidd el, meg szeretnéd mosni az arcod. - nézett sejtelmesen. Most mi van? Miért?
- Rendben, köszönöm szépen!
Hagytam, hogy betessékeljen a mosdóba és vigyorogva magamra hagyjon, bár nem értettem, miért ragaszkodott annyira az arcmosáshoz, hát méregetni kezdtem magam és amint jobbra fordítottam fejem az én arcomon is boldog mosoly terült szét. Bal orcámon láthatóan rajzolva ott ékeskedett egy csóknyomat. Hevesen dobogó szívvel, vigyorogva piszkálgattam és csodáltam feltehetőleg Aira kezének munkáját percekig, aztán észbe kapva lefotóztam, hogy elbüszkélkedhessek vele Jinnek, majd lemostam.
- Végeztél? Hadd nézzem! - fogadott a ház úrnője amint kiléptem.
- Igen.
Szót fogadva odasétáltam és megmutattam arcomat.
- Rendben, szépen lejött. Okos lány, nem igaz?
- Igen, azt hiszem.
- Miért jöttél zavarba? Ja, bocsánat, itt mindenki zavarba jön, még mindig nem szoktam meg, ne haragudj!
- Kérem, engedje meg, hogy udvaroljak a lányának! - Jimin, te hülye vagy? Engedélyt kérsz hogy befűzd a csajt? Dehogy csajt.... Ő nő. Aira nem csak egy. Mi ütött belém?
- Biztos vagy benne, hogy ezt tőlem kell megkérdezned?
- A férjétől félek egy picit. - vallottam be vörös fejjel.
- Biztosan ő is engedélyt fog adni rá. Ma korán ér haza, ha tényleg engedélyt szeretnél kérni gyere vissza három órára, akkor már biztosan itt lesz. Az sem baj, ha meggondolod magad. - gyengéden megsimogatta  a fejem, és kiengedett.
Na most döntsd el, mit akarsz, Jimin!

Park

Hye, Domi, Cha, Nora, Sora és én, kis pisis korunk óta jó barátok voltunk. Domi és én a középiskola első évében költöztünk szüleinkkel Seoul nyüzsgő, élettel teli városába. Akkoriban még elleneztük a dolgot, hisz minden Spanyolországhoz kötött bennünket, de a szülői szónak nem mondhattunk ellent, az alkudozást pedig ki nem állhatták az ősök, hát cuccoltunk és, csak hogy nekünk is jól jöjjenek ki a dolgok, kiharcoltuk, hogy nemzetközi suliba járhassunk.

Kapásból az első napon szembesétált velünk egy ikerpár, Nora és Sora, akik (számunkra felettébb furcsa módon) ugrálni és sikongatni kezdtek örömükben, majd közölték, hogy mivel mi is ikrek vagyunk, meg ők is, legjobb barátok leszünk. És valóban, pár hét alatt megszerettették velünk a várost, huligánokként rohangáltunk együtt az utcákon, belementek minden idétlen ötletbe, az sem zavarta őket, ha épp hangosan visítoztunk. Azt mondogatták, ez így helyes, szabadon kell engednünk minden vadságunkat, hogy aztán felnőttként elmondhassuk, akkor is élveztük a fiatalságot, amikor nem volt minden rendben. Az iskolaév felénél megjelent néhány új arc az ikrek körül. Dominica és én teljesen különbözünk, ha bátorságról van szó. Míg én visszahúzódom, ő megfélemlíthetetlen és kiáll magáért, s amilyen szerencsétlen vagyok, mindig magával rángat a bajba. Akkor is kezemet megragadva kezdett a lányok asztala felé vonszolni, ledobta magát, lerántott engem a társasághoz, és nem kis meglepésünkre mindezt senki nem vette zokon, sőt, Hye, és Cha vidáman mosolyogva nyújtott kezet, tiszteletben tartva a mi szokásainkat... Koreában.

Egymás kultúrájának teljes tisztelete jellemezte a társaságot, meg persze kegyetlen hangerő és rengeteg igazgató-látogatás, mivel a tanári kar fele azon a véleményen volt, hogy minket ki kéne rúgni. Persze a többiek váltig állították, hogy jó gyerekek vagyunk és csak azon dolgozunk, hogy feldobjuk egy kicsit az osztályaink hangulatát és élvezetesebbé tegyük a tanulás nehéz kötelességét, így több-kevesebb sikerrel mindig megúsztuk a kihágásokat.

Szinte azonnal kiderült mindenkiről, hogy mennyire szeret táncolni, így nem is volt kérdés, hogy még szorosabbá tegyük-e barátságunkat vagy sem, összeálltunk először cover csapatként, aztán lassacskán elkezdtünk saját koreográfiákat gyártani, versenyekre járni, az utóbbi  hónapokban pedig folyamatos készültünk három meghallgatásra egyszerre, három külön céghez.

- Jesszusom, ezt hallgassátok! A BigHitnél valahogy összehozták, hogy az egész BTS jelen legyen a meghallgatáson. Eldobom az agyam, fix, hogy le fogok fagyni!! - rontott a próbaterembe Cha.

- Mindig ezt mondod. Inkább melegíts! Ha másra nem is, de arra biztos jó lesz, hogy gyúrjunk a kis csíkszeműek lámpalázán. - kacsintott rám Domi.

- Ezt  kikérem magamnak, én nem vagyok lámpalázas! - háborodott fel kapásból Sora.

- Ez igaz, de a másik feled az.

- Na, mert a tiéd nem?

- Nem Sora, én nem vagyok lámpalázas, mindössze gyáva nyuszi. Csak addig parázok, míg el nem kezdünk bemelegíteni.

- Jogos.

- Ok, maradjatok csendben, tessék dolgozni! Ha jól akarunk szerepelni, fel kell pörögnünk, és higgyétek el, nem mi leszünk az egyetlen lánycsapat.
Mire eljutottunk a BigHit meghallgatására, már mindenki izgult, Domi és én aludni sem tudtunk éjjel, folyamatosan azon agyaltunk, mit kell még egyszer utoljára átvenni majd a helyszínen. Persze amint betettük a lábunkat az épületbe, a bagázs nagy része megnyugodott. Aláírtuk a jelenléti ívet, becéloztuk az emeletet, mint minden fellépés előtt, relaxáltunk pár percet Nora és Cha idegeinek érdekében, utolsó próbát tartottunk, és a tömegben kört alakítva imádkoztunk Cha kérésére. Meghallgattuk az eligazítást, megtapsoltuk a versenytársakat, és, mivel a harminchetes számot kaptuk, leültünk röpke másfél órára a földre.
- Harminchatos csoport, jöjjenek, harminchetes készüljön!
- Csajok, el fogok ájulni!
- Cha, ha el mered dobni magad, isten az atyám, életre pofozlak, de azt nem köszönöd meg!
- Sora, ne fenyegesd!
- Hé, az nem Jimin? - szakított félbe bennünket Hye suttogva.
- A sarokban? Passz, jelenleg nem is érdekel, melegíts!
- Harminchetes egy perc, harmincnyolcas melegítsen! - hangzott fel ismét a kiabálás, mire mind felkaptuk a fejünket.
- Ennyire jók vagy ennyire rosszak lehettek?
- Nem tudom, de a mellettünk lévők is ilyen gyorsak lesznek. Láttátok, milyen kegyetlenül rosszul mozognak?
- Domi, ezt nem illik!
- Érdekel az szerinted engem?
Abban a pillanatban a szomszédos csapat egyik gizdább tagja meglendítette lábát, mintha akrobatikus mozdulatra készülne. Mivel én voltam a legközelebb hozzá, engem ért a megtiszteltetés, hogy kegyetlenül sípcsonton rúgjon.
- Jaj, bocsi, ugye jól vagy? - kérdezte öntelt vigyorral az arcán. Bár Domi volt a bátrabb, én az erőszakosabb. Testvérem azonnal megragadta karomat, én pedig (ahogy azt gyakoroltuk már sokszor), csukott szemmel összpontosítottam, megnyugodtam, és a lehető leggonoszabb mosollyal arcomon válaszoltam.
- Természetesen, meg se kottyant. Nincs semmi baj.
A lány dühössé vált tekintetét nem eresztve forgattam meg lábam erősen elnyomva a fájdalomérzetet, aztán ikrem húzni kezdett a terem felé. Visszapillantva láttam, egy sötét szempár dühös villanását, aztán a srác akihez tartozott megindult, de az ellenkező irányba. Volt benne valami furcsa, de nem tudtam volna megmondani, mi.
Beléptünk a hatalmas helységbe, felálltunk a színpadra, és vártunk, ahogy arra az eligazításon megkértek bennünket. Mind kaptunk egy-egy mikrofont, Rap-Monster pedig felállt és meghajolt. Mi is így tettünk.
- Tehát ti vagytok az Internatio. Miért épp ez a csapat neve?
- Há-há-há... - kezdett Domi dadogni.
- Három etnikum is képviseli magát a csoportban. Koreai, taiwani és spanyol.
- Értem. A lapon az áll, hogy táncolni jöttetek. Miért nem énekeltek, nem vagytok jók benne?
- Förtelmes a hangom. - mosolyodtam el, nem csak a lányokat, magamat is meglepve.
- Hazug. - nézett rám szúrós szemmel Sora, mire RapMon járatni kezdte tekintetét köztünk.
- Igazság szerint táncban vagyunk nagyon erősek, a hangunkon még dolgozni szeretnénk a következő évben. - szépített a helyzeten Hye.
- Értem. Nos, meg kell várnunk, míg Jimin visszaér, addig melegítsetek még egy kicsit, ha gondoljátok.
Visszaadtuk a mikrofonokat, és nyújtani kezdtünk, Cha halkan érdeklődött, hogy van a lábam és fáslit nyújtott, de visszautasítottam, nehogy azt gondolja a zsűri, hogy előnyt akarunk szerezni a dologgal.
Időközben visszatért Jimin is, feltűnően ismerős ruhában.
- Oké lányok, itt vagyok, kezdhetitek.
Nem volt időm bármit mondani vagy tenni, bár valószínűleg nem is tudtam volna, mivel tekintete lábamra tévedt, bennem pedig megállt az ütő egy másodpercre. Kezdőpozíciót vettünk fel, elindult a választott dal, nevezetesen a MonstaX Tresspass című száma, mi pedig végigtáncoltuk a százszor is elgyakorolt mozdulatokat. Az egész koreográfia alatt azon voltam, hogy mosoly alá rejtsem fájdalmamat, és úgy tűnt, nem is vették észre az apró bökkenőt. Végül meghajoltunk és figyelmesen hallgattuk a véleményeket. Szinte csak dicséretet kaptunk, majd a bírák hátra fordultak, ezzel jelezve, hogy a BTS következik.
- Én kezdem. - állt fel Suga. - Ti nagyon cukik és precízek vagytok, ha úgy gondoljátok, hogy már elég jól énekeltek, én szeretnék lenni az első, akinek koncertet adtok. Nagyon tetszett, hogy a refrénnél nem volt mindig ugyanaz a koreográfia, és hogy mind milliméterre pontosan tudtátok, hol vannak a többiek. Figyelemre méltó, azt hiszem.
- Köszönjük. - hajoltunk meg mind.
- Jól látom, hogy köztetek két ikerpár is van?
- Igen, Jin, Sora és Nora, valamint Aira és én.
- A te neved pedig...
- Dominica. Cha és Hye ugyan nem ikrek, de rokonok.
- Ahh, ez mind olyan gyönyörű név! - kiáltott fel V, mire mindenki vigyorogni kezdett.
- Aira! - szólított meg Jimin. Tekintetétől végigfutott a hátamon a hideg.
- Igen?
- Neked fáj a bal lábad. Miért nem fásliztad be legalább?
- Mert már késő volt.
- Akkor fáslizd be most!
- Felesleges, előbb megnézetem majd egy orvossal.
- Előbb, majd... Ronda szavak. - ezzel hozzám sétált és kinyújtotta kezét. - Fáslit!
- Mint azt már mondtam, felesleges. - közelebb hajolt kicsit, pillantása szinte lukat égetett retinámba, írisze csillogott, magába szippantott.
- Jimin, ülj vissza a helyedre! - utasította őt Bang Si-Hyuk, az entertainment tulajdonosa.
- De uram!
- Csak semmi de! Te pedig, kislány, ha így táncolsz fájó lábbal, tudni akarom, hogy teljesítesz egészségesen, valamint érdekel a hangotok is. Kitartónak tűntök. Mióta táncoltok?
- Külön kezdtük. A csapat négy éve van együtt.
- Hány évesek vagytok?
- Húsz, helyenként huszonegy. - dobta be a sokszor használt poént Cha automatikusan, amin teli torokból kezdtek nevetni a BTS tagjai, kivéve Jimint, aki durcásan, mellkasán összefont kézzel ücsörgött. Ahogy rám nézett, tekintete hideg volt, mégis, mintha a vesémbe látott volna, én pedig vörösödve hajtottam le fejemet.
- Köszönjük, hogy itt voltatok, majd értesítünk benneteket.
- Köszönjük a meghallgatást! - mondtuk kórusban, majd meghajoltunk és elhagytuk a termet.
- Hova sietsz annyira Aira?
- A kórházba, veszettül fáj a lábam. - súgtam, hogy csak a mellettem sétáló Cha hallhassa. Ő jelzett a többieknek, hogy csendben kövessenek, így rendezett csoportként kivonulva az épületből sikerült akaratlanul is felkeltenünk az emberek figyelmét.
A főbejáraton kilépve váratlan pofonnal találkoztam, amire reflexszerű válaszként azonnal ökölbe szorult kézzel fordultam a forrás felé, de még időben megállítottam a mozdulatot és magam mellé ejtettem karomat.
- Hogy képzelted, hogy beköpsz te kis ribanc?
- Egy szót sem szóltam.
- Ne hazudj! Kizártak miattad.
- Nem tehetek róla, hogy sem a kamerákat, sem Jimint nem vetted észre. És most, ha nem bánod, dolgom van.
- De igenis bánom! Elvetted a munkám, ezért jár nekem cserébe valami.
Tenyerét felfelé fordítva nyújtotta kezét, míg a másikkal jelezte, hogy pénzre vár. Elkapott a düh, de tudtam, ha most megütöm a lányt, sosem lesz esélyem egyik entertainmentnél sem, márpedig nem akartam hátráltatni a csapatot. Tenyeremet forró vér árasztotta el ahogy jobban összeszorítottam kezemet.
- Nincs időm azzal foglalkozni, hogy kárpótoljalak a saját ökörségedért. Ha figyelmesen körbe tekintesz, láthatod, hogy ismételten keresztbe tettél magadnak és a barátnőidnek, mivel az épület nem csak belül, kívül is fel van kamerázva. Soha többé nem lesz esélyed bekerülni a BigHit, vagy bármely más, nevesebb cég kötelékébe, ugyanis azok egymással kommunikálnak, hogy minél jobban kizárhassák az olyanokat, mint te. Gratulálok, rendkívül ügyes voltál. - mondtam kimérten, gúnyos mosollyal arcomon.
- Hazudsz.
- Nézz utána, nekem mennem kell, a leckének vége. Pá!
Utánam kapott, de egy váratlan, éles kiáltás félúton megálljt parancsolt neki.
- Hé, te! Mit zaklatod szerencsétlent, nem tettél így is elég rosszat mára?
- Jimin oppa! Emiatt a lány miatt kizártak a meghallgatásról, ráadásul most még bánt is engem. - kezdett a csaj nyavalyogni, mire az énekes megforgatta szemeit.
- És csak véletlenül rúgtad meg bent aztán pofoztad fel idekint, igazam van? Ha épp tudni akarod, nem miatta, hanem miattam zártak ki, én véltem úgy, hogy ilyen sportszerűtlen tett után nem jár neked esély.
- De, oppa, én nem is....
- Ne oppázz, senkim nem vagy! Inkább vedd tudomásul, hogy leszerepeltél és húzz haza! Képtelen vagyok elviselni az ilyeneket. - mérte végig undorral arcán. - Te meg gyere velem! Elviszlek egy jó dokihoz.
- Nem kell, köszönöm szépen, nekem megfelel a sajátom. Amúgy is bent kellene lenned a többiek meghallgatásán, nem?
- Akkor ahhoz. Mára végeztünk, mindenki mehet amerre akar, csak negyvenen voltatok, az utolsó két csapat meg bénázott, úgyhogy gyorsan túlestünk a dolgon. Megtennéd, hogy arra bicegsz? - mutatott a parkoló felé.
- Eljutok magam is addig, de nagyon kedves tőled.
- Talán unszimpatikus vagyok, vagy mi?
- Nem szeretnék kellemetlenséget okozni, igazán kár rám pazarolnod a szabadidőd. Engedelmeddel, most megyek. - gyorsan meghajoltam és kezemet rejtve hátat fordítottam.
Barátaim, valamint testvérem követték a példát és végre valahára célba vehetem a kórházat. Lassan haladtunk, mivel választhattam a normális lábtartás és az erősen bicegő rohanás közt, márpedig azt nagyon nem szerettem, ha megbámultak az utcán. A színpad más, ott azért néznek, mert én azt akarom, de amikor valaki elmegy mellettem és szinte kiesik a szeme... Na, azoknak be tudnék húzni egyet. Persze csak szigorúan fejben, mert itt nem nagyon szokás megszólalni sem idegenek előtt.
- Aira!
- Tessék Cha?
- Azt hiszem, Jimin követ minket. Vagyis, talán inkább téged. - vigyorgott rám ahogy felé fordultam. És tényleg, egy hatalmas fekete autó araszolt tőlünk alig öt méterre.
- Figyu Aira, nyugodtan idegeld ki a srácot, de én hazaráncigálom a többieket. Úgyis elmondod, mi volt, nem? - szólított meg anyanyelvünkön Domi.
- Ahogy gondolod, húgi, én akkor is elsétálok az orvoshoz.
- Rendben csajok, mi most szépen lerohanjuk a hálószobámat, Aira egyedül döcög tovább. Otthon találkozunk!
- Sziasztok!
Integettem a csapatnak, megvető pillantással jutalmaztam az elsötétített üvegű kocsit, amely mindezen idő alatt a forgalmat erősen feltartva megállt a sávjában, majd tovább indultam.
Háromnegyed órával később sikerrel, bár fájó lábbal eljutottam a kórházig, bejelentkeztem kedvenc csontkovácsomhoz, és leültem a folyosóra telepített székek egyikére. Az orvosi rendelőkben és hasonló helyeken terjengő fertőtlenítőszagtól felfordult a gyomrom, mint általában. Headsetemet egyik fülembe dugva kezdtem dúdolni V és J-Hope Hug me című dalát. Eszméletlen, milyen gyorsan megszerettem a K-pop fiúbandáit, szinte azonnal magába szippantott ez a fajta zene, mikor Seoulba költöztünk. Nagyjából a dal felénél járhattam, mikor valami hideg ért nyakamhoz. Felpillantva Jimin rezzenéstelen arcával találkoztam, mire felhúztam szemöldököm. Ő csak nagyot sóhajtva leült mellém, ölembe tette az addig bőrömnek nyomott üdítőt, majd belekortyolt sajátjába.
- Az autó gyorsabb lett volna.
- Jól esett a levegő és a séta.
- Sérült lábbal?
- Egy kis fájdalom nem lehet akadálya annak, hogy azt tegyek, amit csak akarok.
- És ha ezzel elintézted magadnak, hogy kényszerpihenőre írjon a doki?
- Nem jelent semmit. Sosem tartottam be.
- Fájdalomcsillapítón akarsz élni tíz év múlva?
- Semmi veszélyes nem történt, csak egy kis kínzásra van szükségem a legaranyosabb szomszédomtól. - mutattam az ajtóra.
- Tehát ezért a saját orvos... Értem. Tudod, hogy megbüntettek miattad?
- Nem én kértelek, hogy hárommal totyogj egy kikerülhetetlen monstrumban meresztve a hátsód.
- Csípős a nyelved.
- Vannak rosszabbak is, mint én. - engedtem felé egy halovány mosolyt. - Egyébként nem otthon kellene lenned? Vagy edzésen? Vagy akárhol máshol?
- Errefelé akadt dolgom.
Elfordítottam fejemet. Meg sem merem kérdezni, mi lenne az.
- Az az üveg még mindig bontatlannak tűnik. Nem azért vettem, hogy felforrjon.
- Akkor idd meg!
- Nem szereted a kólát?
- Igyekszem kerülni a cukros löttyöket. Kivétel ez alól a tea.
- Ez esetben úton hazafelé kárpótollak egy teával. - dobott felém egy akkora mosolyt, hogy alig láttam szemét.
- Köszönöm, nem kell, majd otthon iszom.
- Miért érzem úgy, hogy mindig visszautasítasz? Ne válaszolj, költői kérdés volt. Látom, hogy nem csíped a pofám.
- Nahát, Aira, mi szél hozott erre? Megint elestél? - lépett épp jó pillanatban a folyosóra Hahn úr, az asszisztens.
- Nem, ezúttal valaki sikeresen belerúgott a sípcsontomba.
- Mennyire fáj?
- Elviselhető.
- Azért telt egy órába, hogy tíz utcával arrébb juss? - emelte meg hangját Jimin.
- Ne idegeskedjen kérem, a kisasszony mindig letagadja, hogy fájna valamije, már tudjuk, melyik szava milyen mérsékletű fájdalmat jelent.
- És ez mit jelent?
- Az nem lényeges. Jöhetek?
- A doktor úr szíves türelmedet kéri, épp egy kezelés háromnegyedénél jár. Nagyjából tíz perc múlva tud csak megvizsgálni. - hajolt meg mint mindig, most is túl udvariasan kezelve engem.
- Semmi baj, kérem adja át, hogy van időm várni, nem kell sietnie.
- Természetesen.
Miután becsukta az ajtót Jimin egyszerűen felállt és szó nélkül távozott, én pedig másik fülemet is bedugaszolva, szem-lecsukva dúdoltam tovább. Tudtam, hogy pontosan két és fél szám múlva telik le a tíz perc, így nem zavartattam magam, önfeledten mosolyogva énekeltem a lehető leghalkabban, nem törődve az egyre erősödő érzéssel, hogy valaki figyel engem. Mindig ez volt, általában egy-egy öregasszonyt fogtam ki, aki vagy megszidott vagy mosolyogva gratulált a hangomhoz. Ami azt illeti, öreglány most is akadt, de ezúttal a velem szemben támaszkodó idolon akadt meg először a szemem.
- Egész konkrétan úgy bámulsz, mint a húgom egy ritka képregényt. A kezed nem ég?
Csendesen hozzám sétált és átadta a félig kihűlt teát. Sikerült kifognia a kedvencemet, így örömmel kortyoltam bele a langyos nedűbe.
- Köszönöm!
Válasz helyett csak bólintott, a rendelő ajtaja pedig kinyílt, így nem volt lehetőségem megkérdezni, óhajt-e megszólalni még az életben. Felálltam, poharamat az üdítő mellé tettem és besétáltam, hogy megkínoztassam magam. Legnagyobb meglepetésemre Jimin hang nélkül követett, a poharakat és üvegeket egyszerre kézben tartva.
- Te mit csinálsz?
- Kíváncsi vagyok.



Jimin POV.

- Te mit csinálsz?
- Kíváncsi vagyok.
- Csinos a rövidnadrágod, Aira!
- Köszönöm, JunSeo! Ő itt Jimin.
- Üdv! És mire kíváncsi a fiatal úr? - nézett rám a pacák. Alig lehetett több huszonötnél, úgy méregette Airat, mint húsdarabot a hentes, és az a mosoly... Perverzebb már nem is lehetett volna. Pfejj.
- A sikolyára.
Aira felkacagott, a szívem kihagyott egy ütememet, a doki meg "értelmes" fejjel nézett minket, aztán megkérte a kis spanyolt, hogy foglaljon helyet és mondja el, mi történt, de tudtam, hogy a lány nem lesz őszinte.
- Elég erősen sípcsonton rúgtak.
- Miért? Csak nem verekedtél? - nézett egyből Aira kézfejére, amit nem értettem. Ilyen vad lenne igazából? Neeem, az kizárt, olyan aranyosan tud vörösödni, hülye lennék elhinni, hogy képes valakit megütni. De hé!
- Mi van a kezeddel?
- Csak egy kis rivalizálás, nem vészes.
Nem csak hogy ignorálta a kérdésem, de már megint megjelent az a mosoly az arcán, mint amikor táncolt. Nem szóltam, ha el akarja rejteni, rajtam nem múlik. Amúgy sem volt szimpatikus a köpenyes pöcs. Szerencsére hamar megállapította, hogy mindene egyben maradt.
- Dobtam volna egy hátast, ha nem csak izmot rongált az a kis picsa.
- Nem illik így beszélni, Jimin! - korholt Aira.
- Attól még az marad. Nem vágom, miért kellett bántania, eleve nem volt esélye.
- Én meg azt nem vágom, miért zárattad ki. Ha egyszer úgysem volt esélye, nem mindegy? Domi illetlenül beszélt, ezért állt bosszút, csak elnézte a célt.
- Nem volt fair, megérdemelte, úgyhogy ne kötözködj! Kész van már?
- Igen, kész. - a paraszt még mindig a lány bokáját fogdosva felé fordult. - Otthon le kell jegelni, kicsit talán nem ártana felpolcolni sem. Holnaputánra már csak lila lesz, ha ügyes vagy. Oh, jut eszembe, át kellene ugranod valamelyik este neked vagy testvérednek. A nővérem küldött nektek ruhát, biztos vagyok benne, hogy jól áll, de tudod, milyen, nem hiszi el, míg képet nem küldök róla.
- Persze, természetesen.
Papírmunkázás és illedelmes köszönés után végre elszabadulhattunk, ami komolyan jól esett, már kezdtem megfeszülni a dokitól. Valahogy nem tudtam mit mondani Airanak, ha nekiállok faggatózni még a végén rájön, miért követem, bár az is gyanús volt neki, hogy nem beszéltem, úgyhogy a lehető legközönyösebben tettem fel az első kérdést, ami nem tűnt értelmetlennek a fejemben.
- Divattervező a nővére, vagy ruhaboltos?
- Mindkettő. Japánban él, ott a fiatalok közt nem túl sok a modell, és kedvelt minket, míg a testvérével élt, így két legyet üt egy csapásra. Ajándékot küld nekünk és egyúttal leellenőrzi az új kollekcióját. Mi meg cserébe rendben tartjuk JunSeo kertjét.
- Akkor ez a nadrág dolog bennfentes poén volt, ha jól sejtem.
- Aha. - bólogatott ezerrel.
- Azért a fejed tartsd meg! Hova mész már megint? Arra van a kocsi. - mutattam a parkoló irányába, de a kis szemtelen rám se hederített, csak ment tovább, full egyenesen. - Hallod? Most mondta az orvos, hogy jegelni kell meg felpolcolni, azt akarod, hogy egy hét múlva is fájjon? - kiabáltam utána.
- Nem fog,  hidd el! Köszönöm a teát, vigyázz magadra!
Elsétált. Nem tudtam mit csináljak, egyszerűen csak a lehető legédesebb mosollyal az arcán elköszönt és otthagyott a kórház előtt, mintha tök természetes lett volna, hogy akkor is gyalogol, ha van aki elvigye. Pár perc után eszembe jutott, hogy talán nem haragszik meg, ha most is követem, tekintve, hogy nem akarta leharapni a fejem, mikor mellé ültem a folyosón. Bár, az a csávó a BTS Jiminje volt, nem teljesen én. Legszívesebben csak bámultam volna, míg újra zavarba nem jön. Aztán megcsókoltam volna a csinos kis pofiját, átkaroltam volna a derekát, elmondtam volna, hogy egy kisebb csoda, az az erő, ami benne van. Hogy szabadon kellene eresztenie a hangját, amikor énekel, mert szebbet még nem hallottam. Kézen fogva akartam sétálni vele, mert az a hülye érzésem támadt, hogy mellettem a helye, de Aira nyilván nem így gondolta.
- Nem is tudnál mit kezdeni Park Jiminnel.


Aira POV.

Nem mintha kedvem lett volna a dologhoz, de otthagytam. Bármilyen jó fej is volt az elmúlt néhány órában, engem elviselni nehéz meló, neki mindig lesz valami fontosabb dolga, és eleve, ne engem nézzen ki magának, semmit sem nyújthatnék neki.
- Nem is tudnál mit kezdeni a furcsaságaimmal.

Fallen Angel

Az utca jéghideg kövén ülve dideregtem könnyeimmel küszködve... Emberi érzelmek... Furcsa, talán sosem szokom meg őket. Annyira más itt minden, annyival koszosabb és személytelenebb. Azt hittem, az emberek közvetlenek, törődőek, segítőkészek, de úgy tűnik, nagyot tévedtem. Már vagy három órája ültem a szakadó hóesésben, egy szál ruhában, mégsem jutott eszébe senkinek sem, hogy segítsen, vagy legalább megkérdezze, miért nem öltöztem melegebben, még a furcsa férfinak sem, aki végig engem bámult a szemben álló ház harmadik szintjéről.
A fentiek kitagadtak, mert egy férfi, akinek negyven éve segítettem elkerülni egy rablási ügyet nemrég megölt egy embert. Ha egy megsegített valaha rossz útra tér a segítő letaszítottá válik. Minden ember egy segítővel rendelkezik, tudta nélkül, de persze egy segítőnek több segítettje van. Egész pontosan huszonnégy, mint a földi órák száma. Az emberek angyaloknak, őrangyalnak, van ahol őrzőknek nevezik őket. Kegyetlen büntetés letaszítottnak lenni, mivel a segítők érzelmei sokkal kevésbé erősek. Inkább letisztultság, realitás és egyértelműség jellemzi a fajt. Talán ezért is gondolták őket az emberek természetfelettinek... Vagy a szárnyak miatt. De szükséges volt a gyors haladás érdekében, hiszen egy autót például nem olyan könnyű követni. Minden ember csak akkor láthatja a segítőjét, amikor az éppen megsegíti. Persze ez nem volt mindig így, hajdanán az emberek és az angyalok együtt éltek a földön, de Gregorius segítő lassacskán elhitte magáról, hogy tiszteletet és csodálatot érdemel, minek következtében háborút indított azok ellen, akik nem tisztelték, népünk pedig kénytelen volt letaszítani őt és láthatatlanná válni a béke érdekében. Ezért is nem hisznek már sokan az angyalokban. Csendes magányomból egy mellém guggoló fiú rántott ki.
- Te meg mit csinálsz itt ilyen hidegben? Meg fogsz fázni, menj haza gyorsan!
- Azt nem lehet. - ráztam meg szomorúan a fejem.
- Összevesztél a szüleiddel?
- Rég nem élnek.
- De hát olyan fiatal vagy, talán árvaházból szöktél meg?
- Én... Nem. Csak... kitagadtak.
- Rossz nézni ahogy vacogsz, és nem is értem igazán, hogy miről beszélsz, úgyhogy gyere!
Felállt és kezét nyújtottam hogy felsegíthessen engem is, de olyan rég ültem ott, hogy alig bírtam megmozdulni. A lábam teljesen megmerevedett és elkékült. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen dolog a Földön.
- Elzsibbadtál?
- Az mit jelent?
- Hogy olyan, mintha egerek másznának a lábadon és alig tudod mozgatni.
- Oh... Igen, azt hiszem.
- Mióta vagy itt?
- Elég rég. Nem tudom pontosan.
- Van itt egy gyorsétterem, beülünk, felmelegszel, eszel valamit, és elmondod nekem, mi történt, rendben?
Bólintottam, mire karon ragadott és elindult, én pedig követtem. Gyakran jártam olyan helyeken, ahova betessékelt. Emberek tömkelege fulladozott az itteni ételektől, nap mint nap. Többen is megbámultak bennünket, én pedig zavarba jöttem, hiszen sosem nézett még rám négy szempárnál több. Megborzongtam a kiutasításom előtti pár perc rám törő emlékétől. A négytagú ítélőszéktől, a szúrós tekintetektől.
- Ülj le ide, mindjárt jövök.
Lenyomott egy székre, lábamra terítette a kabátját, és beállt a sorba. Egyszerre volt kedves és talán egy kicsit erőszakos is... Nem tudtam megállapítani, nem tanítottak meg az érzelmek és viselkedési formák azonnali felismerésére. A segítők türelmesek, az időre bízzák az emberek személyiségének kialakulását, hisz az ő dolguk az, hogy megmentsék a halandókat, nem pedig az, hogy megértsék.
- Tessék, egyél!
A fiú hangja váratlanul ért, összerezzentem ijedtemben. Elvettem egyet a négy hatalmas szendvicsből, és bár gyomrom még nem szokott ételhez, rágni kezdtem és leküzdöttem egy falatot. Új tapasztalás volt az íz, de nem a legjobb, ennek ellenére újra haraptam. Hiszen ez az idegen kedves velem, segíteni próbál, nem árthatok a lelkének azzal, hogy visszautasítom.
- Mi a neved?
- Umm... Alexia.
- Érdekes név, de illik hozzád.
- Köszönöm!
- Hány éves vagy?
Sejthettem volna, hogy megkérdezi... Mivel őrző a tiszta életet élt emberekből lesz, mondhatni halott voltam. Ugyanakkor egy őrző körülbelül ezer évig szolgál mielőtt ujjá születik, de hosszabbíthat, ha akar.  Engem ezerkétszáz-huszonegy évesen taszítottak le életemben először, de úgy éreztem, ez talán túl nagy szám lenne.
- Én huszonkét éves vagyok, ha segít megnyílnod.
- Huszonegy. Annyi idős vagyok. Ne haragudj meg kérlek, de kit tisztelhetek benned?
- A nevem Min YoonGi, de mindenki úgy szólít, Suga. Szóval, mit kerestél az utcán ilyen kevés ruhában?
- Kitaszítottak, nem volt hova mennem.
- Ez mit jelent?
- Egy közösségben nőttem fel, ahol az a cél, hogy megsegítsünk másokat, ezzel örökké jó útra térítve őket. Egy megsegítettem rosszat tett, ezért letaszítottak.
-Bocs, de ez úgy hangzik, mint valami szekta.
- Nem tudom, mi az a szekta.
- Te nagyon alap dolgokról nem tudod, hogy mit jelentenek, ez nagyon furcsa. Hogy van a lábad? Láttam, hogy szinte teljesen elkékült, talán be kéne vinnem téged a kórházba.
- Fáj, de nem lesz baja. Köszönöm az érdeklődésed.
- Honnan jöttél?
- Hát... Nagyon messziről. Miért?
- Valahogy nem értem, miért nincsenek nálad csomagok, ruhák, miért beszélsz ilyen furcsán, miért vagy szótlan.
- A közösségem nagyon eltér az ittenitől.
- Van hol aludnod?
- Nincs, de megoldom magamnak, ne aggódj, kérlek! Így is sokat segítettél már.
- Ha nincs hol aludnod, akkor majd alszol nálam. Holnap reggel pedig veszünk neked egy farmert, pólót, kabátot.
- Ne, igazán nem szükséges, köszönöm!
- Félsz tőlem?
- Egy kicsit, azt hiszem. De nem azért vagyok ilyen, hanem mert nem szabad kihasználni senkit, és már most többet tettél értem, mint bárki, valaha.
- Nagyon furcsa lány vagy.
- Elnézést!
- Bocsánatot kértél azért, mert nem vagy átlagos?
- Igen, azt hiszem. Köszönöm az ételt!
- Nehéz elhinnem, hogy ennyivel jól laktál. Egyél még!
- Nem kérek többet, köszönöm!
Fújtatott egyet, mint mikor az emberek nem hisznek a másik félnek, de volt valami más is a tekintetében... Mintha ismerne. Eltette a szendvicseket, visszavitte a tálcát aztán ismét megragadta karomat és vonszolni kezdett.
- Közel lakom, mindjárt odaérünk. Egyedül élek, kérlek, nézd el nekem a kupit, nem vártam vendéget. Egyébként észrevettem, hogy nem mondasz teljesen igazat nekem, úgyhogy sokat fogunk beszélgetni.
- Értem.
- És nem lehetsz ilyen szűk szavú, ez kiakaszt.
- Igyekszem majd sokat beszélni.
- Helyes. - bólintott.
Beterelt egy hatalmas épületbe, felliftezett velem a tizedik emeletre, ahol három ajtó közül a középsőt nyitotta ki.
- Nagyon fehér vagy.
- Féltem a liftben.
- Eleinte én sem szerettem. Gyere, adok egy nadrágot és pulcsit, hogy rendesen átmelegedhess.
- Jaj, nem, köszönöm, ez nagyon kedves, de nekem ezt nem szabad elfogadnom... - kezdtem mentegetőzni, de egy puffanás félbeszakított.
Mindketten automatikusan abba az irányba néztünk, ahonnan a zaj érkezett, Suga pedig elindult, hogy kiderítse, mi történt. Egy táskával tért vissza, amelyen egy segítőrúna volt.
- Azt hiszem, ezt neked címezték. - adta a kezembe. Arca megijesztett, semmilyen érzelmet nem tükrözött, mégis olyan keményen csillogott a szeme, mintha azzal próbálna épp a föld alá temetni.
Kibontottam a csomagot, ruhát, papírokat, és szárnnyal díszített nyakláncot találtam benne, rátűzve egy üzenettel.

"Ezerkettőszáz-huszonegy évi szolgálat után vagyunk kénytelenek Önt letaszítani. Maradjon tisztességes és önzetlen! Abban az esetben, ha a rossz útra tért megsegített, nevezett Kim JaeHyun elhalálozik, Ön felemelkedhet, ha kíván. A nyakláncot minden nap viselni köteles, személyes iratait mellékeltük.
Tiszta életet kívánunk. "

- Így már értem.
- Sajnálom, de nem értelek.
Megforgatta szemeit és pólóját levéve megfordult. Önkéntelenül sikkantottam fel, ahogy megláttam elvesztett szárnyai hegét. Felálltam és megérintettem a legalább tíz éves sebeket, mire összerezzent és azonnal felém fordult. Nyakában lógott az addig gondosan elrejtett lánc a szárnyakkal, mellkasán díszlett segítői kora.
- Ezeregyszáz-negyvenkettő.
- Mennyi?
- Ezerkétszáz-huszonegy.
- Ezek szerint mindketten hosszabbítottunk.
- Igen. Kérlek, ne haragudj meg rám, amiért nem mondtam el! Nem voltam benne biztos, hogy meg tudnád érteni.
- Semmi baj, rólam sem tudta mostanáig senki. Nemsokára rajtad is megjelenik az évszámod, pár nap alatt elmúlik a fájdalom is. Megengeded, hogy megöleljelek?
- Umm... Igen.
Óvatosan átkarolta derekamat és magához húzott. Arcát nyakamba temette, éreztem, amint egy könnycsepp végiggurul vállamon, aztán még egy és még egy. Átkaroltam nyakát, megsimítottam fejét, ő pedig gyengéden megszorított.
- Köszönöm! - súgta nyakamba, mire megborzongtam.
- Mit?
- Hogy itt vagy. Hogy többé nem vagyok egyedül, hogy már nem kell bolondnak éreznem magam, mert tudom, hogy valóban léteznek segítők, és újra azzá válhatok majd. Köszönöm, hogy létezel.
Éles fájdalom hasított bőrömbe fülem mögött. Ahogy odakaptam kezemet éreztem, hogy testem szinte forr abban a pontban. Suga is felfigyelt a hirtelen mozdulatra, és könnyeit letörölve szemügyre vette a területet, majd nyugtázta:
- Megkaptad a jeled. Csinos tetoválás. Az érzésekhez és érzelmekhez pár hét alatt hozzászoksz majd.
- Értem.
- Munkát is kaptál, valószínűleg felszolgáló leszel, vagy hasonló, az majd segít megszoknod az embereket, kedves Min HaRa.
Még egy puffanás ütötte meg fülünket, kisebb ugyan, mint az előző, de jól hallható. Ezúttal egy vastag mappa díszlett a konyhaasztalon, rajta újabb levéllel.
- Csodás, együtt fogunk lakni. Félre ne érts, részemről nem probléma. Remélem neked sem lesz majd az. Idővel talán meg is kedvelsz engem. - mosolygott.
- Az remény a szemedben?
- Igen. Viszont, ezeket az indirekt kérdéseket csak nekem tedd fel, mindenki más félreérti, rendben?
- Igen. persze, bocsánat!
- Akkor ideje elkezdenünk az emberré formálásod. - csapta össze kezét. - Kezdetnek, egy kis relaxálás. Mivel csak egy ágyam van, kénytelenek leszünk együtt aludni. Persze, ha problémát okoz, alhatok a kanapén.
- Nem, nem baj.
- Akkor menjünk aludni, nagyon késő van már. Egy zuhanyt?
- Igen, az jót tenne, azt hiszem.
Megmutatta, hogy kell használni, segített levenni a már-már rám fagyott ruhát, óvatosan megmosta szárnyaim helyét. Apró puszikkal lepte el a hegek környékét, azt mondva, így kevésbé fáj majd, mert az emberek szerint a törődés és a szeretet minden sebet gyorsabban begyógyít. Megszárította a hajam, míg én őt figyelve azon tűnődtem, vajon mennyi segítői jellemzője maradt fenn.
- Min gondolkodsz?
- Rajtad. Hogy mennyire vagy emberi.
- Még mindig segítő vagyok. Csak... Érzelmesebb. Most is nagyon erősen érzek.
- Mit?
- Izgatott vagyok és van még valami, amit nem tudok meghatározni. Majd kiugrik a szívem, ha tehetném csak átölelnélek és nem eresztenélek el. Furcsa érzés, mégis kellemes.
- Sokminden furcsa itt.
- Igen, ezt tudom. És, ha itt maradsz, velem... Segíthetünk egymásnak eligazodni.
- Itt maradok. És igyekezni fogok meghálálni a kedvességed.
Elnyomott egy ásítást, az ágyhoz terelt és hagyta, hogy térfelet válasszak, aztán mellém feküdt. Addig mesélt az emberekről, míg elnyomott az álom, reggel pedig egy üzenet várt tőle az asztalon.

"Sietek haza, kérlek vigyázz magadra! S. "

Éreztem, hogy biztonságban vagyok. Hogy míg a visszatérésünkre várunk, mindketten jól fogjuk érezni magunkat, hogy a furcsa emberi érzelmek nagyon sokat számítanak, és nem kell attól tartanom, hogy magamra hagy az idegen, aki megsegített engem. Mert már nem volt idegen. Már a szívembe zártam.