How to survive?

Merül a telefon, de te csak bámulod. Vársz, mint mindig. Várod hogy üzenjen, hogy hívjon, hogy dobjon egy smileyt. Bármi, csak kontaktot teremtsen kettőtök közt, de nem történik semmi. A telefon csak merül tovább. Te két órával később is csak lesed "azt a szart", ahogy mindenki nevezi körülötted. "Tedd le!", "Ne várj rá!", "Felesleges!", "Kérlek kincsem, hagyd ezt abba!" mondják többen is, anyád szinte könyörög. Könnyes szemmel lesi minden rohadt mozdulatodat, mígnem annyira idegesíteni kezd az állandó megfigyelés ,hogy egyszerűen már képtelen vagy elviselni a közelségét és a szobádba menekülve folytatod tevékenységedet. Egyedül, csendben ülsz az éjsötét szobában, csak a telefon kijelzője pislákol haloványan. Nem és nem akarod letenni a készüléket, elfogadni a jéghideg valóság kegyetlenül kínzó tényeit és tovább lépni. Hogy is tehetnéd, hiszen szereted?!
A hiperszuper megamenő márkájú cucmerák már rég nem világít. Lemerült, kiégett, tönkrement, hiszen 0-24 az arcod előtt lebegve hirdette, hogy nem keres már téged.
Vakon pislogsz fel az ágyon ülve. Vajon hány nap telt el? Talán hetek is? Nem tudod, nem emlékszel. Teljesen elvesztetted az időérzéked. Dél van? Vagy délután? Megnéznéd mennyi az idő, de a telefon már képtelen megmutatni, faliórád nincs, a karórád eltörött. De mikor törött el? Fogalmad sincs. Talán aznap? Alig dereng valami. Talán jobb is, ha nem emlékszel minden részletre, elég tudnod a lényeget. A lényeg pedig, hogy már nem érdemes várnod. Valóban felesleges.
Lassan felkelsz, néhány nap után már szóba állsz a családoddal is. Még egy kis idő és felveszed a kapcsolatot a szüleivel, elviszed a nálad maradt holmijait, de a kulcstartóját megtartod. Tőled kapta, rá emlékeztet. Legalább egy kis emlék jár neked. Aztán beszélsz a legjobb barátnőddel. Kávézni mentek, oda ahova nem mentél vele. Kicsit távolabb van ugyan mint a törzshelyetek, de majd megszokod azt a plusz három sarkot, legalább lemozogsz egy kicsit a kávéból, sütiből amit elfogyasztasz. Megéri. Majd idővel talán veszel ott egy fahéjas csigát. Majd egyszer.
Megtanulsz újra mosolyogni. Eleinte nehéz, kényelmetlen és bűnösnek érzed magad, de már fél év is eltelt. Visszamész az iskolába, belemélyedsz a tanulásba, sikeresen leteszed a felzárkóztató vizsgát és újra szóba állsz az osztálytársaiddal. Kirándulni mész velük, tábortüzet raktok és verset írtok, majd felolvas után elégetitek azt. Ez a játék a Szállóige, még két éve neveztétek el, közösen. Ma már csak te játszod.
A szüleid örülnek, legalább teszel valamit, legalább kezdesz visszatérni az életbe. Majd valamikor a sírját is meglátogatjátok egyszer. Zokogsz, sírsz, könnyezel, mélán mosolyogsz majd boldogan visszaemlékezel rá ha szóba kerül. Eleinte kerülik a nevét, de lassan mindenki megszokja hogy már csak a szívekben létezhet. Még mindig szereted. A naplódat neki címzed, a mindennapok regéi neki szólnak. Majd a következő életben találkoztok, hiszen ti ketten egyek vagytok, egyek lesztek mindig is.
Az emlékével élsz, ezáltal vele, bármennyire is sajnálnak a barátnőid amiért szingli vagy. Ők nem értik, milyen, ha már megtaláltad a másik feled, pláne nem tudják milyen, ha elvesztetted. De te tudod. Egyedül lenni nem a világ vége, hiszen nem vagy egyedül. Vele vagy, a szívedben.