Tíz hete éltem Sugaval, tíz egyszerre hosszú és rövid hete. Lassan kezdtem megszokni az emberi érzelmek furcsa, már-már felfoghatatlan erejét, elfogadni, hogy hosszú évekig nem mehetek haza, gyenge, emberi állapotomban tudok csak megsegíteni másokat. Suga megtanított az alapvető fogalmakra, mint zebra, főnök, palacsinta, segített napi rutint kialakítani és minden este velem szemben ülve elemezte ki az elmúlt órák érzelemvilágát, így hamar megtanultam megnevezni ezeket a furcsa, mindent elsöprő hullámokat. Már tudtam, hogy a harag a legerősebb, a szeretet a leggyengédebb, és hogy van néhány, amit talán sosem fogok megismerni, mivel első, eredeti életünknek csupán csak emlékei maradtak meg bennünk, a hozzájuk tartozó emberi gondolatok és érzelmek nem. Elmondta, hogy az anyai szeretetet, a gyermeki rajongást, talán a szerelmet sem ízlelhetem meg, s hogy amíg nem volt részem bennük, nem is fogom hiányolni őket, én pedig valóban úgy éreztem, nincs ezekre szükségem, ugyanakkor győzött kíváncsiságom, és megkérdeztem tőle, milyen érzés a szerelem. Csak behunyta szemét, combomra hajtotta fejét és néhány perc után beszélni kezdett. "Érzed ezt a csendet? A nyugalmat? Ha ez szétárad minden porcikádban valaki környezetében, az az illető megkaparintotta a szerelmed."
Érezni a csendet. Én éreztem. Minden alkalommal, amikor hazaértem a rohanó, zaklatott világból, minden alkalommal, mikor Suga oldalán léptem ki a lakásból, minden alkalommal, mikor elérkezett az este és mellé telepedve a kanapén együtt pihentem vele egy kicsit. Olyan, mint a selyem érintése, mint egy kellemes, lassú dallam, mint az ablakon kopogó eső, mint Suga kezének melege. Furcsa volt, de megnyugodtam, ha beugrott a munkahelyemre, és még inkább, ha homlokon csókolt vagy megsimította arcomat. Egy aprócska kávézóban voltam felszolgáló, viszonylag sok emberrel találkoztam, így gyakorta szemlélhettem tisztes távolságból viselkedésüket, mégis, ha Suga megjelent, már semmi okát nem láttam nekik szentelni a figyelmem. Sokat dícsért, gyakran töltötte ott a műszakom utolsó óráját, csendben, titokban lesve minden mozdulatomat, ahogy én is az övéit. Ez így volt aznap is. Miután mindenki elment és a főnököm engem is haza küldött, dideregve sétáltam hazafelé letaszított társam oldalán.
- Tudod, azon tanakodtam, vajon miért nem kérdezted meg, honnan tudom, milyen a szerelem.
- Milyen válaszra leltél magadban?
- Nos, kettő is akad. Az első, hogy talán sejted, miért ismerem, a második pedig, hogy nem merted megkérdezni. Tudom, hogy még rengeteg gátlás van benned, főleg a kíváncsiságoddal szemben.
- Értem.
- Helyes a feltételezéseim egyike?
- Igen, ami azt illeti, valóban nem mertem megkérdezni. De a mondandódat figyelve, talán sejtenem kéne a válaszod.
- Nem feltétlenül, tudod, elég furcsa dolog a megérzés, van akinek jók az ösztönei, van, akinek nem.
- Ezek szerint az enyémek nem megfelelőek?
- Még nem tudhatod, évekbe telik, míg megtanulsz hallgatni rájuk. De térjünk vissza az eredeti témához! Érdekel, honnan ismerem?
- Igen. Kíváncsi vagyok rá, de nem kérnélek, hogy beszélj róla, amennyiben ez számodra kényelmetlen.
- Imádom a te letűnt kort idéző választékos beszéded, felemelő érzés hallgatni. Akár csak a közeledben lenni. Tudod... - vakarta tarkóját, - nem olyan könnyű erről beszélni, mégis meg kell tennem. Úgy érzem, ha nem teszem, megőrülök.
- Ha segíthetek megkönnyíteni, szívesen teszem.
- Talán, ha várnál itt egy kicsit... Igen, csak egy pillanat, máris visszajövök.
- Rendben.
Elszaladt, arcán mintha izgatott mosoly ült volna, de természetesen nem tudhattam biztosan. Láttam, ahogy egy kereszteződésben a zebrára lép, de láttam egy sebesen közeledő autó fényét is. Sok éves tapasztalatomnak hála még azelőtt felfogtam, mi készül történni, hogy rájöttem volna, mit teszek épp. Az egyetlen, ami megragadt emlékezetemben az, hogy tisztán láttam a lámpa fénylő izzószálát, a sötétségen át éreztem Suga kezét arcomon, leheletét a fülemen, bár hallani nem hallottam őt. A Tanácsteremben ébredtem, a frissen eltávozott lelkek csarnokában.
- Jaj, ne! - azonnal felültem, és körbe pillantottam.
- Szervusz, gyermekem! Kérlek, ne riadj meg, nem áll szándékunkban neked kellemetlenséget okozni.
- Tudom, nővérem. De kérlek, közöld, akit megvédeni kívántam életben maradt-e.
- Sérülést csak a lelke szenvedett, halálod feletti szomorúságában.
- Köszönöm!
- A Tanácsnak ajándéka van számodra, amennyiben élni kívánsz vele. Óhajtod-e hallani?
- Igen, nővérem.
- A Tanács nagylelkűen kíván bánni veled, s választást kínál. Visszatérhetsz a földi világba, vagy újra segítővé válhatsz, mivel letaszítottként önzetlen cselekedeted közben ért téged halálod. A döntés csak a tiéd, de kérlek, siess, nincs sok időd.
- Szeretnék visszatérni a fiúhoz, akit védeni próbáltam.
- Biztosan örvendeni fog viszontlátásodnak. Figyelmeztetnem kell téged, hogy fájdalmak közé érkezel.
- Tisztában vagyok vele, nővérem.
- Jó utat és tiszta életet kívánok neked!
- Köszönöm! Sikerek áradatát kívánom a számodra! - köszöntem el a segítők hivatalos üdvözlési formáját használva.
- Sikerek áradatát kívánom a számodra! - mosolygott rám segítőm.
A következő pillanatban Suga karjában ébredtem, fájó tagokkal, mozgásra képtelenül.
- Visszajöttél? - mosolygott rám könnyes szemmel.
- Ki emlékeztetne téged a magunk igazára, ha eltávoznék? - mosolyogtam vissza.
- De hisz segítő lehettél volna ismét.
- Mit sem ér, ha nem léphetek veled kapcsolatba. Érdekes az emberi érzelmek ereje, csak arra tudtam gondolni odafenn, hogy itt, melletted még dolgom van, s nem hagyhatlak magadra.
- Valódi angyal vagy, Alexia.
Gyenge mosoly jelent meg arcomon, és a világ ismét elsötétült, ám ezúttal érzékeltem és hallottam a mindent magam körül. Amint betettek a mentőbe, infúziót szúrtak a karomba, aztán gépekre kötöttek, melyek csipogva jelezték, minden rendben, végül Suga kezét az én kezemen. Hallottam minden egyes szavát, minden, addig ki nem mondott gondolatát, és a fájdalmat hangjában. Erősen próbáltam magamhoz térni, jelét adni annak, hogy értem őt, de nem ment. Ez lenne a valódi fájdalom? Hiszen, a testi fájdalom nagy részét a fájdalomtól való félelem okozza. Viszont nekem nem fájt testem egyik pontja sem. Nem. A szívem fájt minden egyes másodpercben, amikor Suga mellettem ült, mert tudtam, nem boldog, mégsem tehettem ellene semmit. Hetekig hallgattam végig minden nap majdhogynem ugyanazt a szöveget, miszerint még altatásban kell tartaniuk, hogy a szervezetnek legyen ideje elkezdeni a gyógyító folyamatokat. Sötétség lebegett szemem előtt, fájdalom borította szívemet, mert képtelen voltam Suga tudomására hozni, hogy minden szavát hallom.
- Jó reggelt!
Éreztem ahogy felpattant mellőlem, de kezemet egy pillanatra sem eresztette. Feszült remény sugárzott hangjából, talán már elég ideje feküdtem akaratom ellenére a csipogó gépek és orromat sértő szagot árasztó emberek közt.
- Jó reggelt! Ma felébresztjük a barátnőjét, úgy tűnik, erősebb, mint gondoltuk. Mind a külső, mind a belső sérülései gyorsabban gyógyulnak a vártnál. Több mint valószínű, hogy hányingerrel és szédüléssel fog küzdeni eleinte, kérem ne rohanja le. Az is lehet, hogy nem fog emlékezni a történtekre.
- Értettem.
- Akkor kezdhetjük is.
Suga szorítása erősebbé vált, éreztem, hogy valami szétárad testemben, furcsa zsibbadó érzést keltve minden tagomban. Számtalanszor őrizem már a kelleténél mélyebben alvó embereket, amit azt hiszem kómának neveztek, arra várva, hogy lelküket vagy elméjüket kell-e megtisztítanom és a Tanács által helyesnek vélt irányba terelnem.
Vártam a pillanatra, mikor megszoríthatom társam kezét, de hamarabb érkezett egy kellemetlen érzés. Mintha minden forgott volna körülöttem, mintha nem lettem volna ura önnön testemnek gyomrom forogni kezdett, torkom elszorult a maró érzéstől, mely birtokba vette, szívem oly sebesen dobogott melyet már nem bírtam lélegzettel. Végre sikerült kinyitnom szememet, ám a vakító fénytől csak fehérséget láttam, mely több volt, mint elviselhetetlen így kénytelen voltam visszazárni szemhéjam. Suga keze eleresztette enyémet, a következő pillanatban pedig hátamon éreztem mindkettőt, testemet övéhez szorította, hangja fülemet kezdte simogatni.
- Nyugodj meg kedvesem, gondoskodó lelkek közt vagy. Nem eresztelek, míg szíved vihara csitulni nem kezd.
- Suga, rémes álomból ébredtem. - kapaszkodtam belé amennyire csak tudtam. - Minden pillanatában csak felébredni akartam, de testem nem volt elég erős. Féltem, ha jól gondolom.
- Nincs okod rá, itt vagyok hogy megvédjelek. - Simogatta fejem óvón. - Kérlek, mondd el hogy érzed magad!
- Mintha hajón hánykolódnék gigászi viharban. Erre emlékszem, ez hányinger. Régen gyakran fogott el míg árut szállítottam apámmal.
- Kérlek, próbáld leküzdeni! Üres a gyomrod, így csak epe távozhatna, esetleg gyomorsav, de mindkettő fájdalmat okozna.
- Értem.
- Elnézést! - Szólalt meg a doktor. - Min YoonGi, elvégzünk néhány vizsgálatot hogy feltérképezzük a hölgy fizikai állapotát, ezek eltartanak két-három napig. Utána hazaviheti a kisasszonyt.
- Értem. Köszönöm!
A férfi távozott, mi pedig beszélgettünk. Minden napot velem töltött, etetett, segített mindenben, ruhát hozott a hazaútra. Gyenge voltam és esetlen, épp mint mikor először találkoztunk, ám ezúttal igyekeztem erősnek mutatni magam. Otthon elfektetett, ebédet készített, pakolászott körülöttem és rendszeresen ellenőrizte minden rendben van-e. Gondoskodott rólam. Mindketten tudtuk, éreztük, hogy valami megváltozott, az addig is természetes érintések még természetesebbé váltak, ölelése még több melegséget adott. Mégis, mintha kerülte volna az érzelmekkel kapcsolatos beszélgetéseket, s ez nem hagyta nyugodni egyébként is hatalmas kíváncsiságom.
- Suga, mondd, miért kellett várnom mielőtt az az autó elütött? - Kérdeztem pár nap elteltével.
- Semmiség. - Mosolygott rám, de úgy tűnt, mintha hazudna. Közelebb húzódtam hozzá a kanapén, arcát két kezem közé fogtam és újra feltettem a kérdést. Nem felelt, hezitált, nem nézett szemembe sem.
- Nekem mindent elmondhatsz, ugye tudod? Mindent tudni szeretnék, hiszen így nem csak tanulok az emberek világáról és rólad, hanem részese is vagyok az életednek. Társamnak tartalak, meggyőződésem, hogy épp úgy tartozol hozzám, mint ez a nyaklánc. - Mutattam fel az ítélőszék által rám hagyott szárnyat formáló medált, mely mindig rajtam volt, ahogy azt az égiek elrendelték. - Vagy mint a bőrömbe égett szám, a levegő, a napfény. Kérlek, ne fossz meg attól, hogy minden gondolatod tudjam, hisz ha veled nem oszthatom meg mindenemet, nincs helyem ebben a világban.
Óvatosan letörölte beszéd közben előtörő könnyeimet, átkarolt, mélyeket sóhajtva simította végig hátam újra és újra.
- Félek, ha folytatom amit aznap elkezdtem, talán ismét bajod esik. Az emberek hisznek a sorsban, abban, hogy semmi sem történik véletlenül, és ha akárcsak egy szemernyit is igazuk van, nem szabad elmondanom, amit el akartam mondani. De ha arra gondolok, hányszor teszi próbára a Tanácsa az embereket, elbizonytalanodom, az jut eszembe, talán az ő döntésük volt, talán próbára tettek bennünket.
- Hát folytasd, kérlek, aztán történjen aminek történnie kell, de a megrekedés sosem hozott jót egyetlen embernek sem. Mi pedig emberek vagyunk most, ezt ne feledd!
- Meg akartalak ajándékozni. Tudod, van ez az ünnep, a Fehér nap, amikor a szerelmes férfiak megajándékozzák választottjukat. Március tizennegyedikén tartják, idegőrlő volt kivárni azt a napot. Virágot és csokoládét akartam adni neked, el akartam mondani, hogy neked köszönhetően tudom, milyen szerelmesnek lenni. De aztán jött az az autó, félrelöktél és megszűntél lélegezni. Rémület fogott el, rettegtem, hogy elveszítelek, könyörögtem hogy válj ismét segítővé, hogy ha nem is lehetsz velem a földön, egyszer viszont láthassalak majd felemelkedettként. Mégis, gyarló, önző ember lévén remegtem, hogy talán nem térsz vissza hozzám.
- Suga, tudom, milyen a szerelem. Érzem. És félek tőle, de tetszik. Neked köszönhetem. - Suttogtam rá tekintve.
Szorosabbra fonta ölelését.
Ekkor Theliel ezerhétszáznyolcvannégy év alatt végre harmadszor is elmosolyodott, hiszen terve volt, ezen két szeplőtlen lélek összekötése már születésükkor. A rárótt feladat végeztével elfoglalhatta helyét a Tanácsban, ahova csak azon angyalok tartozhatnak, akik biztosították egy színtiszta emberi lélek létrejöttének lehetőségét, melyhez két tiszta emberi lélek szükségeltetik, hiszen csak ezen lelkek szerelméből születhet tökéletes ember, kinek jósága példát mutat majd az emberiségnek, szemernyit kedvezőbb irányba terelve az eljövendő korok társadalmait.
Érezni a csendet. Én éreztem. Minden alkalommal, amikor hazaértem a rohanó, zaklatott világból, minden alkalommal, mikor Suga oldalán léptem ki a lakásból, minden alkalommal, mikor elérkezett az este és mellé telepedve a kanapén együtt pihentem vele egy kicsit. Olyan, mint a selyem érintése, mint egy kellemes, lassú dallam, mint az ablakon kopogó eső, mint Suga kezének melege. Furcsa volt, de megnyugodtam, ha beugrott a munkahelyemre, és még inkább, ha homlokon csókolt vagy megsimította arcomat. Egy aprócska kávézóban voltam felszolgáló, viszonylag sok emberrel találkoztam, így gyakorta szemlélhettem tisztes távolságból viselkedésüket, mégis, ha Suga megjelent, már semmi okát nem láttam nekik szentelni a figyelmem. Sokat dícsért, gyakran töltötte ott a műszakom utolsó óráját, csendben, titokban lesve minden mozdulatomat, ahogy én is az övéit. Ez így volt aznap is. Miután mindenki elment és a főnököm engem is haza küldött, dideregve sétáltam hazafelé letaszított társam oldalán.
- Tudod, azon tanakodtam, vajon miért nem kérdezted meg, honnan tudom, milyen a szerelem.
- Milyen válaszra leltél magadban?
- Nos, kettő is akad. Az első, hogy talán sejted, miért ismerem, a második pedig, hogy nem merted megkérdezni. Tudom, hogy még rengeteg gátlás van benned, főleg a kíváncsiságoddal szemben.
- Értem.
- Helyes a feltételezéseim egyike?
- Igen, ami azt illeti, valóban nem mertem megkérdezni. De a mondandódat figyelve, talán sejtenem kéne a válaszod.
- Nem feltétlenül, tudod, elég furcsa dolog a megérzés, van akinek jók az ösztönei, van, akinek nem.
- Ezek szerint az enyémek nem megfelelőek?
- Még nem tudhatod, évekbe telik, míg megtanulsz hallgatni rájuk. De térjünk vissza az eredeti témához! Érdekel, honnan ismerem?
- Igen. Kíváncsi vagyok rá, de nem kérnélek, hogy beszélj róla, amennyiben ez számodra kényelmetlen.
- Imádom a te letűnt kort idéző választékos beszéded, felemelő érzés hallgatni. Akár csak a közeledben lenni. Tudod... - vakarta tarkóját, - nem olyan könnyű erről beszélni, mégis meg kell tennem. Úgy érzem, ha nem teszem, megőrülök.
- Ha segíthetek megkönnyíteni, szívesen teszem.
- Talán, ha várnál itt egy kicsit... Igen, csak egy pillanat, máris visszajövök.
- Rendben.
Elszaladt, arcán mintha izgatott mosoly ült volna, de természetesen nem tudhattam biztosan. Láttam, ahogy egy kereszteződésben a zebrára lép, de láttam egy sebesen közeledő autó fényét is. Sok éves tapasztalatomnak hála még azelőtt felfogtam, mi készül történni, hogy rájöttem volna, mit teszek épp. Az egyetlen, ami megragadt emlékezetemben az, hogy tisztán láttam a lámpa fénylő izzószálát, a sötétségen át éreztem Suga kezét arcomon, leheletét a fülemen, bár hallani nem hallottam őt. A Tanácsteremben ébredtem, a frissen eltávozott lelkek csarnokában.
- Jaj, ne! - azonnal felültem, és körbe pillantottam.
- Szervusz, gyermekem! Kérlek, ne riadj meg, nem áll szándékunkban neked kellemetlenséget okozni.
- Tudom, nővérem. De kérlek, közöld, akit megvédeni kívántam életben maradt-e.
- Sérülést csak a lelke szenvedett, halálod feletti szomorúságában.
- Köszönöm!
- A Tanácsnak ajándéka van számodra, amennyiben élni kívánsz vele. Óhajtod-e hallani?
- Igen, nővérem.
- A Tanács nagylelkűen kíván bánni veled, s választást kínál. Visszatérhetsz a földi világba, vagy újra segítővé válhatsz, mivel letaszítottként önzetlen cselekedeted közben ért téged halálod. A döntés csak a tiéd, de kérlek, siess, nincs sok időd.
- Szeretnék visszatérni a fiúhoz, akit védeni próbáltam.
- Biztosan örvendeni fog viszontlátásodnak. Figyelmeztetnem kell téged, hogy fájdalmak közé érkezel.
- Tisztában vagyok vele, nővérem.
- Jó utat és tiszta életet kívánok neked!
- Köszönöm! Sikerek áradatát kívánom a számodra! - köszöntem el a segítők hivatalos üdvözlési formáját használva.
- Sikerek áradatát kívánom a számodra! - mosolygott rám segítőm.
A következő pillanatban Suga karjában ébredtem, fájó tagokkal, mozgásra képtelenül.
- Visszajöttél? - mosolygott rám könnyes szemmel.
- Ki emlékeztetne téged a magunk igazára, ha eltávoznék? - mosolyogtam vissza.
- De hisz segítő lehettél volna ismét.
- Mit sem ér, ha nem léphetek veled kapcsolatba. Érdekes az emberi érzelmek ereje, csak arra tudtam gondolni odafenn, hogy itt, melletted még dolgom van, s nem hagyhatlak magadra.
- Valódi angyal vagy, Alexia.
Gyenge mosoly jelent meg arcomon, és a világ ismét elsötétült, ám ezúttal érzékeltem és hallottam a mindent magam körül. Amint betettek a mentőbe, infúziót szúrtak a karomba, aztán gépekre kötöttek, melyek csipogva jelezték, minden rendben, végül Suga kezét az én kezemen. Hallottam minden egyes szavát, minden, addig ki nem mondott gondolatát, és a fájdalmat hangjában. Erősen próbáltam magamhoz térni, jelét adni annak, hogy értem őt, de nem ment. Ez lenne a valódi fájdalom? Hiszen, a testi fájdalom nagy részét a fájdalomtól való félelem okozza. Viszont nekem nem fájt testem egyik pontja sem. Nem. A szívem fájt minden egyes másodpercben, amikor Suga mellettem ült, mert tudtam, nem boldog, mégsem tehettem ellene semmit. Hetekig hallgattam végig minden nap majdhogynem ugyanazt a szöveget, miszerint még altatásban kell tartaniuk, hogy a szervezetnek legyen ideje elkezdeni a gyógyító folyamatokat. Sötétség lebegett szemem előtt, fájdalom borította szívemet, mert képtelen voltam Suga tudomására hozni, hogy minden szavát hallom.
- Jó reggelt!
Éreztem ahogy felpattant mellőlem, de kezemet egy pillanatra sem eresztette. Feszült remény sugárzott hangjából, talán már elég ideje feküdtem akaratom ellenére a csipogó gépek és orromat sértő szagot árasztó emberek közt.
- Jó reggelt! Ma felébresztjük a barátnőjét, úgy tűnik, erősebb, mint gondoltuk. Mind a külső, mind a belső sérülései gyorsabban gyógyulnak a vártnál. Több mint valószínű, hogy hányingerrel és szédüléssel fog küzdeni eleinte, kérem ne rohanja le. Az is lehet, hogy nem fog emlékezni a történtekre.
- Értettem.
- Akkor kezdhetjük is.
Suga szorítása erősebbé vált, éreztem, hogy valami szétárad testemben, furcsa zsibbadó érzést keltve minden tagomban. Számtalanszor őrizem már a kelleténél mélyebben alvó embereket, amit azt hiszem kómának neveztek, arra várva, hogy lelküket vagy elméjüket kell-e megtisztítanom és a Tanács által helyesnek vélt irányba terelnem.
Vártam a pillanatra, mikor megszoríthatom társam kezét, de hamarabb érkezett egy kellemetlen érzés. Mintha minden forgott volna körülöttem, mintha nem lettem volna ura önnön testemnek gyomrom forogni kezdett, torkom elszorult a maró érzéstől, mely birtokba vette, szívem oly sebesen dobogott melyet már nem bírtam lélegzettel. Végre sikerült kinyitnom szememet, ám a vakító fénytől csak fehérséget láttam, mely több volt, mint elviselhetetlen így kénytelen voltam visszazárni szemhéjam. Suga keze eleresztette enyémet, a következő pillanatban pedig hátamon éreztem mindkettőt, testemet övéhez szorította, hangja fülemet kezdte simogatni.
- Nyugodj meg kedvesem, gondoskodó lelkek közt vagy. Nem eresztelek, míg szíved vihara csitulni nem kezd.
- Suga, rémes álomból ébredtem. - kapaszkodtam belé amennyire csak tudtam. - Minden pillanatában csak felébredni akartam, de testem nem volt elég erős. Féltem, ha jól gondolom.
- Nincs okod rá, itt vagyok hogy megvédjelek. - Simogatta fejem óvón. - Kérlek, mondd el hogy érzed magad!
- Mintha hajón hánykolódnék gigászi viharban. Erre emlékszem, ez hányinger. Régen gyakran fogott el míg árut szállítottam apámmal.
- Kérlek, próbáld leküzdeni! Üres a gyomrod, így csak epe távozhatna, esetleg gyomorsav, de mindkettő fájdalmat okozna.
- Értem.
- Elnézést! - Szólalt meg a doktor. - Min YoonGi, elvégzünk néhány vizsgálatot hogy feltérképezzük a hölgy fizikai állapotát, ezek eltartanak két-három napig. Utána hazaviheti a kisasszonyt.
- Értem. Köszönöm!
A férfi távozott, mi pedig beszélgettünk. Minden napot velem töltött, etetett, segített mindenben, ruhát hozott a hazaútra. Gyenge voltam és esetlen, épp mint mikor először találkoztunk, ám ezúttal igyekeztem erősnek mutatni magam. Otthon elfektetett, ebédet készített, pakolászott körülöttem és rendszeresen ellenőrizte minden rendben van-e. Gondoskodott rólam. Mindketten tudtuk, éreztük, hogy valami megváltozott, az addig is természetes érintések még természetesebbé váltak, ölelése még több melegséget adott. Mégis, mintha kerülte volna az érzelmekkel kapcsolatos beszélgetéseket, s ez nem hagyta nyugodni egyébként is hatalmas kíváncsiságom.
- Suga, mondd, miért kellett várnom mielőtt az az autó elütött? - Kérdeztem pár nap elteltével.
- Semmiség. - Mosolygott rám, de úgy tűnt, mintha hazudna. Közelebb húzódtam hozzá a kanapén, arcát két kezem közé fogtam és újra feltettem a kérdést. Nem felelt, hezitált, nem nézett szemembe sem.
- Nekem mindent elmondhatsz, ugye tudod? Mindent tudni szeretnék, hiszen így nem csak tanulok az emberek világáról és rólad, hanem részese is vagyok az életednek. Társamnak tartalak, meggyőződésem, hogy épp úgy tartozol hozzám, mint ez a nyaklánc. - Mutattam fel az ítélőszék által rám hagyott szárnyat formáló medált, mely mindig rajtam volt, ahogy azt az égiek elrendelték. - Vagy mint a bőrömbe égett szám, a levegő, a napfény. Kérlek, ne fossz meg attól, hogy minden gondolatod tudjam, hisz ha veled nem oszthatom meg mindenemet, nincs helyem ebben a világban.
Óvatosan letörölte beszéd közben előtörő könnyeimet, átkarolt, mélyeket sóhajtva simította végig hátam újra és újra.
- Félek, ha folytatom amit aznap elkezdtem, talán ismét bajod esik. Az emberek hisznek a sorsban, abban, hogy semmi sem történik véletlenül, és ha akárcsak egy szemernyit is igazuk van, nem szabad elmondanom, amit el akartam mondani. De ha arra gondolok, hányszor teszi próbára a Tanácsa az embereket, elbizonytalanodom, az jut eszembe, talán az ő döntésük volt, talán próbára tettek bennünket.
- Hát folytasd, kérlek, aztán történjen aminek történnie kell, de a megrekedés sosem hozott jót egyetlen embernek sem. Mi pedig emberek vagyunk most, ezt ne feledd!
- Meg akartalak ajándékozni. Tudod, van ez az ünnep, a Fehér nap, amikor a szerelmes férfiak megajándékozzák választottjukat. Március tizennegyedikén tartják, idegőrlő volt kivárni azt a napot. Virágot és csokoládét akartam adni neked, el akartam mondani, hogy neked köszönhetően tudom, milyen szerelmesnek lenni. De aztán jött az az autó, félrelöktél és megszűntél lélegezni. Rémület fogott el, rettegtem, hogy elveszítelek, könyörögtem hogy válj ismét segítővé, hogy ha nem is lehetsz velem a földön, egyszer viszont láthassalak majd felemelkedettként. Mégis, gyarló, önző ember lévén remegtem, hogy talán nem térsz vissza hozzám.
- Suga, tudom, milyen a szerelem. Érzem. És félek tőle, de tetszik. Neked köszönhetem. - Suttogtam rá tekintve.
Szorosabbra fonta ölelését.
Ekkor Theliel ezerhétszáznyolcvannégy év alatt végre harmadszor is elmosolyodott, hiszen terve volt, ezen két szeplőtlen lélek összekötése már születésükkor. A rárótt feladat végeztével elfoglalhatta helyét a Tanácsban, ahova csak azon angyalok tartozhatnak, akik biztosították egy színtiszta emberi lélek létrejöttének lehetőségét, melyhez két tiszta emberi lélek szükségeltetik, hiszen csak ezen lelkek szerelméből születhet tökéletes ember, kinek jósága példát mutat majd az emberiségnek, szemernyit kedvezőbb irányba terelve az eljövendő korok társadalmait.
