Fallen Angel

Az utca jéghideg kövén ülve dideregtem könnyeimmel küszködve... Emberi érzelmek... Furcsa, talán sosem szokom meg őket. Annyira más itt minden, annyival koszosabb és személytelenebb. Azt hittem, az emberek közvetlenek, törődőek, segítőkészek, de úgy tűnik, nagyot tévedtem. Már vagy három órája ültem a szakadó hóesésben, egy szál ruhában, mégsem jutott eszébe senkinek sem, hogy segítsen, vagy legalább megkérdezze, miért nem öltöztem melegebben, még a furcsa férfinak sem, aki végig engem bámult a szemben álló ház harmadik szintjéről.
A fentiek kitagadtak, mert egy férfi, akinek negyven éve segítettem elkerülni egy rablási ügyet nemrég megölt egy embert. Ha egy megsegített valaha rossz útra tér a segítő letaszítottá válik. Minden ember egy segítővel rendelkezik, tudta nélkül, de persze egy segítőnek több segítettje van. Egész pontosan huszonnégy, mint a földi órák száma. Az emberek angyaloknak, őrangyalnak, van ahol őrzőknek nevezik őket. Kegyetlen büntetés letaszítottnak lenni, mivel a segítők érzelmei sokkal kevésbé erősek. Inkább letisztultság, realitás és egyértelműség jellemzi a fajt. Talán ezért is gondolták őket az emberek természetfelettinek... Vagy a szárnyak miatt. De szükséges volt a gyors haladás érdekében, hiszen egy autót például nem olyan könnyű követni. Minden ember csak akkor láthatja a segítőjét, amikor az éppen megsegíti. Persze ez nem volt mindig így, hajdanán az emberek és az angyalok együtt éltek a földön, de Gregorius segítő lassacskán elhitte magáról, hogy tiszteletet és csodálatot érdemel, minek következtében háborút indított azok ellen, akik nem tisztelték, népünk pedig kénytelen volt letaszítani őt és láthatatlanná válni a béke érdekében. Ezért is nem hisznek már sokan az angyalokban. Csendes magányomból egy mellém guggoló fiú rántott ki.
- Te meg mit csinálsz itt ilyen hidegben? Meg fogsz fázni, menj haza gyorsan!
- Azt nem lehet. - ráztam meg szomorúan a fejem.
- Összevesztél a szüleiddel?
- Rég nem élnek.
- De hát olyan fiatal vagy, talán árvaházból szöktél meg?
- Én... Nem. Csak... kitagadtak.
- Rossz nézni ahogy vacogsz, és nem is értem igazán, hogy miről beszélsz, úgyhogy gyere!
Felállt és kezét nyújtottam hogy felsegíthessen engem is, de olyan rég ültem ott, hogy alig bírtam megmozdulni. A lábam teljesen megmerevedett és elkékült. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen dolog a Földön.
- Elzsibbadtál?
- Az mit jelent?
- Hogy olyan, mintha egerek másznának a lábadon és alig tudod mozgatni.
- Oh... Igen, azt hiszem.
- Mióta vagy itt?
- Elég rég. Nem tudom pontosan.
- Van itt egy gyorsétterem, beülünk, felmelegszel, eszel valamit, és elmondod nekem, mi történt, rendben?
Bólintottam, mire karon ragadott és elindult, én pedig követtem. Gyakran jártam olyan helyeken, ahova betessékelt. Emberek tömkelege fulladozott az itteni ételektől, nap mint nap. Többen is megbámultak bennünket, én pedig zavarba jöttem, hiszen sosem nézett még rám négy szempárnál több. Megborzongtam a kiutasításom előtti pár perc rám törő emlékétől. A négytagú ítélőszéktől, a szúrós tekintetektől.
- Ülj le ide, mindjárt jövök.
Lenyomott egy székre, lábamra terítette a kabátját, és beállt a sorba. Egyszerre volt kedves és talán egy kicsit erőszakos is... Nem tudtam megállapítani, nem tanítottak meg az érzelmek és viselkedési formák azonnali felismerésére. A segítők türelmesek, az időre bízzák az emberek személyiségének kialakulását, hisz az ő dolguk az, hogy megmentsék a halandókat, nem pedig az, hogy megértsék.
- Tessék, egyél!
A fiú hangja váratlanul ért, összerezzentem ijedtemben. Elvettem egyet a négy hatalmas szendvicsből, és bár gyomrom még nem szokott ételhez, rágni kezdtem és leküzdöttem egy falatot. Új tapasztalás volt az íz, de nem a legjobb, ennek ellenére újra haraptam. Hiszen ez az idegen kedves velem, segíteni próbál, nem árthatok a lelkének azzal, hogy visszautasítom.
- Mi a neved?
- Umm... Alexia.
- Érdekes név, de illik hozzád.
- Köszönöm!
- Hány éves vagy?
Sejthettem volna, hogy megkérdezi... Mivel őrző a tiszta életet élt emberekből lesz, mondhatni halott voltam. Ugyanakkor egy őrző körülbelül ezer évig szolgál mielőtt ujjá születik, de hosszabbíthat, ha akar.  Engem ezerkétszáz-huszonegy évesen taszítottak le életemben először, de úgy éreztem, ez talán túl nagy szám lenne.
- Én huszonkét éves vagyok, ha segít megnyílnod.
- Huszonegy. Annyi idős vagyok. Ne haragudj meg kérlek, de kit tisztelhetek benned?
- A nevem Min YoonGi, de mindenki úgy szólít, Suga. Szóval, mit kerestél az utcán ilyen kevés ruhában?
- Kitaszítottak, nem volt hova mennem.
- Ez mit jelent?
- Egy közösségben nőttem fel, ahol az a cél, hogy megsegítsünk másokat, ezzel örökké jó útra térítve őket. Egy megsegítettem rosszat tett, ezért letaszítottak.
-Bocs, de ez úgy hangzik, mint valami szekta.
- Nem tudom, mi az a szekta.
- Te nagyon alap dolgokról nem tudod, hogy mit jelentenek, ez nagyon furcsa. Hogy van a lábad? Láttam, hogy szinte teljesen elkékült, talán be kéne vinnem téged a kórházba.
- Fáj, de nem lesz baja. Köszönöm az érdeklődésed.
- Honnan jöttél?
- Hát... Nagyon messziről. Miért?
- Valahogy nem értem, miért nincsenek nálad csomagok, ruhák, miért beszélsz ilyen furcsán, miért vagy szótlan.
- A közösségem nagyon eltér az ittenitől.
- Van hol aludnod?
- Nincs, de megoldom magamnak, ne aggódj, kérlek! Így is sokat segítettél már.
- Ha nincs hol aludnod, akkor majd alszol nálam. Holnap reggel pedig veszünk neked egy farmert, pólót, kabátot.
- Ne, igazán nem szükséges, köszönöm!
- Félsz tőlem?
- Egy kicsit, azt hiszem. De nem azért vagyok ilyen, hanem mert nem szabad kihasználni senkit, és már most többet tettél értem, mint bárki, valaha.
- Nagyon furcsa lány vagy.
- Elnézést!
- Bocsánatot kértél azért, mert nem vagy átlagos?
- Igen, azt hiszem. Köszönöm az ételt!
- Nehéz elhinnem, hogy ennyivel jól laktál. Egyél még!
- Nem kérek többet, köszönöm!
Fújtatott egyet, mint mikor az emberek nem hisznek a másik félnek, de volt valami más is a tekintetében... Mintha ismerne. Eltette a szendvicseket, visszavitte a tálcát aztán ismét megragadta karomat és vonszolni kezdett.
- Közel lakom, mindjárt odaérünk. Egyedül élek, kérlek, nézd el nekem a kupit, nem vártam vendéget. Egyébként észrevettem, hogy nem mondasz teljesen igazat nekem, úgyhogy sokat fogunk beszélgetni.
- Értem.
- És nem lehetsz ilyen szűk szavú, ez kiakaszt.
- Igyekszem majd sokat beszélni.
- Helyes. - bólintott.
Beterelt egy hatalmas épületbe, felliftezett velem a tizedik emeletre, ahol három ajtó közül a középsőt nyitotta ki.
- Nagyon fehér vagy.
- Féltem a liftben.
- Eleinte én sem szerettem. Gyere, adok egy nadrágot és pulcsit, hogy rendesen átmelegedhess.
- Jaj, nem, köszönöm, ez nagyon kedves, de nekem ezt nem szabad elfogadnom... - kezdtem mentegetőzni, de egy puffanás félbeszakított.
Mindketten automatikusan abba az irányba néztünk, ahonnan a zaj érkezett, Suga pedig elindult, hogy kiderítse, mi történt. Egy táskával tért vissza, amelyen egy segítőrúna volt.
- Azt hiszem, ezt neked címezték. - adta a kezembe. Arca megijesztett, semmilyen érzelmet nem tükrözött, mégis olyan keményen csillogott a szeme, mintha azzal próbálna épp a föld alá temetni.
Kibontottam a csomagot, ruhát, papírokat, és szárnnyal díszített nyakláncot találtam benne, rátűzve egy üzenettel.

"Ezerkettőszáz-huszonegy évi szolgálat után vagyunk kénytelenek Önt letaszítani. Maradjon tisztességes és önzetlen! Abban az esetben, ha a rossz útra tért megsegített, nevezett Kim JaeHyun elhalálozik, Ön felemelkedhet, ha kíván. A nyakláncot minden nap viselni köteles, személyes iratait mellékeltük.
Tiszta életet kívánunk. "

- Így már értem.
- Sajnálom, de nem értelek.
Megforgatta szemeit és pólóját levéve megfordult. Önkéntelenül sikkantottam fel, ahogy megláttam elvesztett szárnyai hegét. Felálltam és megérintettem a legalább tíz éves sebeket, mire összerezzent és azonnal felém fordult. Nyakában lógott az addig gondosan elrejtett lánc a szárnyakkal, mellkasán díszlett segítői kora.
- Ezeregyszáz-negyvenkettő.
- Mennyi?
- Ezerkétszáz-huszonegy.
- Ezek szerint mindketten hosszabbítottunk.
- Igen. Kérlek, ne haragudj meg rám, amiért nem mondtam el! Nem voltam benne biztos, hogy meg tudnád érteni.
- Semmi baj, rólam sem tudta mostanáig senki. Nemsokára rajtad is megjelenik az évszámod, pár nap alatt elmúlik a fájdalom is. Megengeded, hogy megöleljelek?
- Umm... Igen.
Óvatosan átkarolta derekamat és magához húzott. Arcát nyakamba temette, éreztem, amint egy könnycsepp végiggurul vállamon, aztán még egy és még egy. Átkaroltam nyakát, megsimítottam fejét, ő pedig gyengéden megszorított.
- Köszönöm! - súgta nyakamba, mire megborzongtam.
- Mit?
- Hogy itt vagy. Hogy többé nem vagyok egyedül, hogy már nem kell bolondnak éreznem magam, mert tudom, hogy valóban léteznek segítők, és újra azzá válhatok majd. Köszönöm, hogy létezel.
Éles fájdalom hasított bőrömbe fülem mögött. Ahogy odakaptam kezemet éreztem, hogy testem szinte forr abban a pontban. Suga is felfigyelt a hirtelen mozdulatra, és könnyeit letörölve szemügyre vette a területet, majd nyugtázta:
- Megkaptad a jeled. Csinos tetoválás. Az érzésekhez és érzelmekhez pár hét alatt hozzászoksz majd.
- Értem.
- Munkát is kaptál, valószínűleg felszolgáló leszel, vagy hasonló, az majd segít megszoknod az embereket, kedves Min HaRa.
Még egy puffanás ütötte meg fülünket, kisebb ugyan, mint az előző, de jól hallható. Ezúttal egy vastag mappa díszlett a konyhaasztalon, rajta újabb levéllel.
- Csodás, együtt fogunk lakni. Félre ne érts, részemről nem probléma. Remélem neked sem lesz majd az. Idővel talán meg is kedvelsz engem. - mosolygott.
- Az remény a szemedben?
- Igen. Viszont, ezeket az indirekt kérdéseket csak nekem tedd fel, mindenki más félreérti, rendben?
- Igen. persze, bocsánat!
- Akkor ideje elkezdenünk az emberré formálásod. - csapta össze kezét. - Kezdetnek, egy kis relaxálás. Mivel csak egy ágyam van, kénytelenek leszünk együtt aludni. Persze, ha problémát okoz, alhatok a kanapén.
- Nem, nem baj.
- Akkor menjünk aludni, nagyon késő van már. Egy zuhanyt?
- Igen, az jót tenne, azt hiszem.
Megmutatta, hogy kell használni, segített levenni a már-már rám fagyott ruhát, óvatosan megmosta szárnyaim helyét. Apró puszikkal lepte el a hegek környékét, azt mondva, így kevésbé fáj majd, mert az emberek szerint a törődés és a szeretet minden sebet gyorsabban begyógyít. Megszárította a hajam, míg én őt figyelve azon tűnődtem, vajon mennyi segítői jellemzője maradt fenn.
- Min gondolkodsz?
- Rajtad. Hogy mennyire vagy emberi.
- Még mindig segítő vagyok. Csak... Érzelmesebb. Most is nagyon erősen érzek.
- Mit?
- Izgatott vagyok és van még valami, amit nem tudok meghatározni. Majd kiugrik a szívem, ha tehetném csak átölelnélek és nem eresztenélek el. Furcsa érzés, mégis kellemes.
- Sokminden furcsa itt.
- Igen, ezt tudom. És, ha itt maradsz, velem... Segíthetünk egymásnak eligazodni.
- Itt maradok. És igyekezni fogok meghálálni a kedvességed.
Elnyomott egy ásítást, az ágyhoz terelt és hagyta, hogy térfelet válasszak, aztán mellém feküdt. Addig mesélt az emberekről, míg elnyomott az álom, reggel pedig egy üzenet várt tőle az asztalon.

"Sietek haza, kérlek vigyázz magadra! S. "

Éreztem, hogy biztonságban vagyok. Hogy míg a visszatérésünkre várunk, mindketten jól fogjuk érezni magunkat, hogy a furcsa emberi érzelmek nagyon sokat számítanak, és nem kell attól tartanom, hogy magamra hagy az idegen, aki megsegített engem. Mert már nem volt idegen. Már a szívembe zártam.