Lisa - Örökkévalóság (Kérésre)

Szokásos reggeli rutin, szokásos nap. Miután nagy nehezen kikecmergek az ágyból hét harminckor, magamra ráncigálom iskolai egyenruhámat, lefutok egy biciklis pasast a buszmegállóba igyekezve, majd lehuppanok legjobb barátom mellé és fél fülesemet hallószervébe szuszakolva elindítom legfrissebben beszerzett dalaim egyikét.
- Mi ez a förmedvény? - Tekint rám kidülledt szemekkel, amin persze elnevetem magam.
- Uverworld. Nekem tetszik, meglehetősen pörgős.
- Aha, meg ordítozós. Kapcsold el!
- Jól van, na! Nem kell mindjárt leszedni a fejem. Mi a délutáni programod?
- Az, ami a tiéd. Mellesleg ünneplő ruhában kellett volna jönnöd.
- Miért? - Kerekednek el szemeim. Apró, ismerős mosoly jelenik meg arcán, miközben megsimogatja fejem búbját.
- Mert ma van az évzáró. Holnaptól nyár. Még nem vagy egészen magadnál, vagy annyira rajongsz az iskoláért, hogy nyáron is be akarsz járni büntibe?
- Oh, a francba, hogy lehetek ilyen idióta? Beteget kell jelentenem.
- Én kicsi Lisám... Hát nem ismersz? - Enged el egy sóhajt, miközben táskájában kezd matatni, majd legnagyobb örömömre elővesz egy matrózblúzt.
- Te vagy az én hősöm!
- Tudom, tudom. Majd a konyha mögött átveheted, odáig viszont sunnyognunk kell, ha a felügyelő meglát, bebuktuk a dolgot.
- De hát... A konyha mögött? Ott bárki megláthat.
- Nem, ha rajtam múlik.
- De Kook, félre fognak érteni!
- Még mindig édes, amikor elvörösödsz.
- Nem lehet igaz, hogy még mindig a tegnapin lovagolsz!
- Hé, csak és kizárólag a te hibád volt.
- Persze, mert a terem kellős közepén hagyni a táskád, az tök normális dolog, mi? - Emelem meg hangom, miközben felidézem az előző nap délutánját.
Kook padlón hagyott táskája nemes egyszerűséggel kigáncsolt, én pedig arccal a földön végeztem. Persze legjobb barátom azonnal ugrott, hogy ellenőrizze mindenem egyben maradt-e, de érezve a vér ízét számban, nem akartam megmutatni neki arcom. Hiába ellenkeztem, erősebb nálam, így miután lefejtette kezemet arcomról, igyekezett biztosítani annak kifogástalan állapotáról, melyhez oly szavakat használt, mint gyönyörű, hibátlan és makulátlan. Természetesen fülig vörösödtem az akaratlanul elhangzott bókok hatására. Ő pedig kinevetett és lecukizott érte.
- Föld LiSoonnak! LiSoon, jelen vagy?
- Ne káromkodj!
- Mióta számít káromkodásnak a neveden nevezni téged? - Tekint le rám értetlenül már az iskola mögött megbúvó kis személyzeti bejárat felé terelgetve engem.
Jelentőségteljes pillantást vetek rá, mire homlokon csapja magát. Meg is érdemli. Furcsa dilijeim egyike, hogy a nagymamám halálának évfordulója közeledtével igyekszem elkerülni nevem használatát, mivel őutána neveztek el. Lee LiSoon. Imádtam őt, így érzékenyen érint, ha szóba kerül, márpedig iéyenkor nem lehet elkerülni, hogy körülötte járjanak gondolataim. Kisebb korunkban gyakran hintáztunk és játszottunk hatalmas, vadregényes kertjében, míg ő vaníliakrémes süteményt készített nekünk a konyhában. Imádtunk nála lenni, ám végül mégis az abban a házban ért bennünket életünk első traumája, mikor a nagymamát képtelenek voltunk felébreszteni délutáni szunyókálásából. Kook átkarolja vállamat és közelebb húz egy kicsit, biztosítva arról, neki is rettentően hiányzik.
- Nos, eljött a nagy pillanat. Ideje átöltöznöd. Ne félj, nem lesek!
Kezembe adja a blúzt és a szoknyát, majd zakóját levéve és a lehető legközelebb tartva hozzám gyakorlatilag beprésel két kuka és a fal közé. Iszonyatosan zavarba jövök, de inkább kockáztatom, hogy JungKook megles, mint hogy egész nyáron heti kétszer iskolát takarítsak már megint. Kapkodva veszem át ruháimat, majd kocogtatom meg szorosan behunyt szemű barátom vállát. Hunyorogva pislog néhányat, alaposan végigmér, és elmosolyodik.
- Tudtam én, hogy jó vagyok a méreteidben.
- Ne légy annyira elkápráztatva magadtól! Én is tudom a te méreteidet.
- Mikre nem jó, ha az ember egész életében ismer valakit... Jut eszembe, nem tudod véletlenül, mit tervez HaNeul a nyárra?
- Fogalmam sincs öregem. Próbáltam összebarátkozni vele, vagy akár csak szóba elegyedni, de nem foglalkozott velem. Bocsi! Kénytelen leszel te megtudakolni tőle.
- Ritka rossz kém lenne belőled. - Ingatja fejét gondterhelten, mire csak vállat vonok.
- Még jó, hogy nem annak készülök.
A bejáratnál elköszönünk egymástól és osztályainkhoz indulunk. Igaz, a suli koedukált, az osztályok nem. Az egyikbe csak lányok, a másikba csak fiúk járnak, a szünetekben pedig tilos lenne átjárni a másik nem részlegére, melyet az előcsarnok különít el egymástól. Szinte senki nem tartja be ezt az idétlen szabályt, a tanárok pedig már rég beleuntak a diákok effajta kikészítésébe, nem piszkálnak bennünket. Cserébe mi minden iskolaellenőrzésnél tökéletesen viselkedünk, nem futunk, nem káromkodunk és szigorúan betartjuk a házirendet. Ez az íratlan egyezség pedig tökéletesen működőképes.
Miután lezajlott a szokásos évbúcsúztató ceremónia az osztályfőnökök kiosztják a legsikeresebb diákoknak járó díjakat, óvatosságra intenek mindenkit a nyári szünetre, majd elengednek bennünket. Ahogy az udvarra rohanok hogy felszedjem Kookot, látom, hogy épp HaNeul szájában matat nyelvével. Egy pillanatra keserű érzés kerít hatalmába, hiszen alig néhány órája még engem akart rávenni, hogy beszéljek helyette az iskola legmenőbb csajával, mondván, hogy ő nem mer. Erre most itt smárol vele az orom előtt. Ahogy elválik a szőkeségtől körbenéz, hátha megtalál. Rám mosolyog, visszamosolygok, mire int egyet. Lassan, nagyon lassan megindulok az újdonsült pár felé, halkan köszönök nekik, hagyom, hogy JungKook arrébb tereljen négyszemközti beszélgetése hivatkozva. Izgatottan fúrja tekintetét enyémbe, véleményt vár, de csak egy bárgyú mosoly és tettetett jókedv telik elszálló energiámból, valamint egyetlen szó.
- Gratulálok!
- Felér egy csodával, nem igaz? Réges rég kinézett magának, csak nem mert lépni, és most, hogy odamentem hozzá, szinte a nyakamba vetette magát. Hát nem csodás?
- De, az. - Bólintok lelkesedést imitálva.
- Nem baj, ha a ma délutánt vele töltöm?
Hatalmas kiskutyaszemeket mereszt rám, mire csak bólintok egyet, majd végignézem, ahogy a lány kezét megragadva eltűnik a tömegben.
- Nem így kellett volna történnie.
A hirtelen közeli hangtól összerezzenve sarkon fordulok. Kis híján elesem, amint realizálom, milyen közel is áll hozzám az idegen fiú és hátralépek egyet. Karomat elkapva visszaránt, amivel nem is lenne probléma, ha nem szorítaná olyan erősen, hogy tudjam, ebből lila folt lesz.
- Te meg ki az Isten nyila vagy?
- Taemin. Te pedig LiSoon. Van kedved sétálni?
- Nincs, de köszönöm az ajánlatot.
- Biztos? Csak mert a srácok, akik ott ácsorognak, - mutat egy kisebb embercsoportra a távolban, - szerintem arra várnak, hogy zaklathassák az innen távozó lányokat.
- Kösz, de meg tudom védeni magam. Még sosem láttalak, de látom, hogy ide jársz.
- Csak egy hete tettek át, nem volt még lehetőségem kitapasztalni a megfelelő ismerkedési normákat.
- Na belőled jó kém lenne. - Nevetem el magam egy pillanatra, majd látva értetlenségét legyintek egyet. - Szóval új diák vagy. Kedvelni fogod a helyet. Jártál már a háztartási teremben?
- Még nem volt rá lehetőségem, de érdekelne. Esetleg volna kedved elkísérni?
- Miért ne?
Fellépcsőzünk a második emeletre, benyitunk a terembe és olyan mértékű kuplerájt pillantunk meg, ami egy lakásban is felháborító lenne, nemhogy egy iskolában aznap, amikor senkinek sem lett volna szabad bármihez is hozzányúlnia.
- Öhm, ez....
- De jó, most takaríthatok egy vadidegennel. Remek!
- Annyira nem vagyunk idegenek, elvégre egy iskolába járunk.
- Aha, meg még ezer másik diák is, akiket ugyanúgy nem ismerek, mint téged. Inkább tüntessük el, rendben?
- De miért mi?
- Mert nem szeretném büntetésben tölteni a nyaramat. Márpedig ha valaki bejön ide és meglátja a kupit amit a biztonsági kamera szerint mi teremtettünk, cseszhetem. Szóval segíts!
További akadékoskodás nélkül, némán kezd bele a rendrakásba, én pedig követem példáját. Rendezgetés közben halkan dúdolni kezd, lassan engem is magával ragad az ismerős amerikai szám, mozogni kezdek az ütemre, egyszer-egyszer meg is pördülve. Észre sem veszem, hogy az idegen fiú mosolyogva figyel, egészen addig, amíg kezemet megragadva ki nem pörget akár egy táncversenyen. Másodpercek alatt vörösödöm fülig és térek vissza a takarításhoz. Felnevet, kacaja betölti a termet. Azonnal szimpatikusabbá válik, igaz, nem szándékozom kimutatni. Még csak az kéne, hogy elbízza magát és rajtam lógjon a következő két és fél hónapban...
Nem szól, csak mosolyogva takarít tovább. Az utcán is sarkamban marad, nem hagyja magát lerázni, ráadásul még fagyit is vesz nekem, miközben igyekszem minél távolabb kerülni tőle. Nem értem, miért ilyen barátságos velem s hiába kérdezem, nem hajlandó megmagyarázni okát. Kedves fiú és sok mondandója akad kérdés nélkül is, így kellemes társaságot biztosít számomra a hazaúton. Egészen házunk ajtajáig fel sem tűnik, hogy gyakorlatilag engem követ.
- Itt laksz a környéken? - Kérdezem puhatolózva, mire nevetve megrázza fejét és összekócolja hajamat.
- Csak el akartalak kísérni. Érdekes lány vagy.
- És ezt abból gondolod, hogy...?
- Sokan kedvelnek téged a suliban, biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül.
- JungKook miatt. - Bólintok magyarázatba kezdve. - Nagyon menőnek számít, én pedig köztudottan a legjobb barátja vagyok. Rajtam keresztül próbálnak közelebb férkőzni hozzá.
- Nos, ha valóban így van, akkor én leszek az első, aki önmagadért kedvel. Ennek örömére pedig lehetnénk barátok, mit szólsz?
- Egy próbát megér.
- Remek. Akkor este hétre érted jövök. Megünnepeljük az új barátságot, rendben?
- És hogy tervezel ünnepelni? - Eresztek meg egy kétkedő pillantást.
- Mit szólsz mozihoz és sétához? Ha van kedved, hívd el a barátaidat! Legalább nagyobb lesz a társaság. - Mosolyog biztatóan.
Megnyugszom a ténytől, hogy valóban nem tervez rám mászni az este folyamán és megígérem, hogy felhívok néhány embert, hátha akad kedvük velünk tartani. Legtöbb ismerősöm nem ér rá, ivászattal, házibulival ünneplik a nyár kezdetét. Eredetileg JungKookkal mi is mentünk volna egy házibuliba, előtte pedig egy másik csapattal alapozni, de tekintve, hogy a srác cseszett jelentkezni mióta elhagyta a suliudvart újdonsült nőjével, biztos voltam abban, hogy teljesen megfeledkezett rólam. Ezen gondolat annyira felidegesített, hogy nem voltam hajlandó üzenetet küldeni neki, miszerint véletlenül se jöjjön elém este. Effajta duzzogásom nagyjából két hete kezdődött, amikor elfejtette közös programunkat, magyarázatképp pedig annyit mondott, hogy lefoglalta egy csaj, akinek olyan segge van amiért érdemes élni. Iszonyatosan rosszul esett, de nem az, hogy kiment Kook fejéből a deszkázás, előfordult már ilyen többször is. Attól a fájdalomtól váltam dühössé amit az indoklás okozott, a tény, hogy érdeklődik más lányok iránt, méghozzá nem is akárhogy. Esetemben természetesnek vette, hogy karcsú és izmos vagyok, valamint mellbőségem sem elhanyagolható, elvégre végignézte, hogyan váltam olyanná, amilyen vagyok. Normális dolog volt az ölébe húznia, megérintenie a derekamat, csípőmet, hozzám simulnia és megölelnie, mert én csak a legjobb barátja vagyok. Csak. Holott évek óta több szerettem volna lenni számára, s erre hónapok óta próbáltam utalni, úgy alakítani a helyzetet, hogy elmondhadsam végre mit érzek, de sosem volt megfelelő az alkalom. Mélázásomból telefoncsörgés ránt vissza a valóságba.
- Lisa, késni fogok nagyjából húsz percet. Tovább zuhanyoztam mint terveztem, ne haragudj!
JungKook hangja kétségbeesettnek tűnik, sőt, már az is furcsa, hogy felhív emiatt, de hogy még pánikba is essen....
- Ne siess, változott a programom. Hétre jön értem egy új srác a suliból, Taeminnek hívják. Összebarátkoztunk, vagy valami olyasmi, ennek örömére pedig szeretne velem és a barátaimmal mozizni. Mivel téged lefoglalt HaNeul, azt hittem bandázni sem jössz, úgyhogy belementem a dologba.
- Ah... - Pár másodpercnyi csend után kissé rekedten szólal meg ismét. - És ki megy el veletek?
- Senki nem ért rá, mindenkinek megvolt már a programja. - Húzom számat, csak gondolatban hozzátéve, hogy őt nem akartam lerángatni a rózsaszín felhőről.
- És... Rám.... Rám nem gondoltál? Mármint, tudod, hogy bárhova bármikor szívesen elmegyek veled, még a nőgyógyászhoz is elkísértelek. Nem jutottam eszedbe?
- Nem szerettem volna belerondítani az első délutánodba HaNeullal. Annyira odavagy érte, nem lett volna szép tőlem, ha magammal rángatlak benneteket, és az a lány nem is kedvel engem, konkrétan levegőnek néz. Furcsa lenne két idegennel mozizni.
- Akkor ő nem jön. - Komolyodik el hangja, ami megijeszt. Valami megváltozott mióta elköszönt a sulinál.
- Mi a baj, Kook?
Félénken kérdezem, hisz tudom, hogy mérges amiért nem szóltam neki a moziról és Taeminről, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem csak ez a probléma. De akadnak olyan dolgok, amiket nem mond el nekem, vagy csak később, mert cikinek érzi, vagy attól tart, hogy engem hoz vele zavarba, mint mikor először fordult elő, hogy nálunk aludt és reggel - tinédzserhez méltón - merevedéssel ébredt. Napokig kerülte a tekintetem, holott én magam észre sem vettem.
A vonal túlvégén csend honol, én pedig türelmesen várok. Tudom, hogy gondolkodik, vajon elmondja-e mi bántja. És azt is, hogy ha fél percnél tovább tart, nem fog válaszolni a kérdésre.
- Kellemes randevút!
- Nem jössz velünk? Miért nem hozod HaNeult? Valami rosszat mondtam?
- Nem, nem, dehogy. - Biztos vagyok abban, hogy orrnyergét fogja éppen, amolyan önnyugtatásként. Csak akkor ilyen a hangja. Kicsit rideg, kicsit lemondó, feszült. - Lisa!
- Igen?
- Légy óvatos! Tudom, hogy meg tudod magad védeni meg minden, de... Néha túl jóhiszemű vagy. Figyelj oda a jelekre és ha kellemetlenül érzed magad vagy rád mászik, azonnal szólj és maradj forgalmas helyen! Megígéred?
- Gyere el és vigyázz rám!
- Most nem lehet. Sajnálom, de megígértem, hogy késsel bontok pezsgőt a bulin. Attrakció leszek, nem illene lemondanom.
- Értem. És HaNeullal hogy ment? Rózsaszín köd és kölcsönös imádat? - Erőltetem magamra mosolygós hangom.
- Én csak téged tudlak imádni te nő, hát nem tanultad még meg? - Kuncog fülembe halkan, ami valódi mosolyt csal arcomra.
- Akkor maradjunk a ködnél?
- Köd az van. HaNeul után.
- Ezt hogy érted?
- Aish, az a lány többet gondolt magáról mint amennyit valóban ér. Megkért, hogy ne lógjak veled, vagy legalább ne ölelgesselek. Most mondd meg, normális az ilyen? Méghogy ne foglalkozzam életem második legfontosabb nőjével... Cöh.
- Mert az első anyukád. - Nevetek fel régi poénján, melyet még serdülő korunkban ismételgetett, hogy önbizalmamat növelje.
- Pontosan. És hé, ha vége a mozinak feltétlenül hívj fel, érted megyek.
- Akkor várj meg a pezsgőbontással!
- Hivatalosan úgyis éjfél után kezdődik a nyár. Akkor mindenben megegyeztünk?
- Egy dologban még nem.
- A barna egyberészes legyen, az csinos és visszafogott. Szalmakalappal és a tavaly őszi egybetalpúval, mert abban biztosan tudsz járni részegen is.
- Hmm. A naplementés inged, fehér sorttal és trikóval, a cipőt rád bízom. De ne feledd a kalapot!
- Szalma?
- Természetesen.
- Igenis, hölgyem! - Pár másodpercig ismét csak légzése biztosít arról, hogy nem tette le a telefont. - Lisa?
- Kook?
- Öhm... Jó szórakozást!
- Neked is, és vezess nagyon óvatosan! Sok ittas barom lesz ma az utakon.
- Köszönöm!
A vonal megszakad, én pedig összeszedem azokat a ruhadarabokat, melyeket barátom felsorolt, majd a ruhát táskámba téve keresek valami kevésbé aranyosat a filmhez. Régi szokásunk megmondani mit vegyen fel a másik egy-egy fontosabbnak mondható eseményre, mivel külső szemmel nézve könnyebben megállapítjuk mi áll jól valakinek. Ezt az után vezettük be, hogy Kook iszonyatosan rosszul öltözött fel a középiskolai felvételire, amire azonnali és vészesen heves nevetéssel, valamint tíz perces rögtönzött vásárlással reagáltam. Idővel kiterjedt a bulikra és családi eseményekre is. Viszont Taemin nem érdemli meg, hogy azt vegyem fel a közös programra amiben JungKooknak tetszem, rövid fekete farmert és barna felsőt választok számára, hogy a cipőm ne kelljen váltogatnom.
Egy órával később csenget, udvariasan nyújtja karját, de nem élvezhet még akkora bizalmat, hogy belekaroljak. Nem veszi rossz néven, kinyitja nekem a kocsi ajtaját, kellemes beszélgetésbe elegyedik velem, érdeklődik, mit mondtak barátaim a meghívásra. Különösebben nem lepődik meg, mikor közlöm, hogy mindenki nemet mondott.
- Rendben, melyik film legyen? Az Idegpályát már láttam, nem jött be túlzottan, de a többi jöhet.
- Mit szólsz az új Marvel filmhez? Még csak nem is hallottam eddig a főszereplőről, úgyhogy kíváncsi vagyok.
- Ha a hölgy Marvelt szeretne, Marvelt kap. - Hajol meg előttem színpadiasan. Pukedlivel jutalmazom mutatványát jelezve, értettem a viccet.
Megveszi a jegyeket, popcornt, üdítőt és gumicukrot, a vetítő teremben üres helyet hagy kettőnk közt a rágcsálnivalóknak. Kedves, udvarias, cseppet sem tolakodó magatartása meglep, hiszen délután sokkal közvetlenebb próbált lenni velem, ezt pedig szóvá is teszem.
- Látom, ami a szíveden, a szádon. - Mosolyog rám. - Alapvetően közvetlen természet vagyok, de minden ember más, mindenkinek más az értékrendje is, én pedig tiszteletben tartom ezt. Nem szeretném, hogy rosszul érezd magad a közelemben, te vagy az első barátom itt.
- Köszönöm, ez kedves tőled.
A film határozottan tetszik, van benne néhány jól elsütött vicc, jó a története is, bár az alap kissé elcsépelt. A moziból kifelé tartva meg is vitatjuk ezt, kiegyezünk abban, hogy lehetett volna jobb is a szerelmi szál konfliktusa. Felhívom JungKookot, közlöm, hogy értem jöhet, a beszélgetés végén már hallom, hogy indítja a kocsit. Felajánlom Taeminnek, hogy tartson velünk, hátha szerez még néhány havert a nyárköszöntő partin, amit visszautasít, mondván hogy a szülei nem szeretnék, hogy sokáig kimaradjon otthonról. Megvárja, míg Kook odaér, kezet fog a fiúval és távozik.
- Na, milyen volt? Jól érezted magad?
- Igen. Udvarias és tartja a két lépés távolságot.
- Nem zaklatott?
- Még ki is hagyott egy ülést kettőnk közt. - Mosolygok rá, mire helyeslően bólint egyet.
- Meg is vertem volna, ha nem. Mellesleg mi ez a ruha rajtad? Nem ezt beszéltük meg.
- Nem gondolhattad, hogy kicsípem magam a kedvéért. - Nevetek fel, táskámban rejlő ruhámat megmutatva. - Majd ott átöltözöm a mosdóban.
Szorosan, szinte már fojtogatva megölel, hajamba fúrva orrát nagy levegőt vesz. Viszonzom a gesztust, lehunyom szemet ahogy megérzem parfümje illatát. Tőlem kapta születésnapjára, tökéletesen illik hozzá.
Célba vesszük a buli helyszínét, a ház egyetlen fürdőszobájának ajtaja előtt őrt állva megvárja míg átöltözöm, majd táskámat elvéve kiszalad autójához, hogy biztonságban tudhassa értékeimet a csomagtartóban. Telefonomat zsebébe mélyeszti, mint mindig, így nem kell kezemben tartanom. Ezzel természetesen szinte magához is láncol, bár amúgy sem szoktam húsz méternél távolabb lenni tőle. Bedobunk néhány felest, táncolunk, minden "részeg vagyok"-ra visszakiabáljuk, hogy király. Élvezzük a szabadságot, beszélgetünk, nevetünk, mint mindig, de most valami más. Kook egy pillanatra sem hagy egyedül, ez pedig nem megszokott. Rendszeresen eltűnik 15-20 percre, haverokkal vagy épp egy lánnyal, de most nem. A nagy pezsgőbontás után megölel, s hogy a zaj ellenére is halljam, fülemhez hajolva szólal meg.
- Féltem ma. Féltem, hogy elhagysz.
Nyakamba puszil és ismét szorosan átkarol. Részeg, ami azt jelenti, hogy még érzelmesebb mint máskor, mégis lesokkol ez a két mondat.
- Téged sosem. - Simítom meg haját.
- Gyere!
Kezemet megfogva visszavezet a táncparkettre, derekamnál tartva lassú táncba invitál minden második ütemre lépve csak. Homloka homlokomhoz ér, szeme csukva van. Szeretem ezeket a pillanatokat, ilyenkor határtalanul szerelmesnek érezhetem magam. Vele. Közelebb húz, testünk majd minden része összeér, karját körém fonja. Mosolyog, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez a tánc. Mosolyog, mintha azt érezné amit én, s hiába tudom hogy nem így van, boldog vagyok abban a három percben. Csak mi létezünk.
A parti három órakor véget ér, mi pedig gyalog indulunk haza, hiszen JungKook is ivott. Méghozzá sokat. Csendben sétálunk a gyér megvilágítású utcán egymásba karolva. Érzem, hogy olykor-olykor rám les. Ilyenkor feje után megy, szó szerint. Amerre néz, arra indulnak meg lábai is, ezért nagyon kell ügyelnem, nehogy egymás lábába akadva elessünk. Hazakísér, az ajtó előtt állva zsebébe túr, hogy odaadja kulcsomat. Aztán még egyszer és még egyszer. Gyanúsan méregetem, ő pedig nevetni kezd.
- Bent maradt a táskádban.
- De hogy megyek így be? Ha csengetünk, engem megfojtanak! - Esem kétségbe egy pillanatra, aztán rájövök, hogy a legjobb barátom áll velem szemben, így már meg is van a B terv. - Nálad alszom.
- Szeretem a határozottságod, de lehet, hogy ez most nem jó ötlet. - Rázza meg a kelleténél erősebben fejét.
- Miért?
- Az, drága, icipici szívem csücske, titok. - Nyomja mutatóujját ajkához mosolyogva. - Bejuttatunk téged, ne félj!
Végül persze nem jutok be a házba, így a józanodni kezdő JungKook kénytelen befogadni éjszakára. Hatalmas szobájának berendezése mit sem változott az évek során. Minden bútor egy sarokba passzírozva, az egyik falon tükrök tömkelege, hogy otthon is gyakorolhasson. Pólót és melegítőt ad kezembe, hogy ne kelljen elkoszolódott ruhámban aludnom. Lezuhanyzom, aztán ő is. Haját törölgetve lép vissza a szobába, én a földön ülök a sok közül egy törött tükör előtt.
- Nem is mondtad, hogy ennyi tönkrement már.
- Mostanában béna voltam itthon, ezért már nem is nagyon gyakorolok. Állandóan nekiestem és pár becsapódás elég volt hogy eltörjenek.
- Elvégre üvegből vannak.
- Lisa?
- Tessék?
- Holnap, ha nem leszünk túlzottan másnaposak elmehetnénk a suliba. Olyan rég gyakoroltunk együtt, már idejét sem tudom.
- Tizenkilenc napja.
- És három órája, negyvenkét perce.
- Idejét sem tudod, mi? - Mosolyodom el gonoszul. Halványan viszonozza, majd az ágyra veti magát. - Azt hiszem, ideje lenne aludnunk. De nem vagyok fáradt.
- Hogyhogy?
- Csak éber vagyok.
- Szeretnél csinálni valamit? - Teszem fel teljesen ártatlanul a kérdést, de ő azonnal felpattan és kérdésekkel teli, csodálkozó szemmel mered rám, míg teljesen zavarba nem hoz a tény, hogy ötletem sincs mi jutott hirtelen eszébe. - Mármint enni valamit, táncolni egy kicsit vagy csak beszélgetni.... Igazából szinte bármiben benne vagyok.
Mosolyom sokat elárulhat neki gondolataimról, elvégre nem ma látja először a "Zavarba hoztál, ne bámulj már te állat!" arcomat.
- Enni jó lenne. - Krákogja valószínűleg fülig vörösödve, amit nem látok, mert saját zavaromat igyekszem leplezni hajam igazgatásával. Lesettenkedünk a konyhába, s miközben azon agyalok, mi hozhatta zavarba őt is, szemügyre veszem a hűtő tartalmát.
- Mit ennél szívesen?
- Amerikai palacsintát.
Elmosolyodom gyermeteg lelkesedésén és ölébe dobom az egyik kötényt, aztán felveszek egy másikat. Az édesanyja nagyon szeret főzni, kifinomult az ízlése, ráadásul saját élelmezési céget vezet, JungKook mégis a kettőnk keze által készített amerikai palacsintát imádta mindennél jobban egészen azóta hogy nagymamám megtanított bennünket rá. Lehettünk vagy nyolc évesek talán. Olyan felfordulást okoztunk a kis konyhában, hogy utána másfél órán át takarítottuk hárman, mégis maradtak lisztes-trutyis területek. Minden perc súrolás megérte azt az örömöt, amit saját munkánk (utólag belegondolva nem valami jó) íze nyújtott. Cukor helyett ugyanis só, só helyett pedig citromsav került a tésztába míg a nagyi nem figyelt.
Azóta már megtanultunk tökéletesen összedolgozni a konyhában. Összeszedtük és kimértük az alapanyagokat, előhalásztuk a kellékeket innen-onnan, majd nekiláttunk a komoly munkának. Persze nevetve, egymást böködve és piszkálva, de a lehető leghalkabban. Mint mindig, most is átkarolja derekamat és vállamon pihentetve fejét lesi ahogy kisütöm a palacsintákat. Az első darab első falatja mindig az övé, ez most sincs másképp. Kuncogva konstatálja ahogy szájába teszem a falatot, nyakamba puszilva fejezi ki tetszését. Mint mindig. És mégis más. Más, mert a szokásosnál is erősebben vágyom arra, ami nem lehet az enyém.
- Ezt szeretem. - Suttogja szinte már meghitten. De az is lehet, hogy csak a képzeletem szüleménye.
- Mit?
- Ezt az egészet. Amikor itt vagy, amikor főzőcskézünk, amikor titokban mosolyogsz rajtam. Ez mind olyan, amit nem akarok elveszíteni soha.
- A feleséged igencsak féltékeny lesz rám, nem gondolod?
Alaposan megnyomom a feleség szót, akaratlanul is. Nem haragszom rá, amiért nem engem szeret, és mégis. Bebeszélem magamnak nap mint nap, hogy szeretek a barátja lenni, és ha nem kaphatok, nem is kérek többet soha, de minden este azon gondolkodom, miért nem tekint rám úgy, mint a többi lányra. Miért vagyok számára szinte nemtelen?
- Kétlem.
Hangja hidegebbé válik, elenged és mellém áll inkább. Tudom, hogy szíve szerint eltávolodna, leülne a kanapéra vagy az asztalhoz, de nem teszi. Tudja, hogy sosem akarom megsérteni, de nem mindig vagyok képes elég alaposan megválogatni szavaimat. Pláne nem ittasan és másnaposan.
- Hogy van a gyomrod? Bírni fogja a tésztát?
- Igen. Még mindig be vagyok csiccsentve. A tiéd?
- Nem hiszem, de egy próbát azért megér.
- Hogy lehet rosszabb a gyomrod mint nekem, amikor én ittam többet?
- Máshogy reagálunk az alkoholra. Nem nagy cucc. - Vonok vállat.
- Lisa, ha megkérlek, őszinte leszel velem egy kicsit?
- Mindig igyekszem annak lenni.
- Tudom, hogy mondani akartam neked valamit ma este, de nem emlékszem, végül kimondtam-e. Szóval, mondtam valamit a pezsgő után?
Ahogy a kérdést felteszi, ahogy arca elpirul és a padlót kezdi fixírozni az jut eszembe, talán nem kéne elmondanom neki, de őszinteséget kért, én pedig nem tehetem meg, hogy hazudok neki. Az ígéret szent kettőnk közt minden esetben.
- Azt mondtad, féltél, hogy elhagylak.
- Semmi mást?
- Semmit. De ha megnyugtat, nem tudom, mire értetted. Persze nő lévén vannak ötleteim és vad elképzeléseim, de nem szeretek találgatni. - Mosolygok rá. Valami nem stimmel. Nem mosolyog, nem hümmög, nem tesz semmit, csak áll ott és bámulja a lábait. - Mást akartál mondani?
- Nem csak.... Nem. Mindegy.
- Francokat mindegy, csak meggondoltad magad. - Karba tett kézzel fordulok felé, szemöldökömet felhúzva. - Na mindegy, együnk!
Ahogy elsétálok mellette megragadja csuklóm és szinte magára rántva engem ismét megölel. Kicsit előre hajol, hogy homlokát vállamra tehesse, lábát terpeszbe rendezi, hogy biztosan állhassak előtte, kezemet nyakára teszi. Nem mond semmit, de nem is kell. Tudom, hogy valami nincs rendben, hogy valami felzaklatta és most azon gondolkodik, hogy is tudná elmondani nekem, tehát várok.
- Őrülten féltékeny vagyok arra a srácra. - Leheli végül, alig hallhatóan.
- Féltékeny? Miért?
- Nem tudom. Csak jött az érzés, és maradt is. Attól félek, hogy elveszítelek miatta, tartok attól, hogy elragad tőlem ha nem vigyázok rád eléggé, de nem tudom, hogy tudnék rád eléggé vigyázni. Csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy eltávolodj tőlem bármiért is. Meg azt, hogy ez iszonyatosan kínoz.
- JungKook, tudod jól, hogy sosem ártanék neked, és ne felejts el, hogy téged senki sem helyettesíthet, soha. Te vagy életem második legfontosabb pasija és ez mindig is így lesz. Épp úgy, ahogy te ejtetted HaNeult mert megpróbált elszakítani tőlem, én is ejtek akárkit, aki közénk akar állni.
- És mi van, ha szerelmes leszel abba a valakibe? Mi van, ha feleségül vesz?- Dünnyögi.
- Ettől nem kell tartanod. Nem áll szándékomban bepasizni a közeljövőben. - Nagy levegőt véve megpaskolom vállát és elterelem a témát. - Ha nem esszük meg a palacsintát még melegen, akkor nem volt értelme megsütnünk. Nem szeretném, hogy kárba vesszen, úgyhogy egyél!
- Oh, a palacsinta!
Kiáltása bezengi az egész házat. A serpenyőre tekintve kis híján én is felkiáltok, de sikerül megállnom. Az utolsó adag tészta annyira odaégett, hogy valószínűleg tönkretette magát a serpenyőt is. Halkan szitkozódva a kukába borítom tartalmát és megpróbálom kitisztítani, de nem tudom levakarni róla az elszenesedett maradványokat. Könny szökik a szemembe ha arra gondolok JungKook anyukája mennyire csalódott lesz amiért tönkretettem az egyik kedvenc eszközét.
- Lisa, semmi baj, majd veszek neki egy másikat, hagyd! - Próbál leállítani Kook fél órányi felesleges küzdelem után. - Lisa, kérlek! Ne pityeregj, nincs gond! - Kezemet szelíd erőszakkal lefejti a serpenyő markolatáról, a másikból kiveszi a szivacsot és maga felé fordít. Arcomat mellkasába fúrom, könnyeimmel szétáztatom felsőjét, ő pedig simogatja fejemet, miközben gyerekesen gügyög nekem, titkon mosolyogva. - Miért sírsz úgy egy vacak kis serpenyő miatt, hát ilyen érzékeny az én pici szívem csücske? Na, azért ennyire nem vészes a helyzet, könnyen beszerzek egy másikat holnap, ne itasd az egereket te kis drága! Hát olyan fáradt vagy, hogy még ezen is elérzékenyülsz?
Végiggondolva a dolgot bólintok egyet. Tényleg kimerültnek érzem magam, ilyenkor pedig könnyen eltörik nálam a mécses. JungKook kellemes, finom ölelése és zavarbaejtően aranyos becézgetése pedig csak hab a tortára.
Óvatosan, de gyorsan karjaiba emel, nem hagy időt, hogy ellenkezzem, pedig már kicsi korunkban sem rajongtam azért, ha felemeltek. Rettegek, hogy leeljt, s ahogy dob rajtam egy kicsit, hogy kényelmesebbé tegye cipelésemet, felsikkantok. Olyan erősen kapaszkodom ahogy csak tudok, szememet szorosan lehunyom, igyekszem nem arra összpontosítani, hogy épp egy lépcsőn tart velem felfelé s ha elveszti egyensúlyát lezuhanunk, amibe akár bele is lehet halni. Ha nem okozna ekkora halálfélelmet a helyzet, filmben érezhetném magam. Nyálasan romantikus filmben.
Letesz az ágy szélére, elém térdelve letörli könnyeimet. Van egy tekintete ami csak akkor jelenik meg, ha valami extra cukit lát. Egy kiskutyát, kölykét dédelgető tigrist vagy a szüleit egymáshoz bújni. Először látom így nézni rám.
- Nincsen ezen semmi édi, ne nézz így! - Parancsolok rá durcásan, ujjal mutogatva arcára, mire felnevet.
- Nagyon is aranyos. Az én imádott manóm durci pofival, kisírt szemmel méreget. Nincs ennél édesebb a világon.
- Mióta vagyok én a manód? Nem is vagyok annyira kicsi! - Húzom fel orromat színpadiasan.
- Bébinek sosem szólíthattalak, a cukorpofiért harapsz, és attól tartok, ha azt mondanám neked, édesem, még be is húznál egyet valami frappáns kis dumával körítve. Úgyhogy maradt a manózás.
- Nem tudnál máshogy hívni? Ez olyan lealacsonyító. Mármint fizikailag, nem a stílussal van baj. - Magyarázom elnyomva egy ásítást.
- Mondd meg, hogy becézzelek, és megteszem!
Egy pillanatra eszembe jut mely megnevezést vágyom a leginkább hallani JungKooktól, melytől azonnal fülig vörösödöm. Szerencsére a kora hajnali fény elrejti zavaromat s pár másodpercnyi csend után fejemet megrázva hanyatt vágom magam.
- Alig merem elhinni, hogy félelemmel tölt el egy esetleges tasli.
- Tudod milyen nagyot tudsz néha ütni?
Kérdése közben feláll, kivesz valamit a szekrényéből, majd mellém mászva betakar bennünket egy pléddel. Pulzusom azonnal az égig szökell, pedig sokszor aludtunk már együtt. Ezen reakciót betudom az alkohol hatásának, s azonnal hátat fordítok barátomnak, aki valószínűleg kicsit rossz néven veszi tettemet, ugyanis egy morranással ő is ugyanígy cselekszik. A helyzeten javítandó beszélgetni próbálok vele.
- Mindjárt reggel van, szinte már meg sem éri elaludnunk.
- Holnap nincs suli, aludhatunk délig is.
- Igaz. Írnom kéne egy üzenetet anyuéknak, hogy ne ijedjenek meg reggel.
- Már írtam nekik.
- Tényleg?
A meglepetés ereje elsöpri minden zavarom. Felé fordulok, sőt, félig rávetődöm a fiúra, melyre óriási, fájdalmas nyögéssel reagál.
- Egyszer még megölsz ezekkel az óvatos mozdulatokkal te banya!
- Jaj, ugyan már, annyira nem lehet vészes. Én is túléltem néhányat a tieid közül.
- De akkor még kicsik voltunk és nem volt ekkora a súlyunk. - Vet rám egy szúrós pillantást. Természetesen azonnal eljátszom a sértődött hercegnőt.
- Egy hölgy súlyát sosem említjük. Tapintatlanság.
- Tehetek én róla hogy ennyi izmot gyűjtöttél magadra? - Háborodik fel. - Ráadásul az előbb hoztalak fel, elbírlak, asszony!
- Asszony ám a nénikéd! - Bokszolom gyengéden vállba.
Rám veti magát, hasra fordít és elterül rajtam miközben oldalamat bökdösi. Mikor úgy véli eléggé revansot vett már rajtam, mellém dől míg én ismét a fal felé fordulok. Mindig úgy aludtunk hogy hátulról átkarolt, kis korunkban így próbált óvni az éjjeli viharoktól, amelyek a mai napig meg tudnak rémíteni. Eligazgatja a takarót, mocorog, helyezkedik, addig babrál míg már csak az álomvilág szélén táncolva érzékelem hasamra simító kezét, puha csókját arcomon és két mondatot, melyet valószínűleg nem mondott ki. "Szép álmokat, kedvesem! Szeretlek."
Tizenegy óra környékén ébredek fel. A szobát halk zene és heves légvételek töltik be, körülnézve konstatálom hogy JungKook meztelen felsőtesttel táncol. Egy darabig sikerül feltűnés nélkül néznem őt. Légzése egyenletes de gyors, mozdulatai precízek, szeme folyamatosan tükörképét figyeli hibát keresve. Órák óta gyakorolhat, háta és mellkasa csillog az izzadtságtól, izmai enyhén felpuffadtak a megerőltetéstől. Sokszor látom így, mégis minden alkalommal elveszi az eszem.
- Oh, felébredtél. - Fordul felém hirtelen, így szerencsém van megcsodálni fedetlen területeit szemből is. Végignézem, ahogy egy csepp verejték végigfut mellkasa majd hasa közepén, mire kiráz a hideg. Reménykedem, hogy nem vette észre. - Kipihented magad?
- I-Igen, azt hiszem. Mióta vagy ébren?
- Kilenckor keltem. Hogy aludtál? - Mellém vetődve pislog rám kíváncsi tekintettel. - Sokat mocorogtál és beszéltél, bár nem mindig értettem a szöveget.
- Oh, sajnálom. Biztosan rosszul aludtál miattam.
- Szó sincs róla. Bár annyiszor mondtad a nevem, hogy szinte képtelenség volt elaludni, de jó tudni, hogy még álmodban is én vagyok a legfontosabb. - Von vállat. A kölcsön kapott póló egyik szakadását babrálgatja. - Anya és apa nincsenek itthon, nyugodtan lézenghetünk rongyosan is. Vagy van esetleg kedved máshol reggelizni? Mit szólnál ahhoz a pici, virágos helyhez amit múltkor annyira néztél?
- Oké, van két kérdésem. - Tornázom magam ülő helyzetbe. - Mitől pörögsz ennyire? És honnan tudod, hogy néztem a helyet ha egyszer két méterrel előttem sétáltál duzzogva?
- Nem véletlenül sétáltam arra igazából. - Vakarja fejét teljes zavarban. - Meg akartam neked mutatni, de mivel besértődtem amiatt a mondat miatt.... Inkább arra sétáltam, hátha meglátod.
- Oké... De mi van a hiperaktivitással?
- Nem tudom, talán a tánc, vagy hogy nyár van, hogy itt vagy, hogy ma táncolni megyünk, passz. A lényeg, hogy vidám vagyok és téged is fel akarlak dobni. Szóval? Reggeli?
- JungKook, nekem még kora reggel van, nyugi!
- Olyan vagy!
Ölembe ejti fejét amin kuncogni kezdek. Nagyjából húsz perc folyamatos könyörgés és gyermeteg hiszti után beadom derekam és hajlandó vagyok elmenni vele reggelizni. Magamra kapom egyik combközépig érő pólóját és tegnap esti farmernadrágom, miközben Kook figyelemmel kíséri minden egyes mozdulatom annak ellenére, hogy tudja mennyire zavarba hoz ilyenkor.
- Tudod, ha ahelyett hogy engem bámulsz te is felöltöznél, hamarabb elindulhatnánk. - Jegyzem meg igyekezvén elrejteni vörös arcom.
- Néha elgondolkodom ezen. Láttalak már fürdőruhában, sőt, még a fehérneműd is a kezembe adtad, mégis zavar, ha véletlenül találkozom a melltartóddal. Miért?
- Mert az más. Mintha az alsógatyád nézegetném.
- Hmm, én szívesen megmutatom, ha szeretnéd. - Kacsint rám. Hozzá vágom levetett pólómat és lehülyézem, ő viszont tőle szokatlan tekintettel hozzám lép és rajtam lévő pólója alját piszkálgatva, kicsit talán zavarban, beszélni kezd. - Nem szeretem, hogy szégyenlős vagy előttem. Nincs mit szégyellned, nekem még akkor is tetszel amikor hisztisen fetrengsz az ágyban mert görcsölsz, felesleges ez. - Simítja meg kipirosodott arcomat rám emelve tekintetét.
- Bezzeg ha száz kilós lennék... - Próbálok viccet csinálni a pillanatból mielőtt remegő térdeim végleg feladnák.
- Ha száz kilós lennél, akkor a száz kilós lányok tetszenének. - Néz szemembe szigorúan. - Miért nem bízol a szeretetemben?
- A... A barátságodban? - Nyelek hatalmasat.
Tekintete elmérgesedik, közelebb lép, teste enyémhez préselődik. Közelsége hatására pulzusom megemelkedik, pupillám kitágul, ajkam elnyílik, mint minden alkalommal, ha hozzám simul. Mégis élvezem annak ellenére, hogy megijeszt. Hiszen ha nem tudok uralkodni magamon, könnyen tehetek olyat amire akár barátságunk is rámehet. Mert ha nem érzi azt amit én, akkor tönkreteszem az egészet, és még az sem lesz az enyém, amit most magaménak tudhatok.
Ajka egészen közel van enyémhez, szinte előre sem kellene hajolnom, hogy megcsókolhassam. Ő is érzi. Tudom, mert szíve elég erősen dobog ahhoz, hogy az én mellkasom is beleremegjen. Egy másodpercre minden eltűnik, csak őt látom.
Mindketten tudjuk minek kellene történnie, mégsem moccanunk. A pillanat elszáll, ismét hallom a körülöttünk lévők alapzajt, melyet az utcán elhaladó autók biztosítanak. Nem akarom elereszteni tekintetét, mégis el kell szakadnom tőle, hisz mi mást tehetnék? Ha nem lép, nem leszek tiszteletlen, nem kockáztatom mindazt amink van valamiért, ami messze nem biztos, hogy létezik. Hisz csak közel van, egy kicsit talán túl közel, de ez nem újdonság. Könnyel telik meg szemem miközben arrébb csusszanok majd kilépek az ajtón. Nem akarom, hogy gyengének lásson, nem akarom, hogy rájöjjön mit érzek és visszautasítson.
- Ah, JungKook, te szemét állat, hogy teheted ezt velem majd' minden alkalommal?
Fejemet tisztes lendülettel a fürdőszoba falába verem, hátha ez elűzi önző és mazochista gondolataim tömkelegét. Nem ez volt az első alkalom, hogy a vártnál közelebb került, de sosem tűnt úgy, hogy értelme lenne megcsókolnom őt, ő pedig végül mindig egy puszi vagy pofavágás mellett döntött, ami iszonyatos fájdalmat okozott mellkasomban. Ez az érzés pedig egyre csak rosszabb és rosszabb, ezért igyekszem elkerülni.
JungKook füerdőszobájában van számomra néhány kellék, hogy amikor itt alszom ne kelljen félig átköltöznöm hozzá. Sampon, tusfürdő, sminkkészlet, arcápoló termékek és testápoló. Még mielőtt a fiú megláthatná iménti könnyeim nyomait vékony réteg alapozót és természetes hatású sminket viszek fel arcomra. Épp a szempillaspirállal ügyködöm, mikor Kook bekopogtat majd benyit.
- Mit csinálsz?
- Ha már reggelizni megyünk és én úgy nézek ki mint aki egy fiúval aludt....
- Mert így is volt. - Vág közbe semlegesen, csak megjegyzésképp.
- Legalább ne nézzek ki úgy, mint egy zombi. Tudom, hogy neked mindegy, de sajnos nem minden öreg banya és felszolgáló érti a buli utáni nyomiság átlagos mivoltát a nyári szünet első napján. Én meg nem szeretem a lesújtó pillantásokat. - Eresztek meg egy műmosolyt a tükörben. Ezzel egy időben sajnos kicsit el is fordulok, a spirál szemen szúr, a rajta lévő trutyi pedig szemeben végzi. - Ó hogy az a jó....!
Elfojtott káromkodásom már csak fejemben teljesedik ki, de van mit mondanom bőven. Barátom azonnal reagál, sminklemosóval eltünteti az összes kencét, fülpiszkálót ad kezembe, hogy a maradékot kiszedhessem a szememből.
- A smink veszélyes. - Jegyzi meg minden erejével rejtve mosolyát.
- Aha, rontja a látást. - Vigyorodom el. Egy pillanattal később egyszerre kezdünk nevetni.
- Hadd nézzelek te kis béna!
És az érzelmi káosznak vége. Ismét normálisan tudok vele viselkedni, nem fáj a közelsége, és bár minden alkalommal ha hozzám ér megremeg egy kicsit a szívem, úgy tudok tenni, mintha nem így lenne. Az aprócska kávézó amelyet JunKook meg akart mutatni, s ha úgy vesszük meg is tette, csodálatos. Lágy virágillat tölti ki, kellemes és családias, mindenki mosolyog, a kávé pedig jobb, mint édesanyámé. Pedig az se semmi. Megreggelizünk, én tojást eszem baconnel, ő édes bundás kenyeret, aztán elsétálunk az autójáért a tegnapi buli helyszínére. Az iskolában feliratkozunk a látogatói névsorra, majd szekrényeinkhez battyogunk, átöltözünk és a megszokott táncteremben találkozunk. Rövid nyújtás közben megbeszéljük, melyik közös kedvencre mozogjunk, majd nekilátunk a táncnak. Mindig gyorsan haladtunk, elvégre akik együtt nőnek fel gyakran egy hullámhosszra is kerülnek. Az én alapszakom modern tánc, JungKook-é balett, így a mozgáskultúra sem volt olyan vészesen eltérő mint azt a tanárok mindig gondolták. Szerény két év alatt sikerült rávennünk oktatóinkat egy bemutató megtekintésére, melyre alig három hónapja került sor. Nem volt elsöprő a siker, de legalább támogatni kezdtek bennünket, mondván, ha egész véletlenül nem leszünk eget verően híres táncosok, akkor is lehet saját iskolánk, ahol fúziós táncokat tanulhatnak majd a diákok. Ez pedig meglehetősen jól hangzott mindkettőnk szerint.
Mint általában, a tánc és koreografálás előrehaladtával az amúgy is felmelegedett terem egyre forróbbá válik. JungKookról lekerül a póló, így gyakorta hozzá kell érnem meztelen bőréhez, amely ebben a helyzetben teljesen más, mint otthon vagy az utcán, hiszen míg máskor ha magához ránt az jelent valamit, itt csak egy mozdulat, a koreográfia egy eleme, amely kellemes érzéssel tölt el ugyan, mégsem arra koncentrálok, hogy hol érek hozzá, hanem hogy miért. Mert ennek így kell lennie, így tökéletes. Néha azt kívánom, az élet is csak egy tánc legyen, melyet évtizedeken át koreografálunk és tökéletesítünk, csak hogy egyszer, a leges-legvégén eltáncolhassuk, a függöny leereszkedjen, mi pedig életünk művével végezvén magunk is bevégezzük.
- Lisa, ma más vagy. Mi mozgat? - Teszi fel Kook a kérdést ebédszünetben.
- Elméláztam egy furcsa gondolaton. Nem lényeg.
- De lényeg, jobban mozogsz mint valaha. - Emeli meg kicsit hangját, majd dünnyögve folytatja. - Még az érintésed is más. Puhább.
- Hát... Jó, elmondom. De nem ítélkezhetsz!
- Sosem tenném. Tehát?
- Azon gondolkodtam, ha az élet egy tánc lenne, akkor... Áhh, hülyeségnek fog tűnni ha kimondom.
- Ha az élet egy tánc lenne, akkor.... Talán olyan lenne, mint ahogy egy előadás kialakul. Ötletek hosszú sora amiket megpróbálunk megvalósítani, de nem elég jók, végül mégis kialakul a tökéletes koreográfia, ami viszont már maga az öregkor. Vagyis szerintem. Gondolom te valahogy másképp....
- Szeretem, hogy ennyire egy hullámhosszon vagyunk. - Vágok szavába mosolyogva.
- Szeretem magunkat.
- Én is. - Hajtom le fejem egy pillanatra. Tudom, hogy azt reméli zavarba hozott és ismét kinevethet, de gondolataim annyira átveszik az irányítást, hogy le kell mondania az effajta élvezetekről.
Helyette felállok és kezemet nyújtom neki, hogy felsegíthessem őt is, majd arra a dalra, amely szerintem leginkább illik az imént elhangzottakhoz, lassan mozogni kezdek. JungKook csatlakozik, mindketten kedvünk szerint, mégis a másikhoz idomulva fűzzük mozdulataink láncát. Órákon keresztül ismételjük, fejlesztjük, alakítjuk az elménkben felbukkanó előadás első részletét, a gyerekkort. Ami a tükörben könnyednek és játékosnak hat valójában kemény munka, vér és verejték eredménye, mégis mindketten úgy érezzük, megéri. Általában este hatra annyira kipurcanunk, hogy hazamenni is alig van erőnk, de most egyikünk sem adja fel. Az iskola éjjeli őre zökkent csak ki minket az éber álomból amelyben már díszletek, jelmezek és eszközök is vannak. Nehezen fogadom el a tényt, hogy haza kell mennem s a bódulatban telt napnak vége. Kook hazavisz és az ajtóig kísér. Látszik rajta, hogy ideges, valamit mondani vagy kérdezni szeretne, de kínosnak tartja vagy úgy véli, zavarba hozna vele, végül pedig feladja és egy gyors puszit nyomva arcomra sietősen kocsijába vágódik majd elhajt.
Anya és apa nem örül annak, hogy későn értem haza, de miután elmondom nekik új ötletünket előre tudják, nem sokat fognak látni a nyár folyamán, s ha mégis, akkor is elmém egyik zugából kell majd előrángatniuk, hogy két értelmes mondatot váltsak velük. Ezen a téren pedig nagyon megértőek. Tudják, milyen fontos számomra a tánc és azt is, mennyire nyughatatlan és utolérhetetlen vagyok míg be nem fejezek egy koreográfiát. Csak JungKook képes lépést tartani velem, ez már óvodás korunk óta így van. Csak ő tudta követni fantáziám kesze-kusza szálait, ezért is lettünk legjobb barátok. Ő megkedvelt a furcsaságom miatt, én megkedveltem őt, amiért megértett és nem hagyott magamra akkor sem, ha sírtam.
Fél tizenkettőkor a számítógépem előtt ülve próbálkozom háttérkutatást végezni mikor a telefonom kis híján szívrohamot okoz nekem hirtelen hangosságával.
- Kook?
- Nálad szeretnék aludni.
- Miért? Baj van?
- Nem, csak ott akarok lenni.
- Megint egy érzelmi hullám? - Kérdem kamaszkorunkra gondolva, amikor JungKook néha ok nélkül kapta fel a vizet vagy kezdett felettem őrködni ha akartam, ha nem.
- Nem. Csak ma nem tudok elszakadni tőled. Tudod, hogy szívem szerint huszonnégyből huszonkét órát veled töltenék minden nap, de most nem tudom elfogadni, hogy nem lehet.
- Akkor gyere át! - Mosolyodom el előre sejtve válaszát.
- Már itt vagyok.
Kicsit szétszórtnak tűnik, kint felejti táskáját ahogy belép az ajtón, körbenézve mintha nem értené, miért nincs senki más ébren.
- Mi az?
- Semmi, semmi. Csak mintha eltájolódott volna a belső órám. Annyira éber vagyok, hogy nem bírom fel ésszel milyen késő van igazából.
- Én is éber vagyok még. Nem megyünk el valamerre?
- Mégis hova? Mindjárt éjfél, csak a bárok vannak nyitva, viszont a tegnapi után azt hiszem nem lenne hasznos még egy alkoholmérgezést összeszednünk.
- Akkor csak sétáljunk! Abban úgyis jók vagyunk. Vagy nincs kedved?
- Inkább filmeznék. - Néz rám kérlelően. - Bújj össze velem! Az olyan nyugtató, talán még el is alszom.
- Jó, de milyen filmet nézzünk?
- Horror?
- Meg vagy te húzatva? Egész éjjel halálfélelmem lesz tőle. Kizárt.
- Jó, akkor legyen valami nyáltenger. Itt a laptopom, azon sok film van.
- Valami táncos is?
- Mit szólsz a fekete hattyúhoz? Az táncos és elgondolkodtató és egy kicsit még nyálas is. Mindkettőnknek megfelel.
Megegyezvén a filmben a konyhába osonunk, hogy megfelelő mennyiségű rágcsát és édességet, valamint innivalót magunkhoz véve szobámba slisszoljuk. Igyekszünk a lehető leghalkabban mozogni, nehogy szüleim felkeljenek és szokásukhoz híven rosszul következtessenek a helyzetből. Egyszer már végig kellett hallgatnunk egy rettentően hosszú szentbeszédet a szexuális élet óvatosságával kapcsolatban, annak ellenére, hogy JungKook határozottan kijelentette, nem tenné tönkre a barátságunkat ilyen bődületes hülyeséggel. Rosszul esett, de igazat adtam neki, nem hiába halasztgatom évek óta azt a bizonyos beszélgetést, amely akár tönkre is teheti eddigi legfontosabb kapcsolatomat.
Kook ledobja magát ágyamra, kényelmes pozíciót vesz fel, majd megpaskolja a matracot.
- Mire vársz?
- JungKookie?
Egy pillanat erejéig arca tükrözi a benne felmerülő kérdést. Sosem szólítottam így, legkedvesebben is csak majomnak becéztem, ami őt egyáltalán nem zavarta, elvégre így nőttünk fel.
- I... Khm... Igen?
- Tudom mit akarok csinálni a születésnapomon.
Újabb érzés suhan át arcán, ezúttal megkönnyebbülés és félelem egyszerre. Ha gondolatolvasó lehetnék, most tudnám, miért váltottam ki ilyen kétélű reakciót belőle. Nyel egy nagyot majd vidámabban folytatja.
- Mit szeretnél Csöppség?
- Menjünk el Jejura! Mindig mondják, hogy gyönyörű, minden képen boldognak tűnnek az emberek, és az a cseppnyi kis elzártság olyan hívogató mostanában...
- Akkor legyen Jeju. - Mosolyogva, szerényen, alig hallhatóan helyesel. - Társasággal vagy kettesben? Megszervezem az utat és a programot.
- Ha már elzártság, legyünk csak ketten. - Mosolygom én is, kicsit kipirulva. Már izgulok a gondolattól, hogy egyedül maradunk, még ha csak kicsit is, annak ellenére is hogy itthon gyakorlatilag csak egymással foglalkozunk. - De ne csinálj semmilyen felhajtást rendben? Az majd ráér itthon. Ha már kettesben leszünk gyakorolhatnánk és tervezhetnénk. Elég komoly a téma, úgyhogy szerintem jó lenne vizsgaanyagnak, és ha pár napig csak mi leszünk, egy kicsit belekóstolhatunk a fiatal felnőtt részbe. Mert gondolom akként kezelnek két huszonévest egy szálláson.
- Ahogy kívánod. Öt napra gondoltam, de ha szeretnénk akár hosszabbíthatunk is majd. Vélemény?
- Benne vagyok. Diákmunkára kell mennünk. - Mászom mellé, ő kicsit arrébb húzódik és combjára engedi fejem.
- Holnap elintézzük. De hogy jutott eszedbe Jeju?
- Nem is tudom, csak úgy felötlött. - Füllentek. Valójában megtaláltam egy két évvel ezelőtti szülinapi ajándékot. A nagynéném sosem volt valami összeszedett nő, azt hitte fotós szakra járok és vett nekem egy méregdrága optikai zoomot. Ezen elmélkedve zuhanyzás közben eszembe jutott milyen jól nézne ki Kook egy vízeséses fotózáson, amiről eszembe jutott Jeju. De ezt azért mégsem mondhatom el neki, még a végén azt hinné hogy tetszik. Pedig dehogynem.
Elindítja a filmet, bal kezével hajamat kezdi babrálgatni, a jobbat derekamra helyezve pihenteti. Ha nálam alszik mindig így nézünk filmet. Lassan mindkettőnket elnyom az álom, csak Kook gépének merülést jelző pittyenése riaszt fel valamikor hajnalban. Gyorsan kikapcsolom a kütyüt, a fiút halkan ébresztve felszólítom, hogy dőljön el rendesen, majd követem példáját. Automatikusan karol át ismét és suttogja újra azokat a mondatokat, melyeket előző este álomnak hittem.
- Szép álmokat kedvesem! Szeretlek.
-Jó éjt!
Csak ennyit bírtam kinyögni, miközben hevesen próbáltam bemagyarázni magamnak hogy nem úgy értette és igazán nincs semmi okom a sírásra, mert ez pont jó is így, nem kell hogy szerelemmel szeressen, tökéletesen megfelel a barátság és csak egy dinka picsa bőgi el magát mert nem szeretik viszont. Hiszen kéthetente más lány tetszik meg neki, és bár nem mondta el, tudom, hogy jópár csaj megvolt már neki a suliból. És ez így van rendjén.
Reggel JungKook puszijára ébredek. Mosolyogva könyököl felettem, arca egészen közel van enyémhez.
- Jó reggelt szépségem! Hogy aludtál?
- Jól, bár egy kicsit fáj a hasam. Te hogy aludtál?
- Na igen, már várható volt a mocorgás. Kérsz valamit a rosszullétre? Gyömbéres keksz vagy esetleg valami más?
- Nem, köszönöm. Mennyi az idő?
- Kilenc óra. Pihenj még ha szeretnél, de nekem mennem kell.
- Hova?
- Dolgozni, hova máshova? Délután találkozunk az orvosnál. Ne felejtsd itthon a kiskönyved mert Dr. Jang megint meg fog szidni miatta!
- Doctor Jang? De hát ő a nőgyógyászom.
- Persze hogy az. Ki máshoz mennénk ultrahangra?
Nincs időm visszakérdezni.
Lihegve, izzadtan, könnyes szemmel ébredek az álomból melyet elalvás előtti gondolataimnak köszönhetek. JungKook felriad, szorosan magához ölelve várja meg míg teljesen magamhoz térek.
- Mit álmodtál? - Kérdezi suttogva, fejemet simogatva.
- Se... Semmi rosszat.
- Akkor miért ilyen könnyes a szemed?
- Semmi baj, csak túl szép volt. Aludj vissza!
- Jesszusom, nem mondhatod, hogy aludjak vissza ha egyszer erre ébredek! - Mutat rám feldúlva. - Úgy ébredtél mint akinek álmában amputálták a lábát, erre benyögöd, hogy csak túl szépet álmodtál. Tudom milyen, én is ébredtem már ilyenből, de nem így.
- Kook, lehetne, hogy csak átkarolsz és alszunk tovább? Kérlek! Nem szeretnék beszélni róla.
Eleget téve kérésemnek újra kényelembe helyezi magát és szorosan magához húz. Hajamba fúrja orrát egy szippantás erejéig, majd felveszi a megszokott pozíciót.
- Tudod, az egyetlen nő vagy a világon akivel bármikor szívesen alszom együtt. Sőt, felzaklatott állapotomban egyenesen szükségem van rád. Ma is nagyon kellett, hogy melléd bújhassak.
- Mi zaklatott fel?
- Te. Vagyis igazából nem te, csak a gondolataim, amiket a te ötleted okozott. Hogy mi lesz jövőre vagy azután, hogy mi ketten mindig ilyenek maradunk-e. Ilyenek leszünk? Hozzám bújva fogsz aludni, én nyugtatlak majd meg, ha rosszat álmodsz?
- Ha ugyanarra az egyetemre megyünk, biztosan. Már persze csak akkor, ha te is szeretnéd.
- Hogy ne szeretném? Te vagy a mindenem, nélküled nem is tudom, mit csinálnék.
- Találnál egy csajt aki legalább annyira rajong érted mint én. - Mosolyodom el halványan, keserűen, de őszintén. Valóban így lenne, ebben biztos vagyok. - De nincs ezzel semmi baj.
- Hogy is ne! Azt hiszed pótolni tudnálak? - Hangja és izmai feszülése ingerültségről árulkodnak. Nem válaszolok. Meg vagyok győződve arról, hogy pótolni tudna, elvégre én messze nem vagyok annyira fontos neki mint ő nekem, ugyanakkor azt is tudom, hogy nem tudja elképzelni milyen lenne nélkülem, hiszen még nem tapasztalta meg.
Lehunyt szemmel igyekszem elterelni gondolataimat az álomról és a beszélgetésről, mélyeket lélegezve próbálok visszaaludni vagy legalább közel kerülni az alváshoz, de hiába. Éberebb vagyok mint nap közben, elmém nem hagy nyugodni. Újra és újra felötlik bennem a kép ahogy JungKook egy másik lányt ölel át éjjel, ahogy mással nevet, mást ültet az ölébe pusztán azért, hogy barátaiknak több hely jusson. Bárki más betölthetné a helyem, ha elég ideig lenne a fiú közelében, csak fel kéne vennie az én stílusom vele szemben.
Reménykedem, hogy Kook elaludt már, s óvatosan felé fordulok. Az éjjeli sötétség kezdi átadni helyét a hajnalnak, ezért egy kis szemerőltetéssel alkalmam nyílik alvó arcát fürkészni, tökéletesen ismert vonásait elemezgetni. Állkapcsa egyre férfiasabb és az utóbbi időben vékonyabbá vált orcája is, szeme azonban sosem változik. Mindig csillog, mindig gyermekies öröm bujkál benne, mélységében el lehetne veszni akár órákra is.
- Miért nem pihensz édesem? - Suttogja miközben keze enyémet keresi, s mikor megtalálja kettőnk közé emelve gyengéden megszorítja. - Holnap nagyon fáradt leszel, ha nem alszol rendesen.
- Még nem álltam helyre. Fel kellett volna ébresztened reggel.
- Nem tehettem. Olyan gyönyörű voltál, és csak akkor merlek csodálni. Meg amikor táncolsz. És úszol. És eszel. És lélegzel.
Egye inkább elhaló hangja biztosít arról hogy félig alszik, ami pozitívum, hiszen így nem fog emlékezni mindarra amit mondott, amit én tettem. Amit teszek. Ajka hívogat, eszem könyörögve kér és ordít eltompult zajjal valahol elmém hátterében hogy ne tegyem, én mégis szívemre hallgatok s épp csak érintve száját lopott csókot lehelek a fiú puha párnáira. Nem először. Elmosolyodik álmában, keze megszorítja enyémet, a megszokottnál nagyobb levegőt véve pihen tovább, míg én szerelemmel figyelem. Mert mint tánc közben, ilyenkor is szerelmes lehetek egy kicsit, tudván, ez csak nekem adatik meg. Nézni ahogy alszik.
Reggel jókedvvel ébred, vidáman caplat a konyhába ahol reggelimet fogyasztva ücsörgök szüleimmel. Illedelmesen köszön, mellém huppan és regélni kezd arról, milyen csodás ötletem támadt. Mintha nem tudná, hogy én már megtartottam ezt a kiselőadást nekik. Egy két ponton rám pillantva hozzáteszi saját véleményét is, melyekre hevesen bólogatok vagy épp rázom a fejem. Lelőve a meglepetést megkérdezi tőlük, szerintük megfelelne-e a végzős vizsgára, azután a díszletet kezdi magyarázni amit a gyermekkorhoz találtunk ki.
- Mi lenne veletek egymás nélkül? - Teszi fel apám a költői kérdést melyet öt éves korunk, első közös csínyünk óta hallgatunk. Akkor annyira megijesztettük apát, hogy kis híján szívrohamot kapott. Utólag visszagondolva már csak nevet rajta, de akkor egy hétre eltiltottak bennünket egymástól. Gyötrelmes napok voltak.
- Ezt sosem tudhatjuk meg. - Von vállat Kook teljes természetességgel, amin anyám vigyorog, viszont apa keresztül tudná döfni a tekintetével.
Reggeli után úgy döntünk, a koreográfiát félre téve egy napra, lemegyünk a tengerpartra őseimmel. A vonaton persze másról sem beszélünk mint a különböző elemekről amik jól festenének az előadáson, még ha gyakorlás közben furcsák is. Szüleim csak fejüket rázva, szemüket forgatva néznek ki az ablakon. Már megszokták, hogy ha "alkotási folyamatban vagyunk" nem lehet követni bennünket.
A parton és a vízben gyerekeket megszégyenítő hévvel kergetőzünk, játszunk és versenyzünk, esetenként egymást a víz alá nyomva birkózunk. Amíg anya és apa elmegy ebédelni mi a cuccokra vigyázva üldögélünk az árnyékban. JungKook megpróbál feltűnés nélkül végigmérni, de lebukik, ezért taktikát váltva látványosan kezd bámulni.
- Talán koszos vagyok?
- Nem.
- Akkor?
- Akkor mi? - Vigyorog kajánul. Szeret néha felhergelni, de ezúttal nem hagyom neki.
- Feladom.
Kezemet magam elé tartva, tettetett dühvel elfordulok tőle. Kook hátra ránt, fejem combjára érkezik. Szokatlan, de ismerős csillogással szemében nézi saját kezét amint hajamat simogatja, ajka alig látható mosolyra húzódik. Akkor látom ezt, amikor tetszik neki valaki vagy valami, méghozzá nagyon. Rákérdezni nincs merszem, még a végén zavarba hozna, inkább csukott szemmel élvezem a hangok és illatok áradatát melyet a strand hordoz magában. Észre sem veszem hogy elalszom, csak barátom ébresztgetésekor realizálódik bennem, hogy vagy egy órán át ki voltam ütve.
- Jó reggelt szépségem! Hogy aludtál?
JungKook szavai mellbevágóak, álmomat juttatják eszembe, melyből olyan zaklatottan ébredtem éjjel. A levegő bennem reked, és az egyetlen amire vágyom távolság. Távolság JungKooktól. Gyorsan felülök és a lehető legmesszebb húzódom a zavarodott fiútól. Szólásra nyitja száját, majd becsukja és újra kinyitja, de mielőtt bármit mondhatna szüleim visszatérnek az éttermek soráról.
- Minden rendben van, gyerekek? - Néz ránk apa gyanakodva. Bólintok egyet, Kook viszont továbbra is értetlen fejjel bámul amivel tökéletesen ellent is mond nekem.
- Akkor elmehetünk mi is ebédelni? - Kérdezem anyám felé fordulva, aki bólintva nyújt át némi pénzt. JungKook automatikusan feláll és követni kezd. Úgy tűnik a meglepettség belé rekesztette a szót, még az étterem kiválasztásában sem hajlandó segítséget nyújtani, így egyszerűen csak megfogom kezét és magam után rántom egy véletlenszerűen kiválasztott helyre. Leülünk, de még mindig csak néz.
- Mit szeretnél enni?
Csend.
- Oké, nekem a hamburger tetszik. Mit szólsz egyhez? Hagyma nélkül, uborkával, ahogy szoktad.
Továbbra is csak csendben bámul.
- Rendben, akkor rendelek én.
A pincér arcára kiülnek gondolatai, épp csak azt nem kérdezi meg, felvágja-e Kooknak a húst. Miközben bokán rúgom barátomat ronda tekintetet eresztek a fiatal lány felé.
- Két hamburgert kérnénk, mindkettőt hagyma nélkül, viszont az egyikbe tegyenek kígyóuborkát ha akad, ha nem, akkor is. Inni pedig két palackozott szénsavmentes vizet hozz, kérlek! A desszertet majd eldöntjük evés közben, úgyhogy az étlapot itt hagyhatod. Köszönöm!
- Ne rugdalj, magyarázkodj inkább! - Hördül fel Kook sértetten amint a csaj távozik. - Úgy néztél rám, mint aki szellemet látott, pedig semmi rosszat nem mondtam. Vagy tévedek?
- Igen, tudom, tudom. Bocsi!
- Csak ennyi? Elmondod mi volt a bajod, vagy találjam ki magamtól? A becézéssel volt gond, vagy azzal, hogy elaludtál, vagy velem, vagy mivel? Tudod mennyire utálom ha nem mondod el mi a baj, az őrületbe tudsz kergetni vele.
- Ha hagysz szóhoz jutni elmondom. Vegyél néhány mély levegőt! - Dörrenek rá a lehető leghalkabban, de azért erélyesen.
- Bocsi!
Miután elénk kerül az innivaló és a láthatóan sértődött pincérlány ismét távozik magyarázatba fogok.
- Éjjel felriadtam egy álomból, megvan még?
- Persze.
- Az is ezzel a két mondattal kezdődött. Hirtelen nem tudtam, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom. Azt tűnt a legegyszerűbbnek, ha letesztelem egy szokatlan tettel. - Vonok vállat, de Kook csúnyán néz rám. Tudja hogy nem mondok el mindent, ahogy azt is, hogy nem is fogom elmondani amit elhallgatok, mégsem adja fel. - Miért nézel így?
- Tudni akarom, mit álmodtál.
- Majd idővel elmondom. ígérem. De most hagyd abba ezt a viselkedést és együnk! Éhen halok.
- Szeretlek.
- Mit csinálsz? - Szökik egekbe hangom szívverésem ritmusával egyetemben. JungKook nem gyakran mond ilyet szemtől szembe, még a szüleinek se, nemhogy nekem. Csak néhányszor hallottam tőle ezt a szót, s a legtöbbször már félálomban volt. Akkor nyögte be először tudatosan, mikor egy sítáborban eltörte a lábát és tőlem jópár országhatárral odébb unatkozott egy kórházban. Azóta pedig egyre gyakrabban, észre sem véve, milyen reakciót vált ki belőlem igazából.
- Kezdem úgy érezni, hogy allergiás vagy erre a szóra. Valahányszor kimondom, megfeszülsz, kis híján el is futsz. Rosszabb esetben nekiállsz verekedni. - Kezd halkan durrogni.
- Csak mindig a legfurcsább pillanatban jut eszedbe mondani. - Próbálom menteni a menthetőt. Mélyen belül határozottan kezdek kétségbe esni. A fiú egyre furcsább viselkedése és megjegyzései lassan kiborítanak. Arra a következtetésre jutok, hogy kénytelen leszek elbeszélgetni vele az elmúlt néhány nap eseményeiről és tetteinek szokatlan kilengéséről.
- És most egész nap lefelé fogsz bámulni miatta?
- Durcásnak tűnsz.
- Te meg szabályosan menekülsz előlem mióta felébredtél éjjel. Mi bajod van? Mi olyat tettem álmodban amiért ezt érdemlem?
Válaszra nem várva feláll és kisiet az étteremből, s bármennyire is tisztában vagyok azzal, a legjobb lenne utána mennem, képtelen vagyok rá. Nem merek, mert magyarázatot vár, amit nem most akarok megadni neki. A legkevésbé sem hiányzik, hogy a szüleim jelenlétében kelljen neki magyarázkodnom, rosszabb esetben akár azt is elmondanom, mit érzek. Majd este.
A nap hátralévő része feszültséggel telik, a hazaút úgyszint. Kook szinte hozzám sem szól, igyekszik minél távolabb maradni tőlem, a vasútállomáson pedig azonnal elköszön és eltűnik mielőtt kinyithatnám a számat.
- Mi történt köztetek kincsem? - Kérdezi anyám újra meg újra, de választ nem kap. Még én sem tudom, mi történt, hogy is magyarázhatnám el neki?
Néhány órával később megpróbálom felhívni JungKookot, de nem veszi fel. Öt perccel, negyed órával, fél órával, és egy órával később sem. Nem akar beszélni velem. Levegőzés és higgadás céljából úgy döntök, belógok az iskolába és zenebömböltetéssel, tombolással ütöm el várhatóan álmatlan éjszakám óráit. Az éjjeli őr néhány muffin és friss kávé hatására beenged, de a hangerő mérséklésére int, ezért bedugott füllel kezdek belemelegíteni majd mozogni, a külvilágot teljesen kizárva. Táncolok, tombolok, néha egy-egy káromkodást is elejtek miközben JungKookon jár az eszem és azon, miért kell állandóan összezavarnia.
- Miért mondod hogy szeretsz? - Kérdezem a padlótól, könnyes szemmel. - Miért kell magad mellett tartanod, ha nem akarsz? Miért vagyok gyáva?
Újra és újra felteszem kérdéseimet, majd nagy levegőt véve, újult energiával folytatok egy koreográfiát amit csak dühösen tudok fejleszteni. Az őr néha beles hozzám, csak hogy biztos lehessen abban, nem rombolom szét a helyet, jóízűen mosolyog dühöngésemen, de nem zavar meg. Biztosan elégszer tapasztalta már, mivel jár ha megszakít egy táncost gyakorlás közben, elvégre ebben az iskolában majdnem mindenki az, és bizony neki kell esténként haza zavarnia az olyan mániákus diákokat mint JungKook és én.
Valamikor reggel hét óra felé mégis veszi a bátorságot, hogy megzavarjon. Vagyis inkább haza. Az évek során már megtapasztaltam párszor, mennyire gondoskodó természet valójában, sosem engedi, hogy túlhajtsák magukat a diákok, s ha valaki mégis egy teremben töltötte az éjszakát vagy az egész napot, az őr sosem engedte haza étel és tej nélkül. Aki elégszer volt már az iskolában éjszaka kellően kitapasztalhatta őt, az olyanok pedig mint mi Kookal hoznak is magukkal ételt, hogy az amúgy is kis fizetésből élő férfi ne költse rájuk a pénzét. Automatikusan leülök az előcsarnokban lévő padok egyikére és enni kezdek, hogy megnyugtassam az őrt. Mosolyogva figyeli ahogy elfogyasztom a reggelit majd kellemes napot kívánva utamra enged.
Szüleim dolgoznak, mire hazaérek a ház már üres, de nincs kedvem egyedül lenni ezért felhívom Taemint, hogy reggelizzen velem. Szinte ujjongva vágja rá az igent és valahol félúton közte és köztem kiválasztunk egy kávézót. Látva fáradtságomat azonnal rendel nekem egy kávét extra koffeinnel, és finoman érdeklődik, hogyhogy eszembe jutott szerény személye ilyen korán.
- JungKookkal nem tudom mi van, de nem akartam egyedül lenni. Éjjel bent voltam a suliban, elaludnom nem kéne mert csak felborul a bioritmusom és a szüleim nincsenek otthon, úgyhogy le kell foglalnod!
- Rendben. De hogyhogy nem tudod, mi van JungKookkal?
- Azt hiszem összevesztünk. Vagy valami hasonló. Mindegy. Mit csináljunk ma?
- Ha van kedved reggeli után elkísérhetnél a könyvesboltba. Szeretnék venni néhány regényt a nyárra, talán neked is megtetszik valami.
- Jól hangzik.
Apró dolgokról beszélgetünk mialatt elfogyasztja reggelijét, üldögélünk még egy darabig majd a belváros legbelseje felé indulunk, hogy néhány boltba betérve szemügyre vegyük az aktuális könyvajánlatot. Eltöltünk néhány órát a nézelődéssel és vásárlással egyik témáról a másikra csapódva csacsogunk, és Taeminnek hála teljesen meg is feledkezem Kook távolságtartásáról. Csak délután három óra körül jut eszembe, vajon mit csinálhatott egész nap, de büszkeségem nem engedi hogy felhívjam miután este hiába kerestem.
- Hazakísérhetlek? - Kérdezi Taemin miután az utolsó antikváriumot is magunk mögött hagyva egy ősrégi bakelit lemezzel gazdagodva ugrándozom vidáman.
- Köszönöm, de nem szükséges, így is egész nap rajtad lógtam. Köszönöm, hogy ébren tartottál!
- Megismételhetnénk néha, jó szórakozás volt körbejárni a kisboltokat, legalább a várost is jobban megismertem. Igazán jó idegenvezető lehetne belőled.
- Köszönöm! Akkor majd találkozunk.
- Persze. Ha szükséged van rám, csak szólj! Legyen szép estéd!
- Viszont kívánom! Szia!
- Szia!
Karomat megsimítva int búcsút, majd ketten kétfelé indulunk. Előveszem telefonomat titkon üzenetért rimánkodva, de semmit sem jelez a készülék. Csalódott sóhajjal teszem zsebre ismét JungKook zseniálisan ramaty időzítésében bízva, de továbbra sincs szerencsém. Lassan, mélázva, bedugott füllel hazacammogok, egy-egy kedveltebb dalomnál táncikálva. Nem akarok a fiúval foglalkozni, nem akarom hogy tönkretegye hangulatomat és leverten érjek haza, de annyira igyekszem nem vele foglalkozni, hogy a végén megint csak körülötte járnak gondolataim. Rám tör a fáradtság is, így mire szobámba érve az ágyra vetem magam már közel járok a cselekvésképtelen állapothoz. Ekkor fut be Kook hívása. Álmos dünnyögéssel hallózok a készülékbe. Néhány pillanatig hallgat majd megszakítja a vonalat én pedig átadom magam az álomnak.
Óráknak tűnő percekkel később zajra ébredek aztán nyomást érzek magam mellett a matracon. Kook parfümjének illata tölti ki hirtelen a szoba levegőjét, s elfeledkezve büszkeségemről közelebb húzódom hozzá.
- Sajnálom! - Suttogja közvetlenül fülembe. - Néha kiborítasz. Néha azt szeretném, hogy azt mondd, szeretsz, ezért mondom neked.
- Tudod, hogy így van, miért mondjam?
- Mert hallani akarom és azt akarom, hogy ne ijedj meg, ha én kimondom. Mert fontos.
- Hazug.
Hiába próbálom magamban tartani ezt az egyetlen szót, nem megy. Igazándiból nem hazudik, hisz tudom, hogy szeret, de nem szeret eléggé, s én csak akkor akarom hallani tőle ezt a szót, ha számára is azt jelenti mint számomra. Majd, egyszer, talán.
- Nem kéne elaludnod.
- Tudom, tudom, bioritmus meg miegyéb. A te hibád, hogy fáradt vagyok. Ha nem lettél volna olyan hülye tegnap, nem töltöm ébren az éjszakát. Mit csináltál ma?
- HaNeullal voltam. Hagytam, hogy kihasználjon.
- Ugh, nem akarom tudni mit jelent. - Húzom el számat. - De miért hagytad?
- Nem kell mindennek tudnod az okát. - Mély levegőt vesz, kiabálást vagy tockost vár, hiszen általában ezekkel reagálok hasonló mondataira, de ezúttal nem kap büntetést. - Te mit csináltál ma?
- Reggeliztem az éjjeli őrrel, aztán felszólítottam Temint, hogy tartson ébren. Aranyos volt, hagyta, hogy végigcibáljam a városon.
- Nem akartál velem lenni?
- Te nem akartál velem lenni, vagy akár csak szóba állni. Hát hagytam, hogy megbékélj. Talán rosszul tettem?
- Egy kicsit, de azért igazad is van. Mégis jó lett volna, ha piszkálsz.
- Nagyon hirtelen változtál meg. Szinte egyik napról a másikra.
- Oh, tényleg? - Hangjából tudom, hogy zavarban van. - Miben?
- Más vagy velem. Megsértődtél, amiért elmentem Taeminnel, azt hittem rögvest megfojtod a parkolóban. És a szokottnál többször lépsz az aurámba. Még máshogy is beszélsz, ráadásul olyan témákat feszegetsz, amiket nem szoktál.
- Vagy csak nem mondtam neked. Te nem szoktál ezen gondolkodni?
- Min?
- Hogy miért vagyunk mi mindig együtt, hogy mi a jövőnk.
- Mindig együtt voltunk, valami mindig vonzott bennünket egymáshoz, most is ez az oka annak, hogy itt vagy. Na de hogy mi a jövőnk? Azt nem tudom. Jövőre végzünk, tovább akarunk tanulni, tánciskolát alapítani magánvállalkozásként, kölcsön nélkül, na de addig ugye el is kell jutni pénzügyileg, tehát van néhány év, amit homály fed. Mondhatni együtt terveztük el az életünket.
- De én nem erre gondoltam.
- Akkor mire? - Némi erőfeszítés árán, a délutáni fényben vakoskodva szemügyre veszem arcát.
- Csukd vissza a szemed!
- Nem te mondtad, hogy nem kéne elaludnom?
- Akkor is csukd be! Nem ér, hogy nézel miközben ezerrel szenvedek, hogy értelmesen mondhassak ki egy vacak mondatot.
Teátrális sóhaj kíséretében ismét lehunyom pilláimat.
- Mostanában nehezebben beszélsz az érzéseidről. Pedig még hormonzavaros pubi korunkban is könnyen ment.
- Mert mostanában valami más. De hagyjuk ezt most! Inkább azt mondd meg, mi lesz, ha megtetszik neked Taemin vagy bárki más! Nem keresel majd többet?
- Ha ez valami csoda folytán bekövetkezne, akkor ugyanolyan lennék, mint te Haneullal. Ha nem jön be neki hogy össze vagyunk nőve, nézzen más nő után. - Vonok vállat.
- Na és ha elfogad engem?
- Akkor ritkább, mint a fehér holló. Kétlem, hogy létezne ilyen pasas. De miért kérded?
- HaNeul azt mondta, ha annyira fontos vagy nekem, hogy képes lennék lemondani róla, akkor inkább elfogadja, hogy mindig együtt vagyunk.
- És neked tetszik ez az ötlet. - Jelentem ki önnön meglepetésemre teljes nyugalommal.
- Azt is mondta, hogy Taeminnek tetszel, és közelebb akar kerülni hozzád. Gondolom igaza volt, elvégre veled töltötte a napot, pedig a szülei szigorúak.
- Hm. Tehát HaNeul és Taemin rólunk beszélgetnek. Nem tudom, most büszke legyek-e vagy kiakadjak a tényen, hogy téma vagyunk.
- Én örülök neki. Legalább már biztos, hogy érdekes páros vagyunk.
- Hogy ne lennénk érdekesek? Egész életünkben egymásra támaszkodtunk, szinte már házasoknak számítunk a barátaink közt, tök természetes hogy egymáshoz bújunk, és váltig állítjuk, te nem ritkán bizonyítod is, hogy nem vagyunk egy pár. Naná, hogy témává nőttük ki magunkat.
- Nekem tetszik.
- Mert te szeretsz középpontban lenni, és nem téged bámulnak az emberek "szegényt-csalja-a-pasija" fejjel.
- Erről eddig nem beszéltél. - Hallom meglepettségét. - Nem tudtam róla.
- Mivel nem akkor történik mikor te is ott vagy. És miért akarnék felesleges feszültséget okozni neked? Megbirkózom vele. - Vonok vállat.
- Sajnálom!
- Lényegtelen. Szóval akkor most összejössz HaNeullal?
- Nem tudom. Te összejössz Taeminnel?
- Miért jönnék össze vele? - Ülök fel azonnal a vártnál sokkal magasabb hangerőt megütve, mire felpattanva az ágyról egészen ajtómig hátrál.
- Egész nap vele voltál. Talán még eszedbe sem jutottam, hiszen nem kerestél, és mozizni is szívesen mentél vele, meg jó véleményed van róla, és hát ugye tetszel neki, gondolom ő is szimpatikus neked, és....
- Azért nem kerestelek, mert azt vártam, hogy felhívj vagy írj, te igenhülye! - Szakítom félbe kiabálva, magam sem értem pontosan miért. Talán a fáradtság, talán az elmúlt napok feszültsége, talán Kook becsajozási terve miatt, vagy mert azt hiszi Taemin esélyes a posztjára. Amelyről még csak nem is tudja, hogy az övé.. Esetleg mindért egyszerre. - Felesleges összeboronálnod Taeminnel, nekem nem kell az a srác. Egyébként tapasztalatim szerint ilyenkor jobb megvárni míg ráveszed magad a kapcsolatteremtésre.
- Hát most nem volt jobb. Van fogalmad róla mennyire vacak érzés volt, hogy cseppet sem érdekellek, csak mert tegnap kiakasztottál? Van fogalmad róla, mennyire rosszul esik, hogy nem kerestél, hogy vele találkoztál helyettem? Nekem kellett volna szólnod! - Kezd kiabálni ő is. - Nekem, nem neki!
- Legalább tudod milyen érzés ha lemondod a programunk egy álomseggű csajért. - Jegyzem meg keserűen, halkan, csak magamnak, de balszerencsémre meghallja.
- Te féltékeny vagy? - Kérdi kidülledő szemekkel.
- Nincs rá okom, azzal lógsz, akivel akarsz.
- Látom, hogy hazudsz. - Vet rám lesújtó pillantást, minek hatására betelik nálam a pohár. Sóhajtva, minden erőmmel feltörni készülő zokogásom rejtve közlöm kívánságom, ellentmondást nem tűrve.
- Menj haza, JungKook! Egyedül akarok lenni.
- De...!
- Csak menj el!
Lehorgasztott fejjel tesz eleget kérésemnek. Biztos vagyok abban, hogy megsértettem, de nem akarok róla tudomást venni. Szívem szerint utána rohannék és nyakába vetném magam, de a kimerültség és düh bombabiztos keverékként tart az ágyban.
Napokig.
Úgy tűnik most először valóban összevesztünk JungKookkal. Napjában többször is kezembe veszem telefonomat, elkezdem felhívni őt, majd még az első csörgés előtt megszakítom a vonalat. Nem tudom, mit mondhatnék neki, nem tudom felvenné-e egyáltalán. A félelem pedig erősebb bennem, mint valaha, hiszen meg kéne mentenem a barátságunkat, de ötletem sincs, hogyan. Taeminnel sem kommunikálok, még a szüleimmel is csak ritkán. Csendesen, egyedül igyekszem leküzdeni a problémát magamban. Rettentően kevés sikerrel.
Egy hónap is eltelik, mire ráveszem magam hogy tegyek valamit. Elsétálok hozzá, hosszú percekig gondolkozom, becsengessek-e, végül megteszem és Kook ablaka felé pillantok. A függöny nem lebben, az ajtó viszont kinyílik és a fiú anyja sétál hozzám.
- Ne szólalj meg, kérlek! Tudom, hogy nem voltatok együtt hivatalosan és egyikőtök sem vallaná be nekem, hogy jártatok, de nem is kell. A szakítás viszont kikészítette JungKookot. Talán az lenne a legjobb, ha elkerülnéd őt. Elkeseredett és most nem tudja, mit akar, nem kellene újra összevesznetek. Menj el, kérlek!
Mukkanni sem tudok meglepettségemben, hiszen JungKook anyja volt az egyetlen, aki egész barátságunk alatt támogatta hadakozásunkat a többi szülővel, most pedig határozott feltevése, hogy szakítottam a fiúval, ami azt jelenti, hogy valóban rosszul viselhette a veszekedést. Telefonomat előkapva zsebemből tárcsázok.
- Igen? - Hangja rekedt.
- Kook! Beteg vagy?
- Nem, nem dehogy!
- Ne hazudj nekem, nem tudsz! - Igyekszem semleges, de barátságos hangot megütni. Már amennyiben létezik egyáltalán ilyen hangsúly.
- Túlélem, csak kimerültség. Miért hívtál? Baj van?
- Igen, kettőnk közt. Fel nem foghatom, mi történt velünk, és anyukád azt hiszi, szakítottam veled.
- Tudom. Hiába magyarázkodtam, bocsi! Biztos kellemetlenül érint.
- A tény, hogy azt hiszi képes lennék téged ejteni, eléggé. Nem tudom, miből gondolja hogy valaha is ilyet tennék.
- Én sem.
Néhány pillanatnyi mély csend után ismét megszólalok.
- Nem engedett beszélni veled és arról magyarázott, hogy kerülnöm kéne téged. Ki sem néztél a csengőre, és...
- Lisa? - Szakít félbe.
- Igen?
- Örülök, hogy felhívtál.
- Örülök, hogy felvetted. Féltem, hogy nem fogod.
- Tudod, ha tudtam volna, hogy bánt ha mással töltöm az időt, meg sem fordult volna a fejemben.
- Nem az bántott Kook, de ez most nem lényeg.
- Dehogynem lényeg! Szeretlek!
- Jaj, JungKook, a sírba viszel. - Mosolyodom el.
- Hát, ha oda is velem jössz, én benne vagyok. - Nevet fel a vonal túlvégén.
- Agyadra ment a fáradtság. Pihenned kéne. - Kezdek nevetni én is, majd elköszönök.
Mosolyogva bontom a vonalat, megkönnyebbülök hogy nincs akkora baj, mint Kook édesanyja mondta. Mégis piszkálja a fantáziám, vajon miért dramatizálta túl a helyzetet. Esetleg JungKook ferdített volna? Inkább utóbbi eshetne meg. Viszont ha megtette, akkor van mitől félnie, tuti, hogy megagyalom érte.
Egészen estig kergetem önnön gondolataimat és igyekszem megtalálni a lehető legértelmesebb magyarázatot a helyzetre. Felmerül bennem a kérdés,miért volt olyan az édesanyja amilyen, honnan az ördögből szedte ezt a szakításos szöveget és miért annyira biztos abban, hogy jártunk egyáltalán.
A nappaliban ülök épp, a híradót bámulom szüleim társaságában, mikor megcsörren a telefonom. JungKook hív.
- Várj egy pillanatot! - Szólok bele köszönés helyett, barátom pedig vár. A szobámba szaladva eldobom magam az ágyon és kihangosítom a készüléket. - Rendben, beszélhetsz.
- Mondani akarok valamit.
- Hallgatlak.
- Tudod mi tetszik a legjobban? Az egész világon a legjobban?
- A csokifagyi?
- Az sem utolsó, de nem talált. Van még ötlet?
- A kis tigrisek.
- Nem. Nekem te tetszel a legjobban. Te, az én pólómban.
- Oh! - Csak ennyit tudok kinyögni hirtelenjében, aztán eszembe jut, hogy most épp abban vagyok amit néhány éve ő adott nekem hálóing gyanánt. Kinézek az ablakon és Kookot pillantom meg. Mosolyogva integet felém. Nagy lendülettel, hiányos öltözékemmel mit sem törődve kirohanok utcára és a fiú nyakába vetem magam. Nevetve fogadja becsapódásomat, arcát nyakamba fúrva szorosan átölel.
- Nagyon hiányoztál LiSoon. Nagyon. Annyira szégyellem magam amiért fájdalmat okoztam neked és nem vettem észre hogy rosszul esik ha nem vagyok veled. Magától értetődőnek vettem hogy mellettem vagy ami hatalmas hiba volt, és biztosan évek óta nyomta már a szíved, én meg vak voltam és hülye, és nem tettem eleget érted, nem is érdemlem meg a barátságod. Komolyan azt hittem, hogy végleg elveszítettelek.
- Ne legyél hülye, feleslegesen felfújtam ezt a HaNeul dolgot, nem kellett volna úgy reagálnom.
- Nem, dehogy! Teljesen jogos volt, hiszen letámadtalak vele és hatalmas változás lett volna, pláne hogy az utóbbi időben igyekeztem még közelebb kerülni hozzád, és ott van a koreográfia is, ami kettőnké, rólunk szól és elköteleztem magam mellette és arra kellett volna koncentrálnom ahelyett hogy megpróbálom rád erőltetni Taemint. Sajnálom!
- Én is sajnálom!
Kicsit megemel hogy még jobban megölelhessen, majd derekamat ölelve a ház felé irányít.
- Ha így ugrándozol az utcán hirtelen több hódolód lesz mint kettő.
Kezével combomat takarva betessékel a lakásba, ő is utánam jön. Mélyen meghajol szüleim előtt, érdeklődik hogylétük felől, elnézést kér a késői zavarásért. Udvarias velük, mint mindig, hiába lehetnének szülei helyett szülei. Néhány perc csevegés után kezemet megfogva szobám felé veszi az irányt, ahol leül az ágyra és fecsegni kezd az elmúlt hónap apróbb-nagyobb történéseiről. Mesél vagy másfél óráig, én pedig csüngök szavain. Sosem voltunk még külön ilyen hosszú ideig, s a legtöbb amit beszélgetés nélkül kibírtunk két nap volt, akkor is csak azért, mert muszáj volt. Mikor a történetek végére ér fáj a szívem, mivel ez azt jelenti, hogy lassan távozni készül, én pedig nem hallgathatom tovább imádott hangját.
- Huh, oké, velem nagyjából ennyi történt. Most te jössz! - Fejezi be.
- Velem nagyjából semmi. Dolgoztam, edzettem, dolgoztam, edzettem és így tovább. Megpróbáltam minden időmet és energiámat lekötni, hogy ne zargassalak. Amennyire megbánthattalak, biztos voltam abban, hogy nem állnál szóba velem, és nem akartam átélni azt a fájdalmat.
- Sajnos igazad van. - Hajtja le fejét. - Nem álltam volna szóba veled, vagy legalábbis nem azonnal. Nagyon felzaklattál, és nem tudtam, mit kellene tennem. És nem lehetek büszke arra, amit végül tettem.
- Miért, mit tettél?
- Berúgtam, de nagyon. Aztán hazamentem. Törtem, zúztam, kiabáltam, sírtam anyámnak. Utólag belegondolva talán ebből következtetett a szakításra. Kicsit kiakadtam aznap este. Te hogy viselted?
- Aludtam. Rengeteget aludtam, konkrétan napokig csak azért keltem fel, hogy fürödjek. Érzelmi reakciókra képtelen voltam. Aztán rájöttem, hogy nem tehetem ezt, valamerre haladnom kell, úgyhogy munkát kerestem.
- Hol dolgozol? Hátha átvennének oda, azt hiszem, a főnökasszonyom meg akar erőszakolni. - Húzza el száját.
- Téged ki nem? - Vetem fel a kérdést csak poénból, mire szabályosan leteper.
- Te is?
- Majd ha leszállsz rólam. - Nyögöm alóla. - Egyébként felszolgáló vagyok és van felvétel. Holnap elviszem az önéletrajzod.
- Köszönöm! Visszatérve: Szeretnél megerőszakolni?
- Szívdöglesztő vagy, nem tagadom. - Kacsintok rá, csak hogy húzzam egy kicsit. - Bár, ha visszaemlékszem a pattanásos kerek pofikádra, már kevésbé. - Hunyorítok vigyorogva.
- Annyira dög vagy! - Tehénkedik rám újra. - Bomlanak utánam a nők.
- Te pedig élvezed. Meg azt is, hogy szétnyomsz.
- Be kell vallanom, imádom, amikor alattam viháncolsz. Vagy a kezeim közt. Vagy az ölemben. Vagy amikor nekem táncolsz. - Keze vállamtól egészen csípőmig siklik, pulzusom százszorosára nő. - Vagy amikor velem.
Hirtelen felránt és magához ölelve forgolódni kezd velem a szobában. Felemel, kipörget, aztán komolytáncba fog majd újra felemel. Mosolyog, mintha minden problémáját elfeledte volna, mintha csak mi ketten léteznénk. Hosszú percekig táncolunk ritmus és terv nélkül, zavartalanul a magunk külön világában. Más, mint máskor. Nyugodt, békés, vidám és komoly egyszerre, és mégis, mintha memorizálná az összes mozdulatot.
- Miért jegyzed meg? - Kérdem szinte suttogva. A szobát uraló csend nem kíván nagyobb hangerőt.
- Emlékezni akarok rá, milyen volt kibékülni veled. Az egyetlen amit sosem felejtek el, az a tánc. Úgyhogy táncolunk és megjegyzem minden rezdülésed.
- Ez most nagyon szentimentális volt.
Csak megrántja vállát és tovább ringatózik velem egy néma ütemre. Fejemet mellkasára hajtva én magam is megnyugszom és hagyom, hogy beszippantson az idilli hangulat, melybe pár pillanattal később apám kopogása rondít bele. JungKook mégsem zökken ki, beengedi apát, ringatózik tovább.
- Hát ti mit csináltok? - Érdeklődik ősöm cseppet meglepetten.
- Élvezzük a békét. Az elmúlt hónap után szükségünk is van rá. Legalábbis nekem biztosan.- Felel Kook teljes nyugalommal.
- Te beszívtál, kölyök?
- Nem uram. Várjunk! - Megáll, rám mered. - A szüleid nem tudták, hogy összevesztünk?
- Nem tudom. Nem hiszem. Nem mondtam el nekik, úgysem tudták volna kezelni a helyzetet és sajnáltak volna. Tudod mennyire rühellem a sajnálatot.
- Ja hogy ti összevesztetek? Megvolt az első házastársi vita? - Mosolyodik el apám kárörvendőn, mire szúrós pillantással közlöm, hogy még mindig nem járunk, valamint ne kombinálgasson. Hangyányival kisebb mosollyal kacsint egyet és távozik a szobából, Kook pedig leül a földre, magával rántva engem is.
- Add ide a homlokod!
Közelebb húzódom hozzá és előre hajolok, hogy összeérinthessük homlokunkat. Kicsi korunk óta szerette ezt, valamiért megnyugtatta és kiegyensúlyozottabbá tette őt. Ha rossz kedve volt vagy valamiért úgy érezte vissza kell zökkennie a normális életbe, mindig arra kért, hogy érintsem össze vele a homlokom. Szokás szerint lehunyt szemmel várom, hogy eltávolodjon tőlem. Élvezem, hogy szüksége van az érintésemre. Mintha gondolataimban olvasna, megszólal.
- Szeretem ezt. Te is?
- Igen.
Ajkamat megérintve folytatja.
- Ezt is szeretem. Olyan puha...
Szemem kipattan, a zavar arra késztet, hogy felálljak, de tovább már nem lendít, így másodpercek alatt kényelmetlenné válik az imént még gyönyörű pillanat. Kétségbe esetten keresem a megfelelő kibúvót, de JungKook előbb kapcsol.
- Ji azt mondta, ma bemennek a városba, nem megyünk be mi is? Régen futott már össze a banda.
- De, de, persze! Csak adj egy percet, szólok anyuéknak és felöltözöm!
Gyorsan, anélkül hogy anyát felébresztenénk letárgyaljuk apával a részleteket, miszerint hova, miért és kikkel megyek, valamint másnap délelőtti hazaérkezésem időpontját, aztán visszamegyek a szobámba. Idegesség fog el amint a kilincsért nyúlok, valamiért félek Kook előtt átöltözni, holott néhány hete még kínos, de természetes dolog volt az orra előtt levennem a felsőm. A fiú az eltelt pár percben szétnézett szekrényemben és kiválasztotta kedvenc rövidnadrágom és az egyik bő oldalvágású trikómat. Köszönhetően annak, hogy nemrég még a szuszt próbálta kiszorítani belőlem tisztában van azzal, hogy nem viselek melltartót, hát abból is választott egyet, hozzá illő alsóneművel.
- Amíg felöltözöl, én választok szandált is, rendben?
Válaszomat meg sem várva, a kelleténél pirosabb arccal az előszobába robog, én pedig sebtében magamra kapom az ágyra terített ruhadarabokat. Megkeresem telefonom, a tok és a készülék közé rejtem fontosabb irataimat és némi pénzt, majd Kook után indulok. A nappaliban futunk össze. Vigyorogva végigmér, hüvelykujját felmutatva adja tudtomra, jól áll a cucc, majd átnyújtja a kiválasztott tornacsukát.
- Ez jobban illik hozzá mint egy szandi. - Von vállat.
- Teljesen egyetértek. Ebben járni is könnyebb.
Felveszem a lábbelit, az ajtóban előre engedem JungKookot, közben farzsebébe csúsztatom telefonom. Megszokott mozdulat, mégis váratlanul éri, azonnal megragadja csuklómat és visszafordul. Meglepődve pillantok rá, pár pillanatig csak nézünk egymásra, aztán egy zavarodott "Bocsi!" után a városba indulunk. Kíváncsi vagyok, miért reagált olyan hirtelenséggel, de nem feszegetem a témát, az este anélkül is épp elég furcsa és zavarral teli, holott csak egy hónapot töltöttünk el egymás nélkül.
Éjszaka meglepően sok zavarba ejtő pillanat keletkezik köztünk. Először is, amint megérkezünk JungKook barátai arról kezdenek beszélni, mennyire szét volt csúszva a fiú nélkülem, és milyen jó látni, hogy újra helyreállt a világegyetem. Azután kis híján eltaknyolok a kiválasztott szórakozóhely lépcsőjén, csak Kook villámgyors reflexeinek köszönhető, hogy megúszom a dolgot. Ezzel egy időben viszont a srác karjaiban kötök ki, arcunkat csak milliméterek választják el egymástól. Második közelkerülésünk alkalmával a pultnál löknek ölébe, ami önmagában még nem is lenne probléma, ha nem ajkamat fixírozná abban a pillanatban, hogy csípőmre teszi kezét, maradásra bírva engem. A következő kínos helyzet már Ji szobájában alakul ki, párban üvegezés közben. A játék ezen fajtájában egyszerre négyen kapnak feladatot, a párok tagjai döntik el, a másik fél teljesítheti-e a feladatot, a cél pedig az, hogy az egyik pár egyik tagja nemet mondjon. Már a párválasztás is szokatlan, JungKook az egyik haverjával játszik helyettem. Rajtam kívül mindenki méregetni kezdi, mintha dilisnek tartanák, én viszont csak helyet foglalok a kiválasztott fiú megszokott társa mellett. Én magam is így cselekedtem volna a klubban lejtett igencsak túlfűtött tánc után. Rámosolygok a két évvel fiatalabb, feltűnően izmos fiúra és nagy ívből kerülöm Kook pillantását. Játék közben a kölyök semmire sem mond nemet, amivel nyerés-közelbe kerülünk ugy, de kellemetlenül érzem magam. Végül kiejtem magunkat. Levegőzési célzattal csatlakozom a teraszon ücsörgő kiesettekhez, elnyűttségem űzéseképp elfogadok egy szál cigarettát. JungKook utálja ha rágyújtok, de az 'amit nem lát, az nem fáj neki' gondolattól vezérelve elszívom a bűzrudat. Iszom rá néhány korty whiskyt. Nyár lévén a kertben folytatódik a szórakozás, táncolunk, úszunk a méretes medencében, tüzet rakunk, Ji édesapja tonnányi pizzával lepi meg a társaságot. JungKookkal egymásra hangolódott az ízlésünk, én utálom a kukoricát ő szereti, ő utálja a gombát, én szeretem, viszont én a havaii pizzát, míg ő a sonkásat eszi szívesen. Így szokott átkerülni az én kukoricám az ő szeletére, az ő gombája pedig az enyémre. Haláli nyugalommal piszkálgatja le a pizzámról az undi sárga bogyócskákat, az ölében ülve várom, hogy végre vigyorogva átnyújtsa, megsimítom arcát cserébe és odaadom a gombátlanított szeletet, mire megpuszil. Számunkra normális, hiszen nem ritka, hogy csak úgy arcon csókoljon, mert éppen ahhoz van kedve, páran mégis bámulni kezdenek bennünket amitől mindketten zavarba jövünk és inkább eltávolodunk egymástól. Tánc közben szikrázik köztünk a levegő, az átlagnál közelebb húz magához, nyakamba bújik, végigsimítja hátam, kuncog mikor kiráz a hideg, hiszen ismeri minden érzékeny pontom, ahogy én is az övéit, ez elengedhetetlen a közös koreográfiákhoz. Telefonjainkat és tárcáját egy székre dobja, felkap és a vízbe sétál velem. Sokan követik példánkat, JungKookot víz alá nyomja Taehyung és Ji, én elúszom mielőtt bevonnának a birkózásba.
Néhány órával később vigyorogva, kicsit még mindig elázva és becsípve sétálunk az utcán, egymást löködve, ugrálva, futkározva, menekülve a másik elől. Felsőmet elkapva ránt magához, átkarol nehogy elmeneküljek. Nevet, én pedig elolvadok karjaiban. Az alkohol nem feltétlenül jó barát, a kelleténél jobban oldja a gátlásokat. A fiút megkerülve hátára ugrok és cipeltetem magam egy kisboltig. Csokit és chipset veszünk, hozzá gyömbéres üdítőt, az első reggeli buszra szállva a kertes ház övezet széléig meggyorsítjuk az utat. Mivel JungKook közelebb lakik a buszmegállóhoz, hozzájuk megyünk kijózanodni. Tartok tőle, hogy az édesanyja nem fog örülni a jelenlétemnek, de barátom meggyőz arról, hogy igenis boldog lesz, mert mosolyogni látja őt.
- Miért, az elmúlt hónapban nem mosolyogtál?
- Nem. - Komorodik el. - Nélküled nem tudtam. Nem mondhattam el neked ha valami jó történt, ezért semmi sem volt jó. - Vallja be mielőtt kinyitja az ajtót.
Tátott szájjal, enyhén hiperventillálva követem az emeletre. Bekopog szüleihez, közli, hogy jelen vagyok és filmezni meg enni fogunk a nappaliban, ha nem baj.
- JungKook, biztos jó ötlet ez? - Hallom anyját. - Nem kéne, hogy megint sérülj.
- Csak nélküle sérülök, anya.
Mosolyogva lép ki a szobából, én pedig úgy teszek, mintha semmit sem hallottam volna. Így is épp elég furcsa már az este.
Meglep, hogy a nappalit választotta, de határozottan jó ötletnek is tartom. Az este folyamán elfogyasztott piáinak mennyisége alapján esélyes, hogy nem ura önmagának, ahogy én sem. Nem véletlenül ölelt át annyiszor, és bár épp annyira élvezem ölelését mint józanul, sokkal jobban kimutatom, ami csak bátorítja a fiút. Pedig azt nem kellene.
Bevackolunk a kanapé sarkához, Kook mellkasára döntött fejjel nézem az általa választott nyálas részletekkel telezsúfolt akciófilmet, míg ő karomat simogatva bambul hol a képernyőre, hol rám. Némely csókjelenetnél érzem, ahogy összerándul gyomra, megdobban a szíve, de igyekszem úgy tenni, mintha nem tűnne fel. Nagyjából a film felénél behunyom szemem és megpróbálok elaludni csak hogy véget vessek a várakozással és feszültséggel teli helyzetnek, mielőtt valamelyikünk olyat tenne, amit megbánna. Nem sikerül, viszont elég keményen próbálkozom ahhoz, hogy JungKook azt higgye, valóban elaludtam. Kikapcsolja a tévét, óvatosan nyújtózkodva-mocorogva magunkra tornáz egy plédet, majd elhelyezkedik alattam. Még mindig karomat simogatva, dönti hátra fejét a karfára. Pár percig csend és béke honol a házban, senki sem moccan. Ezt az idillt töri meg JungKook édesanyja, aki a nappaliba lépve fia feje mellett helyet foglalva a dohányzóasztalon, beszélgetésbe elegyedik gyermekével.
- JungKook, biztos jó ötlet ez? - Kérdi suttogva.
- Anya, kérlek! Ma jól éreztem magam, ma velem volt. Láttam, beszéltem vele, megérinthettem. - Néhány másodpercnyi csend után folytatja. - Tudom, arra kértél, hogy próbáljam ki magam mással is, és én megtettem. Láttad, hogy mi lett a vége. Nem véthetek még egy ilyen hibát és az után ami történt nem is erőltethetem rá magam.
- És ő mit gondol?
- Nem tudom. Másképp működik mint én, lekötötte magát amíg nem voltam mellette. Dolgozott és táncolt, ezt a két dolgot tette. De azt is tudom, hogy néhány napig nem hagyta el a házát és nagyrészt az ágyban feküdt, csak azután vett erőt magán és kezdett egy életet nélkülem.
- De elkezdte azt az életet.
- Igen.
- Talán csak hiteget téged.
- Nem tenné, legalábbis direkt biztosan nem. - Érzem, ahogy megrázza fejét csak hogy nyomatékosítsa állítását.
JungKook anyja ellenem van, és ellenem is volt.
Reggel a fiú mellkasán fekve ébredek, érzem hogy fejemet simogatja. A napfény bántja a szemem, a fejem majd széthasad, és képtelen vagyok megmozdítani jobb kezemet, annyira elzsibbadt.
- Miért nem löktél le magadról? - Nyögöm, mire Kook felnevet.
- Téged? Soha. Inkább fulladnék meg ezerszer.
- Éjjel beszélgettél anyukáddal? - Azonnal megfagy, izmai megfeszülnek, még levegőt sem vesz, ezzel igazolja sejtésemet, miszerint nem csak álmodtam a dolgot. Hogy elkerüljem a kínos szituációt, hozzáteszem, - Mintha az ő hangját hallottam volna.
- Igen, váltottunk pár szót miután elaludtál. Azt javasolta menjünk fel hozzám, de nem akartalak felkelteni, olyan édesen aludtál.
- Cserébe kilapítottam a belső szerveid, ha jól sejtem.
- Megérte.
Hangja lágyságától kiráz a hideg. Nagy nehezen felkelünk, kínunkban nevetve magunkon és egymáson is, majd reggelizünk és az elmúlt este látottakat, hallottakat megbeszélve ücsörgünk még egy kicsit. Egyikünknek sincs kedve elválni a másiktól, de muszáj, nekem dolgoznom kell, Kooknak pedig programja van.
A nyár hátralévő részében köztünk visszaállt a rend, ugyanakkor a baráti társaságról amelyhez tartozunk ugyanez nem volt elmondható. A békülés utáni két hétben folyamatosan gratuláltak nekünk, mondván, végre egymásra találtunk, igazán ideje volt már ennek a kapcsolatnak és sok boldogságot. Akadt olyan, aki már az esküvőre akarta meghívatni magát. Nevetve, pirulva, fejvakarva szögeztük le újra és újra hogy pusztán csak kibékültünk, nem kell mindjárt pezsgőt bontani, mégis a szokottnál is egyértelműbbnek tekintették, hogy mi ketten egy vagyunk és mindenhova együtt is kell bennünket elrángatniuk. A dolog tetőpontja a Ji és barátnője által megszervezett duplarandi volt, amit JungKookkal tisztességesen végigszórakoztunk a lehető legszínpadiasabban előadva a szerelmespárt. Persze öt perc után röhögőgörcsbe fulladt az egész, onnantól pedig békén hagytak bennünket.
A Jejui úton olyan béke és egyetértés van köztünk, amit még az öreg házaspárok is megirigyelnek. Hangot is adnak gondolataiknak, mi pedig csak vigyorogva megköszönjük. Felesleges lenne tagadnunk és magyarázkodnunk, úgysem hinnének nekünk és csak a zavarban töltött percek nyúlnának órákká. JungKook néha csak úgy megfogja kezem, gyakorta rajtakapom, hogy engem néz olvasás közben. A koreográfia olyan gyorsan épül fel, hogy kénytelenek vagyunk felvenni a gyakorlásokat, nehogy kimaradjon egy részlet, valami mégis hiányzik még belőle. Nem vetem fel Kooknak az ötletet, hogy fűzzünk bele szerelmi szálat, nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, még a végén megijeszteném az ötlettel.
Túl hamar elérkezik a végzős év első napja, amellyel ezúttal otthon magamra öltött ünneplő ruhában nézek szembe, amit barátom erősen kikerekedett szemekkel nyugtáz az iskolabuszon.
- Te jó Isten, hát veled meg mi történt? Ebben aludtál talán?
- Miért, mi bajod vele? - Mérem magam végig, de a tökéletesen vasalt anyagon sem foltot, sem hibát nem találok.
- Hát ez... rajtad van!
- Jaj, ne menj az agyamra, épp elég lesz végigülni a szentbeszédet! - Bokszolom vállba, amire természetesen nyavalygással reagál, na meg percekig tartó, rémesen megjátszott duzzogással.
- LiSoon? - Alkaromra simítva ránt ki a zene világából, amely magába szippantott míg ő óvodást játszott.
- Tessék?
- Gondolod, hogy suli után beszélgethetnénk egy kicsit?
- Bármikor, Kook, ezt te is tudod. - Mosolygok rá, de ő elkomorodik.
- De, ez most valami komoly lesz, nem csak dumálunk össze vissza. Konkrétan el szeretnék mondani neked valamit, csak még kell pár óra, hogy felkészüljek a maflásra amit esetleg kapni fogok érte.
- Ugyan miért osztanék én le neked egyet?
- Nem biztos, hogy meg fogsz ütni, de azért szeretnék minden eshetőségre felkészülni.
- Öhm... Rendben. Akkor suli után beszélünk.
- Köszönöm!
- Megijesztettél, csak hogy tudd. Egész nap be leszek tojva, és azon fogok agyalni, hogy mit akarsz mondani. Úgyhogy ha kapásból az első napon büntetést kapok, az a te hibád lesz, és leverem rajtad.
- Állok elébe! - Mosolyodik el végre ő is.
Az aulában elköszönünk egymástól, JungKook jobb karomon végigsimítva int búcsút, amit a buszon lezajlott beszélgetés után nem tudok hova tenni. Bár, a kibékülésünkkor hallottak alapján szeret, akárcsak én őt, álmomban sem mernék arra gondolni, hogy talán ezt a témát hozná fel, hiszen arra volt egy fél nyara. És, igaz, határozottan közelebb kerültünk egymáshoz, kétlem, hogy kedve támadt volna gyorsítani a tempón. Talán legjobb lenne, ha elmondanám neki az érzéseimet, azzal levehetném a terhet a válláról.
Egész nap ezen agyalok, figyelmetlenségem okán pedig három napos iskola utáni büntetést sikerül bezsebelnem, amit ígéretem szerint abban a pillanatban megbosszulok, hogy összefutok JungKookkal az aulában, három öklös formájában. Egyet a bal, egyet a jobb vállába, a harmadik gyomor környékére, természetesen gondosan ügyelve arra, hogy igazából ne bántsam.
- Ezt értsem úgy, hogy három napig dühös leszel rám? - Néz mosolyogva.
- Gyűlöllek. - Szűröm fogaimon keresztül, duzzogást imitálva.
Legnagyobb meglepetésemre nem közli, hogy tegyek ahogy jónak látom, nem indul el az udvar irányába, hogy aztán öntelt vigyorral az arcán dobjon egy puszit amint utolérem. Nem. Most, először barátságunk folyamán kisgyerekként kezdi rángatni blúzom ujját és gügyögve könyörög, hogy ne utáljam, és menjek vele teázni.
- Azt hittem, beszélni szeretnél. - Jegyzem meg miután sikerül levakarni magamról.
- Igen.
- Nos?
- Nem lehetne a tea után? Kiszáradok.
- Nem Kook, egész nap nyúztad az idegeimet, úgyhogy eljött az ideje. - Állok meg szigorú arccal a suli mellett.
- Jó, de... Ne értsd félre, rendben?
- Rendben.
- Akarok egy szerelmi szálat a vizsgaanyagunkba, ami közted és köztem lesz.
Nagy levegőt vesz, szinte egész teste remeg és valóban felkészül a pofonra, mivel a gyorsan elhadart mondat után szorosan behunyt szemmel, ökölbe szorított kézzel hajol kicsit hátrébb.
Pár pillanatig vigyorogva hagyom szenvedni, majd megsimogatom arcát.
- És ezen ennyire parázni kellett? - Kérdezem legkedvesebb hangsúlyommal. - Egyértelmű volt, hogy lesz benne egy szál, és mi ketten épp eléggé egy hullámhosszon vagyunk hozzá. Mellesleg a mi darabunk, a minimum, hogy mi visszük a legkedveltebb részt.
- Akkor... Nem ölsz meg az ötletért? - Kérdezi meglepetten.
- Miért tenném?
- Nem tudom, valamiért abban a hitben éltem, hogy nem fog tetszeni.
- Pedig jó, tényleg. Én is gondolkodtam már rajta, hogy nem ártana.
Három hónapon keresztül próbálkozunk egy értelmes és megfelelő szerelmi koreográfiát összehozni, mégsem sikerül. A mindkettőnket uraló zavar és a kényelmetlen helyzet, melyet a titkon valós szerelem megjátszása okoz, és a tény, hogy kettőnk ajkai nemritkán extrém közelségbe kerülnek, teljesen ellehetetlenítik a dolgot. Hiába nevetünk magunkon, újra és újra eljön a pillanat, amikor valamelyikünk nem bírja tovább és ellöki magától a másikat.
- Ez így nem jó. - Böki ki végül JungKook. - Fel kell oldódnunk, vagy az előadáson is el fogjuk nevetni magunkat.
- Azt határozottan nem kellene. - Bólintok.
- Én ezt nem értem. Soha, soha, de soha nem volt problémánk a közelséggel, akkor most mi frász van? Próbáljuk meg még egyszer!
Megtesszük. Aztán még egyszer és még egyszer, aztán megint feladjuk és inkább teázni indulunk. Mindketten elégedetlenek vagyunk az elmúlt hetek küszködéssel teli próbái miatt.
- Mi lenne, ha egy másik párral csináltatnánk meg? Végülis meg tudjuk mondani, mit tegyenek. - Dobom fel az ötletet tehetetlenségemben, már a teázó teraszán ülve a fiúval.
- De ez a mi darabunk! Inkább megoldást keressünk a saját problémánkra, ha másnak adjuk a szerepet a tanárok tudni fogják, hogy mi képtelenek voltunk megcsinálni és pontokat vonnak majd le.
- Igaz... - Rágcsálom elgondolkodva szívószálamat. - De mit csináljunk? Vesszünk össze talán?
- Akkor nem lenne meg a harmónia.
- Hmm...
- Talán... Nem, nincs ötletem.
- Ne hazudj! Szinte láttam ahogy kigyullad a fejed felett a villanykörte. - Nézek rá szúrósan.
- De nem jó ötlet. - Rázza fejét. - Egyáltalán nem volt jó ötlet.
- Egy próbát csak megér! Ki vele!
- Nem.
Újabb két hét telik el azzal, hogy a nap huszonnégy órájában győzködöm, legalább mondja el az ötletet. Átjönni sem hajlandó hozzánk filmezni vagy videojátékozni, de végül csak beadja a derekát amikor közlöm, hogy kölcsönkértem Taemin X-boxát néhány játékkal. Egy verekedős, majd versenyzős játék mellett döntünk és néhány órán át vidáman, egymást püfölve és löködve szórakozunk.
- Áhh, megint levertelek! - Pattanok fel a kanapéról és kezdek ugrálni miután harmadszor is porig aláztam szegény srácot.
- Ez nem ér, autózásban nem lehetsz jobb mint én, nincs is jogsid! - Püföl egy díszpárnát.
- Őstehetség vagyok. - Vonok vállat egy kacér kacsintás kíséretében, hogy még jobban felidegesítsem.
- Ezt most nem úszod meg! - Kiált fel és kezd kergetni a nappaliban, majd a konyhában, a hálókhoz vezető folyosón, aztán a szobámban. Ágyamon átgázolva próbálom elérni ablakomat, hogy kimenekülhessek az utcára, de elkap és elesünk. Nevetve fetrengünk a földön, aztán már csak úgy fekszünk egymás mellett, néha összenézve. Szeretem ezeket a pillanatokat, olyan béke honol ilyenkor köztünk, amely csak akkor érezhető, ha kettesben vagyunk. Ez az az idill amiből tudom hogy mellette a helyem mindig, minden áron.
Feláll, kezét nyújtja hogy engem is felsegítsen, de aztán nem ereszti el kézfejemet, ami nem lenne szokatlan, ha nem kezdené lesütött szemmel simogatni.
- Kook?
- Psszt! Csak egy perc.
- De mi egy perc? Eszedbe jutott valami?
Tekintetét keresve látom ahogy alsó ajkába harap, majd felkapja fejét és olyan hirtelen csókol meg, hogy reagálni sincs időm. Nyakamat fogva nyomja száját teljes erőből az enyémhez alig egy másodpercig, majd észhez térve eltávolodik. Kétségbeesés ül ki arcára, míg az enyémre teljes meglepetés, aztán szitkozódni kezd.
- A büdös picsába! - Temeti kezébe arcát. - Idióta állat! Én... Sajnálom, bocs, ezt nem kellet volna, tudom! Oltári ökörség volt, kérlek, felejtsd el!
- Ez volt a múltkori hirtelen ötlet? - Kérdezem, hátha megmenthetem még a helyzetet.
- Nem. Vagyis nem egészen, de kérlek, ne most! Ez anélkül is épp elég kínos.
- De engem érdekel, és ha mázlim van, el tudom vele terelni a figyelmedet.
- De nem tereli el! - Kiáltja el magát. - Marhára nem tereli el! Tudni akarod, miért nem tudjuk elviselni a túlzott közelséget? Mert vonzódunk egymáshoz! Mert legszívesebben itt helyben, ott a táncteremben, a bárban, nálam, bárhol, de megdugnálak! És amikor mindketten arra koncentrálunk, hogy szerelmesekként táncoljunk nekem minden pillanatban vissza kell fognom magam hogy ne tépjem le rólad a ruhát és ez rohadtul nem egészséges! Én... Tudom, hogy ennek eszembe sem szabadna jutnia, de már attól szétrobbanok hogy hozzám érsz, hiába dugtam meg HaNeult!
- Oh... HaNeul. - Súgom alig hallhatóan. Hirtelen kiborulása egészen addig nem zavart, míg ki nem mondta a lány nevét. - Te... Lefeküdtél HaNeullal.
- Csak ennyi maradt meg?
- Csak ennyi rázott meg belőle.
- Tehát nagy ívből tojsz abba, hogy mit érzek?
- A testi vágy nem bűn, hiszen, az ég szerelmére Kook, végignézted ahogy mellem nőtt, naná, hogy érdekellek! De HaNeul...
- Ő legalább nem tesz úgy, mintha nem venné észre mit érzek.
- És legalább rajta te is észreveszed, mit érez, nemde? Biztos megérzitek, mikor van szüksége a másiknak egy jó menetre. - Köpöm keserűen, könnyeimet épp csak visszafogva a szavakat. - Menj, dugd csak meg! Mit érdekel engem?
Úgy mered rám, mintha felképeltem volna, látszólag képtelen eldönteni, mi zajlik le bennem, dühös vagyok-e vagy csalódott, mit akartak jelenteni szavaim.
- Te most...? - Mutat rám kétkedve.
- Én most rohadtul mérges vagyok. - Bólintok. - Veszettül elegem van abból, hogy hosszú évek óta feleslegesen várom, hogy megmoccanj, hogy tegyél valamit, hogy mondj valamit!
- Várj... Nem... Nem csak álmodtam? Amikor éjjelente azt érzem, megcsókolsz, amikor azt látom, hogy végigmérsz, azt nem csak bebeszélem magamnak? - Kerekedik ki a szeme. - Te tényleg megcsókoltál éjjelente?
- Igen.
- És amikor azt mondtad, neked nem lesz férjed aki elfogad engem, az azt jelentette, hogy nem lesz férjed, mert...
- Szeretlek. - Vonok vállat.
- Te most azt mondtad, szeretsz? Mármint, magadtól azt mondtad, hogy szeretsz? Té...Té...Tényleg? - Emelkedik meg és vékonyodik el hangja.
- Bocs, azt hittem egyértelmű. - Tárom szét karom cseppnyi felháborodással. - Mi másért viselném el az ökörségeidet meg a dilijeidet?
A köztünk lévő másfél lépésnyi távolság pillanatok alatt nullára csökken ahogy JungKook nagy lendülettel a szoba kemény téglafalának nyom. Szeme számomra eddig ismeretlen tűzben ég, légzése enyémhez hasonlóan zihálásba csap át, alkaromat szorítva tart fogva.
- Mondd még egyszer! - Kéri, majdhogynem parancsba adja, én pedig a meglepettségtől és zavartól akadozó nyelvvel engedelmeskedem.
- Sze... Szeretlek.
Abban a pillanatban, hogy ismét kiejtem számon az egyetlen szót amit hosszú éveken át képtelen voltam a fiú jelenlétében kimondani, vad hévvel csókol meg egész életem egyetlen szerelme. Karomat elengedve derekamat markolja meg míg én nyakára simítok, teste olyan erővel préseli enyémet a falhoz, hogy végül már lélegezni sem bírok. Hirtelen szakad el tőlem, mindketten mellkasunkra szorított kézzel, levegőért sikító tüdővel görnyedünk előre. Amint összenézünk és elmosolyodunk őrületes mennyiségű energia szabadul fel bennem. Letörlöm JungKook ajkairól a rúzst amely áttapadt rá, ő csuklómat elkapva csókolja meg kézfejem.
- Mikor is mondtam először, hogy szeretlek? - Kérdezi gondolkodást tettetve. - Négy-öt éve? És ilyen rohadt sokáig tartott, hogy te is kinyögd?
- Te azt szórakozásból mondtad.
- Összetörted a szívem, mikor nem viszonoztad. Minden alkalommal azt reméltem, hogy legalább zavarba jössz, vagy valami, de te csak fejbe vágtál. És miért mondtam volna neked állandóan, ha nem akartam volna elérni vele valamit? És különben is, hogy nem jöttél ré, hogy odavagyok érted? Hat évesen közöltem veled, hogy feleségül foglak venni. Hat évesen, cseszed alássan!
- Gyerekek voltunk. És persze hogy fejbe vágtalak, a leglehetetlenebb pillanatokban sütötted el.
- És amikor bókoltam? Amikor olyan közel voltam hozzád hogy csak egy centit kellett volna moccannod és megcsókolhatlak? Amikor órákon át néztelek a táncteremben, amikor aludtál és csak bámultalak egész éjjel, vagy amikor három hétig nem jártam suliba, hogy melletted lehessek a kórházban? Na és arra emlékszel, amikor kibékültünk? Annyira, de annyira meg akartalak csókolni, azért cseréltem partnert hogy megkaphassuk a csók feladatot, a medencénél Tae és Ji nagyon csúnyán elrontották a pillanatot, de előtte a bárban? És utána az utcán? És a film alatt otthon? Azt hiszed élveztem azt a nyálas francot, viccből szuggeráltalak? Na és Jeju? Jejun elfogadtad, hogy egy párként kezeljenek bennünket, de amikor elestünk gyakorlás közben te felpattantál rólam. Azt hittem ott döglök bele a fájdalomba, pláne mikor este úgy bújtál hozzám mintha mi sem történt volna. Öt éve szenvedtem és minden alkalom amikor kis híján megcsókoltalak te pedig elfordultál, minden alkalommal amikor hozzám értél vagy rám néztél még apróbb darabokra tört a szívem mert tudtam, hogy nem látsz. Nem úgy, mint én téged. Rohadtul fájt ám! - Neveti el magát.
- És amikor én bámultalak téged, amikor hozzád bújtam, megöleltelek? Amikor táncoltunk a házibulikban? Aztán eltűntél valakivel húsz percre és kócosan bújtál elő. Na az nagyon fájt. Meg az álom seggű csajok. Meg amikor megfutamodtál, minden egyes alkalommal. De tudod mi fájt a legjobban?
- Mi?
- Amikor együtt sütöttünk, te pedig hátulról megöleltél és a vállamra tetted a fejed, nyakamba temetted az arcod, na meg amikor csak úgy az öledbe húztál és játszani kezdtél a hajammal. Kisebb szívrohamot okozott mind.
- Mióta?
- Pubertás... Mármint, mindig szerettelek, de azóta tudom, hogy ez nem testvéri szeretet, mióta először azt mondtad, hogy életed második legfontosabb nője vagyok. Annyira aranyos voltál akkor. - Mosolyodom el az emléken.
- Hazudtam akkor. Nem a második voltál. Az első. Te voltál a legfontosabb, még anyával is szembeszálltam érted.
- Hallottam.
- Hallottad?!
- Igen. Nem aludtam el a film alatt és hallottam a beszélgetéseteket.
- Pláne nem értem miért tartott további öt hónapba eljutnunk idáig.
- Mert gyáva nyulak vagyunk. - Nevetek fel, ő pedig újra megcsókol.
Annyi szenvedély gyűlt fel bennünk, hogy szinte képtelenek vagyunk józanul gondolkodni, egymás testének kis híján tökéletes ismerete pedig csak közelebb sodor bennünket ítélőképességünk elvesztéséhez. Pillanatok alatt kerül le rólunk a textil nagy része, JungKook felemel, lábaimat dereka köré kulcsolom, hogy ne kelljen teljes testsúlyom megtartania. Óvatosan fektet az ágyra, derekamat megemelve csúsztat feljebb, majd végigsimítja oldalam, csípőm, combom, visszafordulva fenekemre markol. Mindketten belesóhajtunk a csókba, érzem, ahogy tarkóját óvatosan megsimítom kirázza a hideg. Tökéletesen megalapoztuk a lehető legjobb szexuális élményt, ezt mindketten tudjuk, mégis megállunk. Kook mellém fekszik, átkarol, simogat, akárcsak én őt.
- Ha ennyire megérte várni az első igazi csókra, mi lesz velünk az ágyban? - Teszi fel a költői kérdést.
Amint szüleink másnap megtudták, hogy összejöttünk, szigorúan megtiltották az egy ágyban alvást. Mi viszont nem bánjuk annyira, mint hiszik. Várunk addig a napig, míg a közösen bérelt egyetem környéki lakásba költözünk együtt, egy párként megkezdve hátralévő életünket.
Hét évvel később egyszerre két örömhír ér bennünket. Az alig három hónapja bejegyzett tánciskola rendkívüli érdeklődésnek örvend hála középiskolai tanáraink hírverésének. Én pedig teherbe esem, nem sokkal azután hogy úgy döntöttünk, gyermeket vállalunk.
Persze akadnak nehézségek, de mindent megoldunk, mint mindig, minden vita megbocsátással ér véget, minden anyagi nehézségre megtaláljuk a megoldást és soha, semmilyen körülmények közt nem titkolunk el semmit a másik elől, tanulva tinédzserkorunk rettenetesen hosszú és idegtépő várakozásából... Egymásra.