Fekete bárányok I.

Újabb nap, újabb unalmas, tanulással teli órák, de ez még nem is a legrosszabb. Az igazán rémes az, hogy ma még Tae sincs iskolában, hogy legalább elszórakoztathassam magam azzal, hogy nézem. Már az is remek időtöltés, hogy látom ahogy barátaival nevetgél és ökörködik. Persze alkalmanként engem is bevon a társaságba, de mindig igyekszem távolabbról figyelni. A haverjai sosem bírtak. Nem mintha érdekelne. De minek kerüljek kínos helyzetbe?
- Kwon Ye Eun, figyel maga egyáltalán?
- Nem tanárnő, hogy őszinte legyek egyáltalán nem figyeltem, réges rég tisztában vagyok a létige múlt idejű ragozásával. Komolyan nem érem, miért nem volt képes beprotezsálni egy felsőbb évfolyamos angol órára, halálra unom itt magam és még piszkál is. Vagy arra pályázik, hogy idegrohamot kapjak?
- Most azonnal induljon el az igazgatóiba! Ha megtudom, hogy nem oda ment, ismét beszélni fogok a testnevelés tanárával.
- Oh, jaj, megijedtem.
Hát igen, kissé nagy szám van. Vagyis inkább azt mondhatnám, túl őszinte vagyok és a világért sem hagynám ki az alkalmat, hogy elmondjam a véleményem. Megmutatkozik ez a ruházatomban, a közlekedési módszereimben, még talán az ételeimben is. De sebaj, a legfurcsább emberek járnak általában a legjobban. Legalábbis a szüleim szerint, akik rémesen sikeres és még annál is furcsább emberek.
Az iskola kapuján kilépve egyből a kedvenc kisboltom felé veszem az irányt. Jin, az eladó mindig aranyos velem, sosem felejt el valami évszázados bölcsességgel vagy kéretlen jó tanáccsal ellátni, de persze nem abban a tipikus 'én úgyis okosabb vagyok' stílusban.
- Szia Cuki!
- Szia Jin!
- Miért nem a suliban vagy? Megint rossz fát tettél a tűzre?
- Tudod, hogy unom az angol óráim. Mi újság errefelé?
- Csak a szokásos. Buta emberek, aranyos gyerekek. Mikor jössz el végre velem szórakozni?
- Majd ha közelebb leszünk korban.
- Rendkívül humoros.
- Nem is értem, hogy nem untad még meg, hogy mindig kikosarazlak. Nincs a raktárban abból a narancsos jégkrémből? Itt nem találom. - mutatok a bolt egyetlen mélyhűtőjére.
- Meg fogsz fázni.
- Tudom, hogy imádod amikor reszelős a hangom. Tényleg, nem vagy te véletlenül titokban meleg?
- Na de Cuki, ne szemtelenkedj a hyungoddal!
- Lány vagyok. Na, ide a jégkrémemmel!
- Hol hagytad a srácot aki mindig követ? Anyukádék nem örülnének, hogy egyedül mászkálsz.
- Milyen srác?
Bamba tekintetem láttán csak elneveti magát és válasz helyett kezembe nyomja az édességet. Igaz, néha valóban olyan érzésem van, mintha valaki követne, de egy ekkora városban esélyem sem lenne meglátni, mikor hátrafordulok. Talán még neki is sétálnék valakinek míg a hátam mögé nézelődöm.
- Hány órád van még?
- Kettő. Az egyik filozófia. Komolyan...
- Nem érted, minek vetted fel ezt a tantárgyat. Igen, tudom. De miért nem adod le, ha egyszer nem szereted?
- Mert akkor fel kéne vennem valami mást, amihez semmi kedvem. Már így is van néhány töltelék tantárgyam, többet nem iktathatok be. El kell indulnom, ha nem akarok elkésni a következőről.
- Jó légy, Cuki!
- Még mindig Yu Eun a nevem. Szia!
Visszaindulok az iskolába, teszek egy kis kitérőt a parkolóba, hogy ellenőrizzem a motorom. Nem örülnék, ha valaki elkötné, mert bár van benne mindenfajta biztonsági felszerelés, azért vannak manapság olyan profi tolvajok, akik lazán elköthetik még így is. Végigsimítom a kifinomult szerkezetet, ellenőrzöm minden részletét. Számomra olyan dolog ez, mint az eminenseknek az egyenruha kisimítása, a futóknak a cipőfűző ellenőrzése rajt előtt, TaeHyungnak a hajigazgatás. Apró dolog, külső szemmel nézve talán feleslegesnek is tűnik. De kit érdekel? A lényeg, hogy nekem fontos. Mikor tizenhat évesen, a tíz év alatt összekuporgatott pénzemből megvettem az én kis drágám, mindenki azt mondta, két hét és nekimegyek egy fának. Azóta sincs rajta egyetlen karcolás sem, amire rendkívül büszke vagyok. A szüleim azóta megtanulták, hogy nem kell nyilvánosan félteni, jajveszékelni minden egyes alkalommal mikor felülök a kétkerekűre... Bezzeg Tae a mai napig félt és próbál győzködni, hogy adjam el. Még annak ellenére is, hogy tavaly beszerzett egy saját motort. Merthogy így legalább szemmel tarthat. Őszintén várja a pillanatot amikor végre elesem és lemondok a motorozásról, bár még ő sem hisz abban, hogy ez valaha megtörténik. Órámra pillantok, kissé csalódottan állapítom meg, hogy elkéstem. Na nem baj, megvárom a következő órát a parkolóban. Talán nem kéne ilyen gyakran elvesznem a gondolataimban. A motoron üldögélve nyomkodom telefonomat, mikor meghallom TaeHyung benzinzabáló szörnyetegének hangját. Érdeklődve nézek fel, nem gondoltam volna, hogy látom ma, de mintha valami nem stimmelne.
- Te miért nem vagy tesin? - Morran rám idegesen.
- Elkéstem, nem volt kedvem végighallgatni a tanár hisztijét. Neked mi bajod?
- Semmi.
- Mhm, azt látom. Mit keresel erre, ahol még a madár se jár? - Kérdem kissé szarkasztikusan, az iskola felé lendítve karomat.
- Gondoltam megvárlak és hazakísérlek. Lehet, hogy suliban nem voltam ma, de attól még valakinek vigyáznia kell rád, ha már egyszer nem vagy hajlandó autóval vagy busszal járni mint minden normális tizenkilenc éves.
- Aha, akkor most elmondhatod az igazat is. Tudod, ismerlek már. És elég feltűnően piszkálgatod az ülésed. Szóval? Vagy nem tartozik rám? - Mosolygok kedvesen, hiszen jól tudja, hogy ha valamiről úgy gondolja, nem az én dolgom, nem is piszkálom vele. Ellenben a hazugságért harapok.
- Nem, csak... - Pislant ismét az ülésre, kissé még testhelyzetén is változtat, hogy jobban eltakarja.
- Jó, oké, feladom. Inkább ne mondd el mit rejtegetsz, csak ne vágj ilyen riadt fejet.
Nevetésem hallva arca megenyhül, még egy halvány mosoly is megjelenik szépre ívelt száján.
- Mellesleg Kwon kisasszony, hogy sikerült elkésnie a testnevelés óráról?
- Nos, Kim úr, az úgy volt, hogy szokás szerint nem figyeltem angol órán, és a mélyen tisztelt tanárnő kizavart.
- Aha, nem felejtettél ki valamit a sztoriból?
- Hát, meglehet, hogy kissé csípős volt a nyelvem... - Mímelek gondolkodást, mire megdob egy doboz gyufával.
- Ya! Szégyelld magad!
- Majd máskor. Ha már egyszer ellógtál két órát, lógd el velem a harmadikat is. Úgyis filozófia lenne az utolsó, nem?
- De, az lenne.
- Tartom érted a hátam. Mit szólsz hozzá?
- Benne vagyok. Mi a terv?
- Holnaptól lesz egy új osztálytársunk, akit egész véletlenül ismerek.
- Aha, egész véletlenül. - Ő valahogy mindig mindenkit ismer. Véletlenül.... Megjegyzésem figyelmen kívül hagyva beszél tovább.
- Nem lakik messze, és elég jó arc. Nem árt, ha nem csak engem ismer az új osztálytársai közül, legalább nem csak az én nyakamon fog lógni. Pattanj fel és kövess!
Teszek ahogy mondta, sisak fel, motor bepöccint, és beolvadunk a forgalomba. Tae megint gyorsan hajt, ha nem vigyáz magára nagyot fog esni előbb-utóbb. Nem tévedett, valóban közel lakik az új gyerek az iskolához. Felballagunk egy tíz emeletes nyolcadik szintjére, TaeHung pedig lazán benyit egy Jeon névvel ellátott ajtón. Se kopogás, se csengetés, mintha családtag lenne. A fogadtatás sem különb. Egy negyven körüli nő les ki a konyhából, barátom pedig menet közben megpuszilja. Mi a pihe?
- Ye Eun, Jeon mama.
- Jó napot kívánok! - Hajolok meg illendően, mire az asszony nevetni kezd és közli, hogy tegezzem, szólítsam mamának és akkor nem veszünk össze. JungKookot egyébként a szobájában találjuk, menjünk nyugodtan. Mindeközben igyekszem palástolni meglepettségem. Tae megragadta karomat, és az említett helység felé kezd vonszolni.
- A mama mindig ilyen. Hozzájuk tényleg bárki betérhet, bármikor, még hajnali kettőkor is mosolyogva nyit ajtót. Tudod, bármit megad, csak ne kerülj bajba, volt egy srác, aki meglógott az intézetből és itt lakott míg nagykorú nem lett, mama pedig örömmel viselte gondját. Egészen addig, amíg valami egetverő problémát nem okozol, szó szerint anyádként viselkedik. Jut eszembe, puszit adni neki kötelező érkezéskor és távozáskor. Ez pedig JungKook birodalma. Kupis, úgyhogy ne nagyon nézz körbe!
Ismételten kopogás nélkül nyit be, ám ezúttal rá is fázik... Velem együtt. A rendetlenségen kívül ugyanis egy meztelen, nyögdécselő lány is akad a szobában, még hozzá a srác alatt.
Azonnal sarkon fordulok, és kisétálok, a rajtakapottak egyike sikítani, másika kiabálni kezd, Tae pedig röhögve csukja be maga után az ajtót.
- Egy jó barátság szép kezdete. - Biggyesztem le ajkam, mire oldalba bök.
- Így zavarba hozott a dolog? Talán még nem volt részed benne?
Nem Kim TaeHyung, még nem. De neked ehhez semmi közöd.
- Hát az övében biztosan nem. - Vigyorgok rá, mire forgatni kezdi szemét. Pont ugyanezt a reakciót váltom ki belőle minden alkalommal, mikor szóba kerül köztünk a szex, mint téma. Persze én minden egyes csaj minden egyes rezdülését és anyajegyét, titkos tetoválását ismerem. Ha akarom, ha nem.
- Majd csak eljön egyszer a nagy ő.
- Kihagynám.
- Na ezért nem lesz soha pasid.
- Meg azért, mert sosem érdekelt hogy kedvel-e bárki is. De ezt te is jól tudod.
- Pisis korunk óta ismerlek. Többet tudok, mint te. Viszont ez fordítva azt hiszem nem igaz. Tudom, az én hibám, én nem mondtam el neked dolgokat.
- Ez a veszekedés rég lezajlott, ne hozd fel újra.
- És azóta sem hagytad, hogy kijavítsam a hibám.
- Mert ez még mindig nem hiba, hanem tény. Nem akkor tudom meg a dolgokat amikor megtörténnek veled, de nincs ezzel semmi baj. Van pár dolog, amit jobb, ha nem tudok. Ezzel sincsen baj. Rég megszoktam, hogy ilyen vagy, ahogy te is, hogy én meg különc vagyok és nem is vágyom arra, hogy kedveljenek.
- Igen, tudom, hogy ez a véleményed.
- Akkor ezt le is zártuk. - Ezzel mindennemű figyelmeztetés nélkül kinyitom az ajtót és ráripakodom a párra. - Na mi az, gyorsan befejezitek még, vagy mi? Értem én, hogy dúl a love, de nem tetszik az ajtó előtt ácsorgás.
- Miért kell mindig mindenkinek kapásból beszólnod? - Dobja át karját vállamon Tae, amivel csak még jobban felidegesít.
- Mert mindig mindenki kapásból felidegesít, TaeHyung.
- Azta! Tetszik a csajod, V, jó nagy szája van. És külsőre sem rossz. Nem adod kölcsön egy-két órára?
- És EZ az új kölyök? - nézek végig undorral JungKookon. - És te ENNEK akartál bemutatni? Azt hiszem, most mindenkinek jobb lesz, ha elhúzom a csíkot.
- Hó, hó, hó, nyugalom, kis vörös! Kook, ő Ye Eun.
- Hupsz, bocs! Szia, JungKook vagyok.
- Ez pedig a legdurvább stílusváltás amit valaha láttam.
JungKook fejét vakarva pillantott hol Taera, hol rám.
- Utólagos engedelmeddel előre elmondtam, melyik stílusát ajánlatos használnia.
- Aha, értem. Szia! Ne akaszkodj rám, nm szeretem az embereket, és nem érdekel kit hogy dugtál meg. Minden más esetben hajlandó leszek szóba állni veled. Mellesleg a mama nagyon aranyos. Most pedig megyek, mert a cicád még mindig csupasz mellei eléggé zavarnak.
- Ye Eun! Bocs Kook, most inkább utána megyek. Csáó! Hallod? Ye Eun! Kisördög! Mi ütött beléd?
Már a sisakomat veszem fel, mikor elkapja a könyököm.
- Mi van, V?
- Most mi bajod lett? Kapod magad és elrohansz? Ennyire felhergeltelek?
- Csak ne emlegesd többet azt a napot, rendben? Felejtsük el végre!
- De ha egyszer nem akarom lezárni azt a rohadt vitát?
- Mégis miért nem? V, nagyon jól tudod, hogy nem érdekel, miért titkolózol. Elfogadtam, hogy ilyen vagy, és kezdem marhára megunni, hogy állandóan nyivákolsz, amiért TE képtelen vagy elfogadni ezt. Hányszor balhéztunk már össze ezen? Hányszor ordítottam már veled miatta? Ha el akarsz valamit mondani, akkor mondd el, ha nem, akkor meg ne nyavalyogj, hogy képtelen vagy rá!
- Miért hívsz V-nek? Csak azok neveznek így, akik nem ismernek. - biggyeszti le ajkát, de ezúttal a cuki pofi sem enyhít haragomon.
- Választ adtál a saját kérdésedre. Tudod, hogy bírom a képed, de annyira kiismerhetetlen vagy, hogy lassan már attól megfájdul a fejem, hogy eszembe jutsz. Nem ismerlek. Öt éve nem is jártam nálatok, azt sem tudom, hogy nézel ki egyenruha nélkül, pedig egymással szemben lakunk, az isten áldjon meg! Most meg még higgyem el, hogy az ultrabunkó haverod azért lett hirtelenjében jó fej, mert szerinted tartania kellene tőlem? Na nem, ezt már nem eszem meg.
Mérgemben toppantok egyet, mire karomat elengedve hátra hőköl. Szemei kikerekednek, szája tátva marad, én pedig úgy döntök, nem várom meg, míg magához tér. Nincs kedvem tovább veszekedni vele, vagy akár csak a közelében maradni. Annak csak az lenne a vége, hogy a kelleténél jobban felhergelem magam és mindent rázúdítok. A haragom amit iránta táplálok, mikor így viselkedik, a haragom amit a világ és az önző, buta, nagyképű emberek iránt érzek, a rengeteg kérdést, ami vele kapcsolatban zsong az elmémben. Mert hogy a frászba ne érdekelne, mit és miért nem mond el nekem az a szerencsétlen ökör?
Nem akarok hazamenni, ha feldúltan érkezem, a szüleim biztos addig piszkálnak, míg el nem mondom, hogy már megint összevesztem TaeHyunggal. Arra pedig a legkevésbé sem vágyom. A motokrossz pályáról kitiltottak múlt hónapban, mert túlhajtottam az egyik bérelhető gépet. Haverjaim, barátaim nincsenek, Jin az egyetlen, akivel Taen kívül beszélgetni szeretek. A folyópartra keseregni meg menjen akinek két anyja van. Akkor már inkább dühöngök egy sort Jinnek. Legalább nyerek vele egy jégkrémet. Meg aztán, úgyis tud majd elég lelket verni belém ahhoz, hogy otthon gond nélkül bejussak a szobámba.
- Szia Cuki! Mi a baj?
- Tele van a tököm.
- Olyanod nincs. Megint összevesztél azzal a TaeHyung gyerekkel?
- Igen. Vagyis nem. Ahj, csak annyira idegesít. Mindig rinyál, mert titokzatos és változtatni akar, de mégsem, és sajnálja, meg miegyéb. Komolyan mondom, ha nem kellene két éve ezt hallgatnom, nem vesznénk össze állandóan, de így... Csak felidegesít minden minden alkalommal, amikor szóba hozza. Kapásból robbanni tudnék.
- Oké, oké, ne az én fejemet harapd le.
- Bocsánat.
- Figyelj, nálatok mindig van valami gikszer, igaz? Nem is értem, miért ragaszkodsz ennyire a sráchoz. Na meg persze azt sem, hogy én miért nem ismerem még. De ha belegondolsz egy icipicit, tudod, hogy úgyis meg fogjátok oldani, ahogy mindig. Tudom, tudom, ezzel nem vidítottalak fel, de szeretném, ha belegondolnál. Ismerlek valamennyire, biztos vagyok benne, hogy nem idegesítene ennyire, ha nem jelentene sokat. Ha pedig igazam van, akkor meg fogod vele beszélni, mert minden értelmes pár ezt teszi.
- Oppa, teljesen félreértesz. Nem vagyunk egy pár, csak gyerek korom óta ismerem. Pontosabban nem ismerem, de  mindegy, hagyjuk ezt. A lényeg, hogy nem járunk.
- Akkor mire ez a nagy felhajtás? - tárja szét karját, mire elnevetem magam.
- Pisis korom óta számíthatok rá, ő az egyetlen, akit soha nem zavart a viselkedésem. Tudod, nem vagyok egy angyal. Annyiszor keveredtem már bajba, de ő mindig megjelent és kihúzott a csávából. Aztán persze úgy leszidott, hogy legszívesebben összetöpörödtem volna.
- Igen, ezzel tisztában vagyok. - mosolyog rám melegen. - Tudod mit, most kapsz egy kis édességet, aztán hazamész. Veszel egy zuhanyt, összeszeded magad, felveszel valami csini göncöt, de nem szoknyát, és eljössz velem valahova. Esküszöm, hogy jobban érzed majd magad utána.
- Ez egy kissé....
- Nem úgy értettem, Cuki! Egy újjal sem érek hozzád, ígérem.
- Jó, rendben. De hova megyünk?
- Az titok, míg oda nem érünk. Hidd el, tetszeni fog.
Nem biztos, hogy jó ötlet elfogadnom a meghívását, hiszen amióta csak szóba álltam vele arra hajt, hogy elvihessen valahova, de jelen pillanatban képtelen vagyok számolni az esetleges következményekkel. A nyugodtsága, a kedvessége minden más, értelmes gondolatomat elűzi, csak arra tudok koncentrálni, hogy megnyugtat a kisugárzása.
A zacskónyi édességgel megpakolva hazaindulok, otthon haláli nyugalmat tettetve köszönök a családnak és jópofizok, mint általában, miközben még mindig fel tudnék robbanni. Nyugi, semmi gáz. Nagy levegő, bejelentés.
- Anya, apa, elmegyek szórakozni egy barátommal. Nem tudom, mikor érkezem, szóval ne várjatok meg, rendben?
- Persze kicsim, menj csak! De azért örülnék, ha írnál egy SMS-t, mikor hazaindulsz, csak hogy biztos lehessek abban, hogy haza is fogsz érni. - Érinti meg gyengéden kézfejemet anyám. Mindig ezt csinálja, ha úgy érzi, valami nincs rendben körülöttem, de persze sosem sosem jegyzi meg, hogy aggodalmai vannak. Úgyis csak annyit mondanék, feleslegesen töri a fejét butaságokon, na meg aztán, ha nagy gáz van, úgyis elmondom neki.
- Igenis, anya. Ne félj, egyben jövök haza.
Felbattyogok az emeletre, kiválasztok egy lányosabb felsőt és a kedvenc fekete farmerom és az ágyra fektetem őket. Nem értek túlzottan a nőies ruhákhoz, de ez a szett határozottan lányosabbnak tűnik, mint a megszokott kockás ing, fekete vagy fehér trikó kombóm. Talán a hajamat is le kéne eresztenem, úgyis régen hagytam lógni lassan fél éve vörösre festett tincseimet. Igen, ez határozottan jó ötlet. Gyorsan lefürdök, hajat mosok, majd a szekrényem ajtaján lévő tükör előtt ülve hajat szárítok. Felöltözve, vetek magamra egy pillantást. Igen, most lánynak tűnök. Határozottan furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy felülök a motorra, hogy visszahajtsak a kisbolthoz, mintha rosszat tennék éppen, holott csak elmegyek valahova egy sráccal, aki kivételesen nem megy állandóan az idegeimre.
Odafelé tartva elhaladok egy ismerős járgány mellett, mintha TaeHyung kisautója lett volna, de gyorsan kiűzöm a fejemből. Most épp az lenne a lényeg, hogy ne vele foglalkozzam.
Jin hatalmas mosollyal fogad, megbeszéljük, hogy követem őt, mivel én nem tudom, merre tartunk. Igaz, nem is tart sokáig odaérnünk, és amint felismerem a helyet hatalmas megkönnyebbülés és némi boldogság is hatalmába kerít.
- Görkori? Király!
- Tudom, hogy szereted, gondoltam jó kikapcsolódás lesz neked. Egyébkén, most hogy meg is tudlak nézni... Már majdnem nőnek tűnsz. Csak egy magassarkú kellene. Mua. - Csókolja meg olaszosan három ujját, mire elpirulok. Bár nem az a kifejezett bók, de határozottan jól esik. - Mehetünk, Cuki?
- Igen. Mondd csak, miért is neveztél te el engem így?
- Mert amikor először láttalak minden voltál, csak aranyos nem. Gúnynévnek indult.
Na szép, szóval ő sem akart velem kedves lenni eleinte.
Korcsolyázás közben valóban tartja szavát, nem ér hozzám, véletlenül sem, igaz többször is kis híján elesik. Előzékenyen fizeti az üdítőmet, kedveskedik egy szál virággal, és bár még sosem randiztam senkivel, elég magasra teszi a mércét minden jövőbeni jelentkezőnek. Már ha lesz bárki, akinek valaha is megtetszem majd. Sokat beszél, olyasmiket, amiket eddig nem tudtam róla, mint például, hogy a kedvenc színe a rózsaszín. Kicsit félénknek tűnik, ahogy önmagáról beszél, számomra pedig szokatlan dolog, hogy ennyit mesél nekem valaki.
- Egyébként, örülök, hogy nem voltál feszélyezett. Az az igazság, hogy... szóval igazából... nem tévedtél túl nagyot a reszelős hangokkal kapcsolatban.
Kikerekedett szemmel, halványan mosolyogva bokszolom vállba.
- Akkor miért tagadtad le?
- Hát szóval, azt hiszem alapvetően nem vagyok teljesen meleg, de nagyon szeretem, ha valakinek igazán férfias hangja van. Szó szerint borsódzik tőle a hátam, annyira kellemes érzés. Igazából néha még fizikai reakciót is kivált, ha érted mire gondolok. - Vakarja tarkóját elvörösödve, míg én kinevetem magam.
- Nincs ezzel semmi baj, Jin, csak érzékenyen érintenek az igazán jó hangok. Vagy tetszett már valaha fiú?
- Nem, azt hiszem.
- Akkor minden rendben. - mosolygok rá, mire ő is haloványan mosolyogni kezd.
- Ami azt a TaeHyung gyereket illeti, nem nyelvbotlás volt, mikor párnak neveztelek titeket. Elgondolkodtál rajta, ahogy kértelek?
- Igen, de nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni vele. Mármint, tudod, hogy az a baj, hogy szinte semmit sem tudok róla, ő pedig nem is akarja, hogy ez megváltozzon. Lassan öt éve, hogy ennyire rejtélyes lett, és nem tudok mit kezdeni a dologgal. Ah, ha akarnám sem tudnám közelebb engedni magamhoz. Hozzátenném, nem is akarom.
- Dilisek vagytok mindketten. - Csóválja fejét rosszallóan. - Nekem még látatlanban is nyilvánvaló, amit ti ketten képtelenek vagytok észrevenni. De majd az idő elintézi.
- Kezelhetetlenül romantikus vagy.
- Ye Eun, megígérsz nekem valamit?
- Kezdjek félni?
- Csak annyit szeretnék, hogy öltözz egy picit lányosabban. Mondjuk, ha szűk nadrágot vennél fel az ingeidhez, és kigombolva hordanád őket, esetleg gyakrabban engednéd lógni a hajad. Tudod, eleve nem értem, miért kötöd össze mindig, ha egyszer ilyen szép hosszú.Meg úgy általában, ha egy icipicit lányosabb lennél, messze nem kerülnél annyiszor bajba a stílusod miatt.
- Gondolod?
- Határozottan.
- Akkor megér egy próbát. - Bólintok. - Várjunk csak! Te a nevemen neveztél.
- Vannak még csodák. Nos, jól éreztük magunkat, beszélgettünk is, már csak egy dolog van hátra.
- Éspedig?
- Haza menni és levonni az este tanulságát. Egyébként is késő van már, és immáron tisztában vagy azzal is, hogy nincsenek hátsó szándékaim veled kapcsolatban.
- Miért nem mondtad előbb?
- Hittél volna nekem?
Sokat mondó tekintete elgondolkodtat. Végül is igaza van, valószínűleg akkor sem hittem volna neki, ha minden erejével bizonygatja. Túlontúl közvetlen volt velem az elejétől kezdve. Végül csak bólintok egyet.
- Megismételhetnénk. Mondjuk jövő pénteken?
- Én ráérek. De ezúttal te választasz programot.
Egyetértően rázom fejemet, majd megölelem, üzenetet írok anyámnak és motorra pattanok. Igazából egészen jó ötletnek bizonyult Jinnel töltenem az estét, sokat megtudtam róla, többek közt azt, hogy valóban jó ember, nem csak annak tűnik. Így már képes leszek teljesen bizalmamba fogadni és ha gyakrabban járunk majd el szórakozni, talán még jobb barátokká válunk idővel. Idő... Milyen hatalmas jelentősége van, holott igazából nem is tudjuk, mit jelent egész pontosan, és kinek mennyi jut belőle.
Otthon újabb zuhanyt veszek, elhatározom, hogy holnap meglátogatom a fodrászom, rendbe hozatom a frizurám. Elvégre, ha többször eresztem majd szabadjára rakoncátlan fürtjeimet, ki is kell nézniük valahogy. És ha már stílusváltás, előveszem a sapkákat amiket Tae ajándékozott nekem az évek során. A legutolsót egyszerűen leloptam a fejéről. Elmosolyodom ahogy eszembe jut megjátszott dühe, gyermeteg toporzékolása, és a mosoly, amelyről azt hitte, nem láttam. Mindig ilyen volt velem. Szidott, duzzogott, hisztizett, néha még meg is dobált, de mindketten tudtuk, hogy igazából sosem haragszik rám, ahogy én sem rá. Soha, semmiért, kivéve azt a veszekedést. Még az emlékét is gyűlölöm, olyannyira megrázó élmény volt, épp ezért vagyok képtelen elviselni, hogy TaeHyung a mai napig emlegeti. Szörnyű volt a harag, amit az ő szemében láttam, a harag, ami bennem forrt, a könnyek, amiket azután ejtettem, hogy becsapta az ajtót. Akkor sírtam utoljára, és azóta még különcebbé váltam. Először is levágattam és befesttettem a hajam, majd a sportcipőimet a legfurcsább csukákra váltottam, amiket csak találtam. Ugyanúgy szóba álltam V-vel, mint előtte, de mégis más volt. Valami megváltozott, a harag szikrája pedig azóta sem hunyt ki bennem.
Átpillantok a szemben lévő házra, de Tae nincs otthon. Hát persze, hiszen sosincs otthon. Sem ő, sem a szülei. De miért?
- Aish, sosem tudom időben abbahagyni a gondolkodást, már megint fáj a fejem.
- Megint eszedbe jutottam?
Nem várt vendégem hangjától olyannyira megijedek, hogy reflexből hozzá vágom a kezemben tartott fullcap-et. Ironikus mosollyal arcán hozzám sétál és ledobja magát velem szemben, így állva el az utat köztem és ruháim közt.
- Nicsak, gardróbtúrát tart az én kis játszótársam. Ritkán látni tőled ilyet. Mire készülsz? Csak nem döntöttél egy újabb stílusfrissítés mellett? Bár azt hiszem, épp itt az ideje, lassan kezdem unni ezt a hajszínt.
Haja egyik tincsét előre húzva kezd bandzsítani minek hatására akaratlanul is elmosolyodom kicsit, de még azelőtt visszakomolyodom, hogy újra rám pillant. Nagyjából tizenkét éves korunk óta minden hajszínváltásom után két héttel ő is új frizurával jelent meg, méghozzá olyan színben pompáztatva jól ápolt ápolt haját, ami a lehető legjobban hasonlított az enyémre. Most épp pont ugyanaz a szín áll  jól neki, ami nekem is.
- Sosem kérdeztem meg, de... Miért is mázoltatod a fejed mindig ugyanolyanra, mint az enyém?
- Jó szórakozás.
Vállat von és jobbra pislant. Tehát hazudik nekem, és persze észre sem veszi, hogy elárulta magát.
- A ruháid is hasonlítani szoktak az enyémekre.
- Hmm, most hogy mondod, valóban. Javítanom kéne a stílusomon.
És persze megint hazudik nekem. Istenem, ha legalább az ilyen apró dolgokról nem hazudna vagy elfelejteném mivel bukik le, annyival könnyebb lenne. Így viszont csak felmegy bennem a pumpa, amiről eszembe jut a délutáni beszélgetésünk, ettől pedig még idegesebb leszek.
- Mit keresel itt? - Szögezem neki a kérdést érzelemmentes hangon. Válasz helyett viszont csak pislog mint hal a vízben. Bár megértem, sosem szóltam még hozzá ilyen hangnemben, úgyhogy kifejezéstelen arccal fúrom tekintetem az övébe, míg válaszképessé válik.
- Tényleg annyira idegesítelek, hogy kapásból máshoz kell futnod, ha összezörrenünk? Vagy csak elfelejtettél szólni a pasidról?
- Jin barát, de mi közöd van neked ehhez? Hé, álljon csak meg a menet! Te követtél? Te voltál az, aki Jin szerint midig a boltig követett. De mégis miért?
Válasz helyett azonnal felpattan és ablakomon keresztül távozik. Míg ő azon van, hogy épségben lejusson a tetőről és kiviharzom az udvarra és motorjára ülve próbálom megakadályozni a szótlan távozást. Nem megyek vele sokra, egyszerűen átsétál az úton és bevágja maga után az ajtót.
Na meg még mit nem, most nem hagyom, hogy megússza. Ha ismét összeveszünk, hát összeveszünk, jelen pillanatban nem érdekelnek a következmények. Bár a bejárati ajtót magára zárta, a hátsó ajtó pedig mindig le volt lakatolva, biztos vagyok benne, hogy a nappali ablaka résnyire nyitva van, így oda settenkedem és belököm, majd egy laza ugrással a nappaliban termek. Kísértetiesnek találom a néma csendet, ilyenkor már rég itthon kellene lenniük a szüleinek. Feltrappolok az emeletre, benyitok a szobájába, körbenézek, majd kellő lendülettel be is csapom. TaeHyung ugyan benn van, de messze nem egyedül. Társasága pedig nagyjából milliónyi kép rólam. Jinnel, a suliban, a Han folyónál, motorszerelés közben, a szupermarketben. Ezeket vettem észre először, na meg persze Tae ijedt arcát.
Szívem sebesen kezd verni, de ha már itt vagyok, rendesen utánajárok szüleivel kapcsolatos kérdésemnek is. Célba veszem a szülői hálót, de zárva találom. Semmi baj, van még lehetőségem. Az édesanyja mindig alaposan telepakolja a hűtőt, tehát ha kinyitom színültig kell lennie.
Úton a konyha felé kikerülöm a megilletődött TaeHyungot, majd célba érve felrántom a frigidert.
- Szinte teljesen üres.
Tae villanyt kapcsol, én csípőre tett kézzel fordulok felé. Fáradtnak, gyengének tűnik, szeme enyhén vöröslik, arca jobb felén tenyérnyomot fedezek fel. Méghozzá egy jobb tenyeret.
- Most leülsz és beszélni kezdesz, Kim TaeHyung, akár akarod, akár nem. - Jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon, ő pedig úgy tesz, ahogy kérem.
- Anyáék négy éve elköltöztek.
- Látom. Tovább!
- Öt éve a szüleim elhatározták, hogy visszaköltöznek Busanba. Egy évig folyamatosan veszekedtem velük, egyszerűen nem akartam elmenni innen, nem voltam rá képes. Aztán úgy döntöttünk, hogy én maradok, ők pedig minden hónapban pénzt küldenek nekem. Ez egy évig működött, majd semmi. Nem hívtak, nem írtak, nem kaptam pénzt sem. Felkerestem őket, de nem tudtam beszélni velük. Az ok, amiért képtelen voltam elmenni... Nos, az te voltál. Nem tudtam neked elmondani, nem akartam, hogy furcsának tarts, kinevess. Aztán nem mondtam el a költözést, mert tudtam, hogy le fogsz cseszni miatta, ezért úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Dolgozni kezdtem, egy időben még drogokkal is foglalkoztam, hogy megvehessem a kocsit. Aztán te motorra ültél, úgyhogy  kicsit tovább dealerkedtem, hogy vigyázhassak rád az utakon. Egy ideig teljesen bediliztem, ha nem tudtam, merre jársz. Tudom, hogy ez beteges, de kérlek, könyörögve kérlek, ne ítélj el miatta, már gyógyulok. A veszekedés óta. Nem tudtam, mit mondhatnék, pedig el akartam mondani, Akartam, hogy tudd, akartam, hogy érezd, mit érzek, akartam, hogy te is érezd, hogy úgy nézz rám, ahogy én rád. Ezért az elmúlt két évben igyekeztem felkelteni a figyelmed azzal, hogy ugyanúgy öltöztem, melléd ültem a suliban, a lehető legtöbbször megérintettelek, hátha kipattan a szikra. De te egyre mérgesebb lettél, mert el akartam mondani mindent, de nem tudtam, hogyan kezdhetném. Aztán ma kiabálni kezdtél és elviharzottál, de meg akartam végre magyarázni ezt az egészet, vagy csak megcsókolni, mindegy volt, csak tenni valamit, de te ahhoz a boltos sráchoz mentél én pedig összeomlottam. Nem voltam eszemnél és meggondolatlanul cselekedtem, annyira, annyira, annyira sajnálom, kérlek hidd el nekem! - Mondja egyre hisztérikusabban hadarva, majd nem levegőt véve rám pillant.
- Mit csináltál, TaeHyung? - Kérdezem félelemtől remegő hangon, remélve, hogy Jinnek nem esett bántódása.
- Én.... Bevettem néhány gyógyszert, meg... Hát szóval, drogra ittam alkoholt.
- Hányszor találkozunk mi ketten úgy, hogy te ittas voltál vagy épp drog munkálkodott a szervezetedben?
- Kétszer. - Hajtja le fejét.
- Mikor?
- Ma. Esküszöm, soha máskor nem mentem a közeledbe, ha nem voltam önmagam. Délután nagyon ideges voltam, ezért volt bennem két feles. Őszintén féltem, hogy a parkolóban összefutunk és meg is történt. És most.
- Értem.
Felállok, elé lépek, felemelem fejét, hogy rám nézzen. Ezután olyat teszek, amit azt hittem sosem kell majd. Kíméletet nem ismerve vágom pofon az egyébként is illuminált fiút kétszer egymás után, minden erőmet beleadva a tasliba, majd fejemet egy szintre süllyesztve övével megszólalok.
- Annál nagyobb hülyeséget, mint hogy minderről nem szóltál nekem, az életben nem követhettél volna el. Most kihívom a mentőket, te pedig elmondod nekik, mi van benned. Megvárom míg jobban leszel vagy elvisznek. Utána pedig bemutatkozol nekem, V, és mindent, mindent elmondasz, amit eddig eltitkoltál. Minden rosszat, minden jót. Én pedig minden egyes információt külön bírálok majd, és a legvégén, amikor már tényleg mindent tudok, eldöntöm, kívánlak-e ismerni életem hátra lévő részében, és ha igen, mennyire. Megértettél? Mindig is tudtad, hogy az egyetlen, amit képtelen vagyok elviselni, az a hazugság.
Nem várok választ, felesleges is. Az alapján, amit elmondott, csoda lesz, ha emlékszik majd minderre.