Fekete bárányok III.

Otthon persze azzal nyitok, hogy elmesélem anyámnak TaeHyung nagylelkűségét, tudván, anya úgysem hagyja, hogy megússza a dolgot. Igazam van, V hatalmas tockost kap szülőmtől, majd gazdagodik nagyjából annyival, amennyibe kettőnk ruhái összesen kerültek. Persze esélye sincs visszautasítani, az én anyámnak nem lehet ellent mondani. Fejcsóválva ugyan, de vigyorogva baktat fel utánam az emeletre, segít szétszortírozni és bezsákolni a "Nem" kupac ruháit, majd magamra hagy, hogy ő is kiválogassa a sajátjait. Minden stílusváltáskor a már nem használandó darabokat jótékonysági célra szoktuk felajánlani, hiszen nem mindenki teheti meg, hogy új ruhákban járjon.
Az ő pólóját most is ugyanoda teszem, mint mindig. A pizsamáim közé, természetesen a lehető legjobban elrejtve.
- Akkor indulhatunk, Eun?
- Jesszusom, TaeHyung! Ha még egyszer rám hozod a frászt, esküszöm kicsinállak. Mellesleg az ablakom nem bejárati ajtó.
- Nem hát! Bejárati ablak. - Vigyorog rám kajánul, mire elnevetem magam.
- Ökör.
- Szóval, mehetünk? Már felhívtam a tiszteletest, örömmel vár bennünket. Azt mondta szeretne beszélgetni is velünk.
- És mégis miről?
- Gőzöm sincs. De ez a ruha nem templomba való, javasolnék valami szolidabbat.
- Farmert pólóval, ahogy elnézlek.
- Felőlem szoknyában is jöhetsz, csak legyen hosszabb.
- Maradok a farmernál, amúgy is veszett hideg van ma. Várj a kocsiban! És ha hasznos szeretnél lenni, vidd magaddal a zsákokat is!
- Igenis, asszonyom!
Felkap négy csomagot és már viszi is őket, ezúttal a szobám ajtaján át távozva, míg én újdonsült farmerjaim közül választok egyet, hozzá illő pólóval és pulcsival, majd amilyen gyorsan csak lehet, átöltözöm, természetesen a szobámhoz tartozó fürdőszobában. Nem akarom, hogy Tae meglásson. Mégis megtörténik. Lendületesen pampogva valamilyen olajos üvegről ront a helységbe, majd realizálva a helyzetet nemes egyszerűséggel lefagy. Igyekszem minél hamarabb megszüntetni a kényelmetlen helyzetet, ezért pillanatok alatt visszarángatom magamra a még félig rajtam lévő pólót, ami nem változtat sokat, tekintve, hogy nadrág még mindig nincs rajtam, így elkezdem lefelé húzni a felsőt, takarva magam, amennyire csak lehet. TaeHyung viszont még mindig kővé dermedve bámul rám.
- TaeHyung!
Feleletképp csak szájához emeli mutatóujját. Tehát jobb, ha csendben maradok, míg magához tér. Ám percek múltán is változatlan a helyzet, én pedig türelmetlenül szólalok meg ismét.
- Tae, legalább fordulj meg!
- Ne! Ne beszélj!
- De TaeHyung! Meg fogok fázni és különben is veszett kényelmetlen ez a szitu, úgyhogy örülnék, ha vennéd a fáradságot és megmoccannál végre. Amúgy sem értem, mik ezek a lefagyások nálad.
- Ilyenkor próbállak nem leteperni. Úgyhogy csend, ha csak nem akarod, hogy itt és most... Huhhh! - Megrázza magát majd az ajtót becsukva távozik, de még így is hallani ahogy önmagát nyugtatgatja. Minden bizonnyal ezúttal is ugrál, rázza a kezét, ellazított vállakkal dülöngél előre-hátra, mint mindig, ha izgul, ideges vagy izgatott. Mindemellett pedig nyugtató szavakat mormog.
Halkan lépek vissza szobámba, nem akarom megzavarni. Hadd nyugodjon le.
- Nem kell lábujjhegyen járnod, te is tudod.
- Nem szeretlek piszkálni, ha labilis hangulatodban vagy, te is tudod.
- Eun, mindig labilis volt a hangulatom. Épp csak ügyesen tudok vigyorogni.
- Tudom... - Hajtom le fejemet. Nagyon gyakran láttam rajta, hogy valalmi nincs rendben, de úgy gondoltam, ha nem mondja, nem az én dolgom. Elvégre úgyis elárulja, ha valami rám is tartozik. De tévedtem.
- Mi a baj, Eun?
- Semmi. Menjünk!
A még szobámban lévő két zsákhoz lépek és azokkal kezemben próbálom kikerülni TaeHyungot, aki jellegzetes arccal néz rám. Akkor látom ezt az grimaszt, mikor nem hisz nekem. Ő pedig pontosan tudja, hogy ilyenkor képtelen vagyok szemébe nézni. Gyűlölöm a hazugságot, épp ezért haragszom magamra, ha elejtek egyet. Megragadja csuklómat, államat fogva kényszerít arra, hogy felé forduljak. Pólóját bámulva állok mellette míg  engem fürkész. Tudván, hogy ez addig fog tartani míg rá nem nézek erőt veszek magamon és felpillantok. Enyhén nyílt ajkakkal, elgondolkodva bámul rám, ami már önmagában zavarba ejtő, de rá is kontráz. Keze arcomra siklik, óvatosan végigsimítva orcámon, majd fülem alatt áttér nyakam oldalára.
- Már nem tudlak megfejteni. Nem tudom, miért szomorodtál el.
- Nem szomorodtam el.
- Nem esett jól amit mondtam? Vagy az a baj, hogy felhoztam az elmebajom?
- TaeHyung, nincsen semmi bajom.
- Kwon Ye Eun! Addig fogok nálad héderezni, amíg el nem mondod, mi van. - Emeli meg hangját nyomatékképpen, de valahogy egyáltalán nem érdekel abban a pillanatban.
- És akkor ki fogja elvinni a templomba a ruhákat? Vagy feleslegesen várjon a pap?
- Néha őszintén tudlak utálni egy másodpercig.
Mondatát szinte csak leheli, szemei összeszűkülnek, valóban dühös rám. Nagyon ritkán néz így, akkor pedig jobban teszem, ha elmagyarázom a helyzetet. De most nem akarom, mert csak félreértene, az pedig hatalmas problémákat hozna magával. Akkor inkább haragudjon rám egy kicsit....
Szememet forgatva kiszabadítom magam kezéből, lesétálok a kocsihoz, bedobom a zsákokat a csomagtartóba, majd beülök. Szó nélkül követ, feszültsége szinte tapintható, de nem beszél. Még csak rám sem néz.
A tiszteletes örömmel fogad bennünket, mint mindig. Átadja a raktár kulcsát, köszönőlevelet nyújt át, melyet ő maga ír meg minden egyes alkalommal, ha valaki adományt visz, majd irodájába tessékel bennünket, hogy hellyel kínáljon. Tisztelettudóan elfogadjuk, és várjuk, hogy belekezdjen mondandójába, de csak nem akaródzik neki. Mivel én sosem tudtam megfelelően beszélni senkivel a családomon és TaeHyungon kívül, a fiú nyújt némi segítséget a férfinak.
- Atyám, a telefonban említette, hogy beszélni kíván velünk. Miről lenne szó?
- Igen, igen... Nem is tudom, hogyan kérdezzem meg tőletek, elvégre oly rég ismerjük már egymást, de...
- De? - Nézek rá fürkészve, próbálva kitalálni, vajon mit akarhat tőlünk.
- Ami azt illeti, nem szoktalak benneteket misén látni, soha. Tudom, hogy nem abba a rétegbe tartoztok, akik istentiszteletre járnak, és nincs is ezzel semmi problémám. Azzal is tisztában vagyok, hogy valamilyen formában mindketten hisztek Istenben, hiszen ha nem így lenne, akkor nem ide, hanem a vöröskereszthez vinnétek az adományaitokat.
- Igen. - Bólintunk teljes szinkronban.
- Ugyanakkor, épp emiatt nem tudom behatárolni kettőtök kapcsolatát.
- Milyen kapcsolatot? - Néz Tae bambán a papra, mire kuncogni kezdek.
- Jól gondolom, hogy arra kíváncsi, mi ketten egy párt alkotunk-e?
- Igen, lányom.
Mosolyán látszik a megkönnyebbülés. Ellenben TaeHyung elfehéredve, tátott szájjal bámulja először a papot, aztán engem. Nem tudja mit mondjon, ahogy én sem. Zavarba ejtő pillanat ez mindhármunknak. Végül én szedem össze magam előbb, így a válaszadás feladata is rám hárul.
- Nem vagyunk egy pár, de ez egy kicsit bonyolult, ami azt illeti.
- Ezt úgy értsem, hogy ti ketten már... öhm...
- NEM. - Kiáltja el magát TaeHyung felpattanva, néhány másodpercnyi néma csend után pedig kiviharzik a helységből.
- Ne haragudj kérlek, nem akartam kényelmetlenséget okozni.
- Tudom atyám, és nem is az ön hibája. Az elmúlt néhány napban kissé feszültek és ingerlékenyek vagyunk mindketten. Biztos vagyok benne, hogy TaeHyung sem akart kiabálni, elnézést kérek a nevében. - Még magam is meglepem elképesztő udvariasságommal.
- Szabad megkérdeznem, mi történt?
- Sok dolog uram. Nagyon sok dolog. De TaeHyung válasza, habár hangos volt, helyénvaló. Mi nem.... izé... szóval a lényeg, hogy nem.
- Értem. Nem is kérdezek többet, nem szeretnélek téged is felzaklatni.
- Rendben. Viszont látásra!
Meghajolok, Tae után indulok, aki a templom falának támasztott homlokkal ácsorog. Mellé lépek, vállára teszem kezemet, mire elgyötört arccal felém fordul.
- Jól vagy?
- Igen. Vagyis nem. Csak... Hallani is rossz volt, hogy olyannak hisz, amilyen nem vagy. És hogy olyat gondol, amit nem tennék veled.
- Nem tudja, milyenek vagyunk, elvégre csak felületesen ismer bennünket. És igazán nem hibáztathatod a kíváncsiságáért, igaz? Néhány napja még nevettél volna a dolgon. - Bököm oldalba, amire egy halovány mosolyt kapok válaszul.
- Igazad van. Túlreagáltam. De annyira rémes érzés volt, hogy nem tart téged olyan jó embernek, mint én. Pedig ha tudná, milyen angyali vagy...
- Én angyali? Ugye rémlik, hogy rendszeresen visszabeszélek a tanárainknak? És káromkodom, méghozzá sokat. Nem is beszélve arról, hogy hányszor mostam már be egy-egy embernek. Még te is kisördögnek hívsz.
- De csak poénból.
- De van alapja, vagy tévednék?
- Végül is... Tényleg nem vagy olyan kis Cukorbogár, mint amilyennek én látlak. Talán még arra is van esély, hogy rosszalkodós vagy. Sőt! Még sosem kaptam maflást, ha pont rossz helyen értem hozzád. Ez vajon miért lehet?
- Azért, hogy most pótolhassam. - Húzom össze szemöldököm és vágom teljes erőből vállon.
Vigyorogva jajong, hazavisz, majd elindul málnát szerezni, míg én előkészítem a csokigyártást. Anyám persze azonnal lecsap és kérdezősködni kezd, mi folyik köztem és TaeHyung közt. Mint minden téves feltételezésénél, most is elhessegetem, mégis cinkos mosollyal távozik a konyhából. Aztán, mintha nem lenne így is elég ciki a helyzet, boldogan vigyorogva tessékeli be hozzám személyes málnafutáromat, aki teniszlabda méretűre tágult szemmel néz utána.
- Mit mondtál neki?
- Inkább ő mit mondott neked. Nem szoktál ilyen arcot vágni.
- Hogy nagyon szorít nekem, mert tudja, hogy réges-rég én vagyok az igazi számodra. - Húzza ki magát büszkén vigyorogva.
- Ó te jó Isten! - Emelem tekintetem a plafonra. TaeHyung szokás szerint kinevet, majd kezembe nyom egy szatyrot, dugig friss, egészséges málnával, szárított málnával, málnachipssel, amiről még soha nem is hallottam, valamint pillecukorral és csokoládéval.
- Nem tudtam, mi az ami megvan a csokihoz, úgyhogy összeszedtem mindent, ami szerintem kell.
- Elég lett volna csak a málna. De azért köszi. Viszont el kell árulnod nekem, honnan a frászból szedtél te igazi, friss málnát.
- Hadititok. Nem tesszük bele mindet, annyit hoztam, hogy bőven tudj enni is. - Csípi meg arcomat. - De azért jusson a csokimba is!
- Mindig te eszel többet, TaeHyung.
- Igaz. Akkor nem is szóltam. Szóóóóóval... Mit is mondtál anyukádnak?
- Lekoptattam, mint mindig. Miért?
- Mert nekem még sosem mondott ilyet. Bár gondolom neked sem kacsintott eddig, ha magunkra hagyott bennünket.
- Hát nem. - Bólintok, ezzel lezártnak tekintve a témát, de csak nem hagyja abba.
- Akkor lehet, hogy látott rajtad valami változást?
- Ez a második nap amit együtt töltünk, ráadásul öt év után. Gondolom kombinál. Na, most jött el az ideje annak, hogy távozz.
- Dehogy, mondtam, hogy segíteni fogok.
- Én meg mondtam, hogy nem. Hess!
Erre csak fejrázással körítve közli, hogy ő bizony el nem mozdul mellőlem, ha kell, hozzám is ragasztja magát, amin persze elröhögöm magam és hagyom, hogy belátása szerint tegyen. Tehát marad. Rendkívül tehetségtelen konyhai segéd lévén másfél órával később mindketten könyékig csokisan huppanunk le. Ő egy székre, én a pultra.
- Ez jó volt. - Jegyzi meg vidáman, én viszont másképp vélekedem, amit egy morgással adok tudtára. - Csak én kapok csokit?
- Mindig csak te kaptál csokit. Ráadásul te is csak azért, mert kiharcoltad magadnak hatodikban.
- Jaj ne már, biztos adtál már valaki másnak is, különben miért lenne olyan finom?
- Teszem azt, mert jó cukrász vagyok? - Forgatom meg szemem. Bár, ha jobban belegondolok, ezt sosem mondtam vagy bizonyítottam még TaeHyungnak.
- Tényleg?
- Ami azt illeti, sosem kaptál tőlem bolti tortát.
- Na neeee, ezt nem veszem be. Kizárt dolog, hogy azokat te csináltad. Félre ne érts, nem tartalak bénának, de marcipánrózsa, milliméterre pontos díszek és feliratok voltak a szülinapi tortáimon, te viszont türelmetlen típus vagy.
- Ehhez van türelmem. Mellesleg, nem marcipán, hanem fondant rózsa. De mindegy is. Mossuk le magunkat, mielőtt valaki ehetőnek hinné az alkarom.
- Veszett vicces vagy, Kwon Ye Eun.
- Ne morogj, nem az én hibám, hogy rémes kukta vagy.
- De végül csak hagytad, hogy segítsek. - Villant rám kaján vigyort, én pedig ismét megforgatom szemem.
- Tiéd az alsó fürdő, enyém a felső. Javaslok egy zuhanyt, mert még a hajad is csokis.
- Segítesz hajat mosni?
- Egyedül nem megy? - Förmedek rá, talán egy kicsit túl erősen, de a gondolat, hogy egy majdnem meztelen, vagy akár csak félmeztelen TaeHyunggal legyek egy helységben, igencsak felzavarja épphogy nyugodt lelki világom.
- Nem látom, hol vagyok olyan, ezért azt sem fogom tudni, sikerült-e lemosni. Lééééégyszi, Kisördööööög!
- Kérd meg anyámat!
- De én azt szeretném, ha te segítenél. Naaaa! Térden állva könyörögjek? Megteszem, ha kell. Bár lehet, hogy jobb módszer, ha lukat beszélek a hasadba, esetleg addig ismétlem magam, míg be nem adod a derekad. Mit szólsz hozzá? Már kezdhetem is, és mindketten tudjuk, ho.....
- Jesszus, csitt! Bármit megteszek, csak fogd be!
- Vigyázz mit mondasz, még a végén azt kérem, hogy csókolj meg. - Komolyodik el egy pillanatra, majd visszavált mosolygós énjére. - Na gyere!
Karon ragad, a fürdőbe ráncigál, leveszi és a sarokba dobja megédesedett felsőjét. Enyhe pírrel arcán fordul hozzám utasításra várva.
- Azt hiszem, az lenne a legideálisabb, ha a kád szélére ülnél, vagy ha fölé hajolnál. - Nézek egyenesen szemébe, próbálván ignorálni fedetlen felsőtestét.
Pillanatnyi gondolkodás után a kád fölé hajol, miközben lopva végignéz rajtam. Először kis híján leégetem fejbőrét, de a megfelelő hőfok megtalálása után sikerül anélkül megmosnom haját, hogy felvisítana. Képtelen vagyok nem végigmérni őt, arcom szinte fellángol valahányszor hozzá érek, ő pedig meg-meg rezzen kezeim alatt. Kényelmetlen helyzet, mégis kellemes, valamiféle bizsergés vesz körbe bennünket. Nehezen veszem tudomásul, hogy sikerült kimosnom Tae hajából a csokit, de azt sem akarom, hogy rájöjjön, egészen kellemes élmény volt számomra.
- Na, kész is vagy. Nyoma sem maradt a bénaságodnak. Legalábbis a fejeden nem. - Csapok hátára gyengéden. - Én most megyek és leszedem magamról is, addig te is tégy így!
- Köszönöm, Eun! - Krákog vissza, és bár arcát nem látom, biztos vagyok abban, hogy ő is épp úgy zavarban van mint én.
A lehető leggyorsabban felrongyolok az emeletre és magamra zárom fürdőszobám ajtaját, majd annak dőlve igyekszem kiverni fejemből az elmúlt perceket, és azok rám gyakorolt hatását. Szinte éget a vágy, hogy visszamenjek TaeHyunghoz, pusztán csak azért, hogy a közelében legyek, de nem teszem. Az túlontúl közvetlen tett lenne, ő pedig egyelőre még nem érdemli meg, hogy közvetlen legyek vele. Na nem mintha ez semmissé tenné a tényt, hogy átöleltem a boltban.  Nem kellett volna, azt hiszem. Mégsem tudtam megállítani a kezem.
Kapkodva kezdem lemosni magamról a rám ragadt csokoládét amint meghallom ajtóm nyitódását. Tudom, hogy ő jött be, azt is, hogy engem vár. Na meg persze, hogy valószínűleg még mindig félmeztelen és törölközőjét lazán a fejére terítette. Nem kell gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tisztában legyek azzal, mi jár a fejében. Le akar nyűgözni, látni akarja a reakciómat, érdekli, mit vált ki belőlem a jelenléte.
Olyan mélyen elmerengek, hogy egészen addig, míg ki nem akarom nyitni az ajtót nem jut eszembe a tény, hogy nem hoztam magammal pólót. Tehát egy szál melltartóban kellene végigsétálnom előtte?
- Fuck!
Meggondolatlan hangerőválasztásom eredményeképp Tae felfigyel rám és ingerültségemre.
- Baj van, Eun?
Aggodalmas hang, ez még hiányzott nekem. Így még azt sem hiszi el, hogy nincs semmi bajom. Persze azon kívül, hogy vérciki helyzetbe kevertem magam. Már megint.....
- Ööööö, nem, semmi baj. Csak... Megtennéd, hogy kimész egy pillanatra?
- Mi történt?
- Izé, szóval... Elfelejtettem pólót hozni magamnak.
- És ezt higgyem is el?
- Mindketten tudjuk, mekkora balfasz tudok lenni, TaeHyung, ne nehezítsd meg a helyzetet, légy szíves! - Toppantok hirtelen támadt haragomban, ami nem várt reakcióra készteti barátomat. Az ajtó kivágódik, Tae rendkívül alaposan végigméri meglepettségtől kővé dermedt testemet, majd visszacsukja az ajtót, gardróbomba trappol, aztán újra hozzám és résnyi lukon belenget egy felsőt a fürdőszobába.
- Ez jó lesz, bénaság?
- Nem ér nevetni, tudod, hogy nem direkt csinálom. - Mormogom kikapva kezéből a ruhadarabot.
- Mindig te voltál a kedvenc kis nyomim.
- Nyomi? Én? Ajánlom, hogy sürgősen vond vissza, vagy nagyon megkeserülöd!
- Nem félek tőled, úgyis csak nekimész valamelyik bútornak, aztán rinyálsz egy sort. - Húzza tovább az agyam.
Vigyorogva kirontok a fürdőből és rávetem magam a félmeztelen TaeHyungra, így elkezdődik a szokásos birkózásra hasonlító bénázás, aminek általában az a vége, hogy valamelyikünk feladja, mert már nem bírja szusszal a nevetést. Ezúttal azonban Tae megbotlik az ágy sarkában, reflexből megragadja karomat és egyenesen magára ránt, de a játék hevében egyikünk sem realizálja a zavarba ejtő történéseket. Maga alá gyűr, úgy csikiz tovább míg én sikongatva nevetek és esedezem kegyelemért. Végül csak megszólal egyikünk vészcsengője, bár érdekes módon nem az enyém, a helyzet pedig még furcsábbá válik, mikor anya nyit be tőle szokatlan módon kopogás nélkül. Tae azonnal lepattan az ágyról, de oly szerencsétlen módon, hogy kapásból hanyatt is vágódik, amin lovakat megszégyenítő nyerítéssel kezdek el nevetni. Fülig vörösödve egyenesedik fel, hatalmas szemeket meresztve hol rám, hogy anyámra. Tisztán látszik, hogy nem tud mit kezdeni magával.
- Mit láttam az imént? - Emeli rám anyám tekintetét, én pedig már-már fulladozva köhögöm ki a választ.
- Verekedtünk. Vagy olyasmi. Ő meg elbotlott.
- És te most min is derülsz annyira jól, Kisördög?
- Rajtad, Nyomi.
Megállíthatatlan nevetésemet csillapítandó TaeHyung újra rám veti magát, teljes testsúlyával a matracba passzírozva, én pedig ismét ütlegelni kezdem ahol csak érem. Anyu szemér forgatva távozik, így nem tudjuk meg, miért is nyitott be eredetileg a szobába.
- Mindennel megvagyunk mára? - Kérdezi V miközben pihegve igyekszem nem megfulladni alatta.
- Azt hiszem.
- Mennyi az idő?
- Honnan tudjam, mozdulni sem tudok.
- Akkor tökéletes. - Mosolyodik el győzelemittasan, majd feljebb mászik rajtam. - Így helyzeti előnyben vagyok.
- Ugyan kérlek, csak hagytam magam.
- Na persze...
Sóhajtva feltápászkodik, kezét nyújtja, hogy engem is felsegíthessen, majd el nem engedve azt, gardróbomhoz vezet, hogy kezembe nyomhasson két dobozt.
- Mire készülsz?
- Elmegyünk szórakozni, és te ebben jössz. Vita és egyezkedés nincs, ahhoz túl nehéz volt titokban beszerezni. Más szóval, megérdemlem, hogy lássalak benne.
- És mégis mik ezek?
- Nos, egyelőre két doboz, amik arra várnak, hogy kinyisd őket.
- De... Én.... Ez... Nem.
- Miért nem?
- Mert ismerlek annyira, hogy tudjam, ennek nem lesz jó vége. Ráadásul nem akarok elmenni sehova, holnap iskola, tanulnom kell, és neked sem ártana, mivel angol doga lesz. Meg különben is, fogadni mernék, hogy a beadandód sincs még kész. Szégyen gyalázat, hogy mennyire elhanyagolod az iskolát, tudom, hogy rémesek a jegyeid, már pedig ezen változtatni kell. Tehát most tanulni fogsz. Mit bámulsz?
Észre sem vettem, hogy monológom alatt mennyire bámult.
- Tudod, amikor átmész nerd-módba, mindig meglepsz. Igazából gyakran el is felejtem, milyen jó tanuló vagy. Kár, hogy veled ellentétben nekem tanulnom is kell, ha jó jegyet akarok szerezni.
- Sokszor mondtam már, hogy csak oda kéne figyelned az órákon és te is lazán megírnád minimum nyolcvan százalékra a legtöbb dolgozatot. Igaz, ahhoz nem ártana mondjuk bejárnod az iskolába.
- Kikérem magamnak, igenis be szoktam menni.
- Fél évente kétszer. Taps, taps.
- A helyedben nem szemtelenkednék Oppával. Viszont, akkor is elviszlek ma, ha a vállamon kell téged cipelnem. De ha annyira nagyon nem akarod tudni sem, mi van ezekben, - mutat a dobozokra, - akkor választhatsz magadnak te ruhát. Előre szólok, nadrágban nem jöhetsz.
- Felejtsd el, TaeHyung!
- Oké, akkor én öltöztetlek fel. - Von vállat.
Hátat fordít nekem és arról motyogva, mennyire jól állt volna nekem az a ruha, meg az a cipő és mennyire szeretett volna egyszer olyan csinosan látni, keresgélni kezd újonnan vásárolt gönceim közt. Szememet forgatva indulok meg a két említett ruhadarabbal a fürdőszobába, tudván, ha nem teszek eleget ezen irányú vágyainak, egész este hergelni fog a mormogásával.
Gyönyörű, sárga ruha és méregzöld magassarkú rejlik a dobozokban. Elegáns, nőies, mégis fiatalos együttes, ami "véletlenül" pont illik az ékszerhez, amit adott. A kis sunyi!
Nagy levegőt véve nyitom ki az ajtót és lépek vissza szobámba. Kissé elképedve konstatálom, hogy Tae, biztosra véve a sikert, ruhát váltott. Farmerban, ingben, zakóban, zöld és sárga csíkos, meglepő módon mégsem ronda nyakkendőben ácsorog a háló közepén. Mázlimra ő is épp úgy bámul, mint én őt, így nem tűnik fel neki a mosoly, ami átfut arcomon.
- Nem hittem, hogy ennyire nagyon jól fog állni, Eun.
- Nem hittem, hogy egy ilyen nyakkendő értelmesen is kinézhet.
- Legalább tudni fogod, kit keress a tömegben. Ez még hiányzik rólad. - Kezében a tegnap kapott csecse-becséket rejtő dobozkával hozzám lép. Engedelmesen megfogom, míg ő kinyitja és a nyakláncot kiemelve mögém lép. - Így még tökéletesebb lesz.
- Olyan nincs, hogy tökéletes.
- Őszintén szólva, életemben először látlak ruhában, úgyhogy igenis tökéletes. Tehát ne veszekedj velem!
- Nem is értem, a hozzáállásod. Miért akarsz olyannak látni, amilyen nem vagyok? - Fordulok felé, de csak megrázza fejét a jól ismert "Nem érted" arcot vágva, majd megragadja kezem és a lépcső felé kezd húzni.
Egy kínos elköszönéssel és fél órával később már egy számomra ismeretlen szórakozóhely ajtaját tárja ki előttem. Nem túl hangos zene és némi dohányfüst fogad, kellemes félhomályban úszik az egész parkett, cseppet világosabb megvilágítást kapott a bárpult. Kellemes és fiatalos is, pont az a fajta hely, ahova szívesen megy az ember, ha ki akar kapcsolódni, de nincs kedve a tombolós-izzadós-lerészegedős korabeliekhez.
- Hogy tetszik?
- Eddig biztató.
- Hidd el, imádni fogod a helyet.
- Nem vagyunk egy kicsit túlöltözve? - Kérdezem, ahogy szemem végigfuttatom a többnyire farmert és zakót viselő fiúkon és az enyhén elegánsabb ruhát viselő lányokon. Messze túlettünk a tömegen. Na nem mintha én szándékosan tettem volna....
- Talán egy hangyányit. Viszont nem itt kezdjük az estét. Pontosabban nem ebben a teremben. Gyere!
Csuklómat megragadva húz fel a bárpult mellett futó lépcsőn, melynek tetején csukott ajtó meg egy, a kelleténél talán jobban kigyúrt fószer áll.
- Sajnálom, ide csak meghívóval lehet belépni. - Hangja olyan mélyen zeng, hogy az már szinte sérti a dobhártyám. TaeHyung nevetni kezd, valamit odasúg az őrnek, ő pedig sűrű bocsánatkérések közepetette tárja ki a bejáratot.
- Mi a frász?
- Nem lényeg, új a srác.
- Srác? Legalább harminc éves. Meg százhúsz centi magas. Meg különben is, honnan tudod, és mi az, hogy nem lényeg?
- Mindjárt elmagyarázom, nyugi!
Magamban dünnyögve hagyom, hogy vezessen, miközben szemügyre veszem a helyet. Mindenki hasonló ruhát visel, mint mi. Alaposabb pillantás vetve az emberekre konstatálom, hogy negyvenestől tizenévesig minden korosztálynak akad képviselője. Lágyabb zene szól, mint lent, ugyanakkor hangosabb is, hogy elnyomja a felszűrődő zajt. TaeHyung egy öregebb férfihoz lép, barátságosan kezet fog vele, feltesz pár, a hogylétével kapcsolatos kérdést, majd rám tereli a témát.
- Seol úr, hadd mutassam be Kwon Ye Eunt.
Persze a pasi azonnal hajlongani kezd, megragadja kezemet és magyaráz is mellé valamit, ám én mit sem hallok az egészből, mivel Taet bámulom, valószínűleg minden eddiginél hülyébb arcot vágva, miközben egy néma "Mi-a-frász?"-t formálok ajkaimmal, de TaeHyung csak vigyorog és kacsint egyet, majd elsétál. Mivel az öregember még mindig a kezemet fogva hajlong nem tudok utána menni, ellenben rájövök, mennyire is zavar, hogy egy ismeretlen pasas taperolja a karom, így felé fordulva kissé sajnálkozó mosollyal szabadítom ki kezem, melyet alig tíz másodperc alatt olyannyira összeizzadt, hogy szinte csöpög róla a verejték. Fintorogva veszem elő eredeti énem és törlöm kezemet Seol úr nyakkendőjébe, majd felteszem neki a kérdést, ami leginkább foglalkoztat.
- Maga mit művel?
- Oh, hát nem tudja? Önnek köszönhetem az állásomat. - Mosolyog a férfi vidáman.
- Miért is? A további nyáladzástól és hálálkodástól kérem kíméljen meg, a kezemhez pedig véletlenül se nyúljon többet. Szeretném, ha a puszta tényekre hagyatkozna.
- Igenis asszonyom! Kim úr azért létesítette ezt a szórakozóhelyet, hogy ha készen áll rá, elhozhassa önt ide. Tehát ez itt mind ezért a pillanatért jött létre.
- Na nem. Nem nem nem nem nem. Az még oké, hogy ebbe két ponton is bele tudok kötni, de az már tényleg túlzás, hogy azzal próbál megetetni, hogy ez itt miattam van, tehát kezdjük újra! Mi köze a maga munkájának hozzám?
- Én vagyok a Devilie igazgatója. A szórakozóhelyé, melyet Kim úr, a tulajdonos, akivel ön érkezett csak a maga kedvéért hozott létre. - Ismétli meg magát, cseppet lassabban beszélve, mintha holmi fogyatékosnak magyarázna épp.
- És mégis mi az, hogy ha készen áll?
- Sajnos erre nem tudom a választ hölgyem, Kim úr sosem árulta el, mely időpontot találja megfelelőnek. Bár azt kell, hogy mondjam, az alapján amit önről mesélt, úgy vélem biztosra akart menni a tekintetben, hogy túléli-e az estét.
- Jesszus, ennyire szadistának néz?
- Elnézést hölgyem, nem szándékoztam illetlennek lenni!
- Hagyjuk a talpnyalást! És hova lett most TaeHyung? - Futtatom körbe tekintetemet a termen, hogy aztán enyhe csalódottsággal forduljak vissza a férfihoz. - Vagy magára lettem bízva?
- Azt hiszem, az irodájában lesz. Erre tessék!
Elvezet egy ajtóhoz, melyet rendkívül ügyes tervezéssel rejtettek el az avatatlan szemek elől. Egy teljes falat beterítő, utcát ábrázoló festmény egyik festett ajtaját valódi térelválasztóval helyettesítették. Okos....
Az igazgató jól tippelt, TaeHyung valóban az irodában van, tőle szokatlan módon cigarettával a kezében hajol ki az ablakon, halkan dudorászva egy dalt, melyet utoljára gyerekkorunkban hallottam tőle. A szoba minden bizonnyal hangszigetelt, mivel az ajtó csukódása után alig hallani a zenét. Tae mellé sétálok, az ablakkeretnek támaszkodom és érdeklődve nézem a fiú önfeledt arcát. Hosszú évek óta először látok rajta igazi vidámságot, s olyannyira jól esik, hogy csak percek múltán veszem észre, valójában mennyire bámulom őt. Vörös fejjel fordulok én is az utca felé, kis idő múltán szemem mégis visszatéved TaeHyung arcára. Nézem a kipirosodott ajkakat, a halvány pírt, amely arcát borítja, azt ahogy összeszűkül szeme miközben elmosolyodik.
- Tetszik?
- A hely? Nem rossz, Bár nem értem, mi közöm van hozzá, de gondolom majd csak elmagyarázod.
- Nem erre gondoltam. Az érdekel, tetszik-e amit látsz. Amit csak te tudsz kiváltani belőlem.
- Nem értem, mire gondolsz. - Sütöm le szemem, pontosan tudván, mire célzott TaeHyung. Ám válaszolni nem akarok rá, még az hiányzik, hogy bátorítsam is, holott épp időt kéne adnia nekem, hogy az elmúlt napok eseményeit rendesen feldolgozhassam. Ehelyett elcipel egy szórakozóhelyre ami az övé, de még sosem hallottam róla és az igazgatója szadistának tart.
Tae sóhajtva fordul meg és kezdi magyarázni a Devilie történetét.
- Tudod, mikor először ki akartam szállni a drogos ügyleteimből, a pénzből amit kerestem, megvettem ezt az épületet. Az volt vele a célom, hogy azzá alakítsam ami neked a legjobban tetszene. Galériává, műhellyé, szabászattá, bármivé, ami tudom, hogy boldoggá tesz, de sajnos nem volt rá lehetőségem. Újra magába szippantott a kereskedelem. Még én is tudtam, hogy rossz ötlet volt újra belemenni, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy távol maradjak. Aztán, amikor elkezdtem pszichiáterhez járni, azt a javaslatot kaptam, hogy az értékeimmel inkább azt tegyem, ami nekem jól esik, ne csak rád koncentráljak. Ezért lett belőle szórakozóhely. Kiváló bevételi forrás, így nem kellett azon aggódnom, hogy miből éljek, ugyanakkor létrehozhattam egy olyan közeget is, amiben tudom, hogy mindig jól fogod érezni magad. Két legyet egy csapásra. - Monológja közben mindvégig az ajtót bámulja, csak az utolsó mondat után tekint felém.
Bólogatva cincálom cafatokra minden egyes mondatát, majd illesztem össze időben és térben szombati vallomásával. Csak egy kérdésem lenne, de arra már a beszélgetés előtt választ kaptam, mikor önfeledten dúdolgatott. Jól működött a terv, valóban jól érzem magam, neki pedig nem kellett a pénz miatt aggódnia, így csak egyetlen gondolat hagyja el számat.
- Tudod, ha mindazt a kreativitást, észt és figyelmet, amit ebbe a helybe fektettél a tanulásra fordítanád, simán évfolyamelső lehetnél.
Erre csak elneveti magát és megcsipkedi arcomat.
- Elég, ha egyikünk okos. Na, most hogy megmutattam a kis birodalmam egy részét.... Mit szólsz egy italhoz?
- Egy részét? - Már tudom, miért látom olyan keveset....
- Idővel mindent megmutatok, ígérem. De nem ma este. Ma szórakozunk. Táncolunk, iszunk egy kicsit, beszélgetünk és sétálunk. Kezdjük az ivással.
- Én nem táncolok. - Szögezem le, miközben TaeHyung már csuklómnál fogva húz kifelé az irodából, de mintha meg sem hallotta volna, levezet a lépcsőn majd kezembe nyom egy felest a bárpultnál.
- Egészségünkre! - Felhajtjuk az italt amely végigmarja a torkom, Tae tölt még egyet, aztán a tánctér felé húz. - Csak lazulj el, élvezd a zenét, mint otthon! Tudom, hogy imádsz táncolni.
- De nem akkor, ha más is lát.
- Akkor maradjunk kettesben? Mert ha törik ha szakad én megtáncoltatlak...
- Nem, inkább ne! - Vágom rá azonnal, ami láthatóan nem esik jól neki, mégis megpróbálja figyelmen kívül hagyni.
Kezét derekamra téve apró mozgásra késztet. Tétován lassúzunk egy-egy ütemet kihagyva két lépés közt, míg ő fennhangon gondolkozni kezd.
- Vajon, ha minden átlagosan alakult volna, mi most azért táncolnánk, mert elég rég járnánk ahhoz, hogy ne légy előttem szégyenlős?
- Vajon táncolnánk egyáltalán?
- Nem vagyunk elég különbözőek, sem elég egyformák ahhoz, hogy szakítsunk. Ráadásul túl jó hozzá a barátságunk.
- Csak tudnám, miért éppen téged fogtalak ki. - Vigyorodom el, mire megáll és komolyan szemembe néz.
- Mert harmonizálunk. Te hozzám illesz, én pedig hozzád. Mindig így volt.
Néhány másodpercre még a lélegzetem is elakad. Igaza van, bármennyire is képtelen voltam ezt bevallani. Akármennyit veszekszünk, akárhányszor merül fel probléma köztünk, mindig kitartunk a másik mellett. Van, hogy addig kiabálunk egymással, míg a probléma meg nem oldódik, van, hogy valamelyikünk elrohan. De sokáig egyikünk haragja sem tart.
- Tudom.
- De még mindig nem engedsz magadhoz?
- Most is velem szemben állsz, nem? - Nézek szemébe egy félmosoly kíséretében. Kissé zavarodott tekintetéből leszűröm, hogy nem tudja eldönteni, viccnek szántam-e, vagy sem, így inkább terelni próbálom a témát. - Kérek még egy italt!
- Nem kaphatsz többet, még a végén becsípsz.
- És nekem most nagyon jól is esne. Kemény hétvégém volt. - Villantom meg legszebb mosolyomat, tudván, ezzel mindig meggyőzöm TaeHyungot. - Légyszi Tae!
- De csak egyet. - Adja a szigorút, pesze feleslegesen, úgysem tudott soha visszafogni, ha valamit akartam.
Ital italt követ, beszélgetésünk ellazul. Néhány óra után egymásba kapaszkodva céltalan sétára indulunk, végül a város régi gördeszkapályáján kötünk ki.
- Itt készült a kedvenc képem. - Tae kiáltása egy pillanatra megfagyasztja bennem a vér is, majd engedve kelleténél talán kicsit erősebb szorításának hagyom, hogy maga után húzzon oda, ahol a fotó készült. - Mindig itt szerettelek volna először megcsókolni. Itt akarom, hogy megkapd az első csókod. Mert ez itt az a hely, ahol először szóba álltál velem.
Tekintete komollyá válik, közeledni kezd felém, én pedig döntésképtelenül állok, rohamosan közeledve egy minden bizonnyal visszafordíthatatlan pillanathoz.
Akarom, hogy megcsókoljon? Itt, most? Eleget elmondott már ahhoz, hogy megbízhassam benne?

Akarm, hogy megcsókoljon?......
Három.
Kettő.
Egy....