Fekete bárányok IV.

Akarom, hogy megcsókoljon?......
Három.
Kettő.
Egy....

- És mi van, ha már megkaptam az első csókom? Akkor oda a terv? - Kezdek nevetni, mire megakad és csodálkozva tekint rám.
- Már megkaptad az első csókod? Te... TE MÁR MEGCSÓKOLTÁL VALAKIT? Hogyan? Mikor? Miért? Nem én vagyok az, akit mindig szerettél? Nem tőlem kellene megkapnod? Nem....? Nem....? HOGY TEHETTED EZT?
- Nyugi Tae, csak úgy eszembe jutott, de te most tényleg hisztit rendeznél, ha már csókolóztam volna?
- IGEN! Aish, ez az én dolgom, ha lekéstem.... Ki csókolt meg?
- Senki. Menjünk haza!
Másodpercnyi csend után TaeHyung hirtelen közel rántva magához mélyen szemembe néz, ködös tekintetével fürkészi arcom, majd ugyanolyan váratlanul mint az imént visszaállít eredeti helyemre.
- Nem akartad, hogy megcsókoljalak, igaz? - Kérdi keserűen.
- Nem jó ötlet. Visszafordíthatatlan dolog, mi pedig részegek vagyunk. Mondd, mit tennél holnap? Nem éreznéd furcsán magad, nem lennél zavarban? Mert én igen.
- Nem akarsz velem lenni? Nem akarsz elfogadni? HIÁBA KÜZDÖK?
- Nem erről van szó.
- Akkor miről?
- Nem hiszem, hogy ezt most kell megbeszélnünk.
- De én most akarom megbeszélni. Most akarom tudni, hogy mit vársz tőlem. Mit tegyek Eun?
- NEM TUDOM. Hogy várhatod el, hogy tudjam? Két nap telt el. KETTŐ, mióta tudom. Te hogy éreznéd magad a helyemben? Mert ÉN félek és attól tartok, nem ismerlek még annyira sem, mint hittem. Pedig hidd el, messze nem gondoltam, hogy eléggé ismerlek. Mi van, ha megint csak úgy eltűnsz napokra? Azt hiszed eddig nem féltettelek mikor csesztél jelentkezni? És különben is, AZT HISZED MINDENT CSAK ÚGY VARÁZSÜTÉSRE ELFELEJTEK HA MEGCSÓKOLSZ? - Kezdek kiabálni, mire egy közeli ablak kivágódik és egy nő nem épp szalonképes szavakkal közli, mennyire jó lenne, ha elhagynánk a parkot, így futásnak eredünk, már amennyire a magassarkúm engedi. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem hagytam volna, hogy Tae kiöltöztessen...
Lihegve állunk meg pár száz méterrel odébb. TaeHyung aprót kuncog majd megfogja kezemet.
- Igazad van, nem kellet volna kiakadnom a dolgon. Csak... annyira közel éreztelek már magamhoz, hogy túl hevesen reagáltam a visszautasításra. Sajnálom.
- Nem, vagyis nem teljesen. Abban igazad van, hogy tudnom kéne mit akarok, csak hát... Nem tudom. Pedig hidd el, gondolkoztam amennyit csak tudtam.
- Akkor jegeljük pár napra? - Dobja be a gyerekként oly jól bevált módszert. Nem kell mást tennünk, mint úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna és magunkban végiggondolni a konfliktus forrását újra meg újra meg újra meg újra, míg végül megoldásra talál egyikünk. Persze mikor felnőttünk megváltozott a helyzet, képtelenek voltunk magunkban tartani a haragot, így addig vitáztunk míg az el nem szállt.
- Igen, azt hiszem az lenne a legjobb.
- De azért beszélgetünk, ugye?
- Feltéve, hogy jössz iskolába, igen.
- Megyek. Persze ez nem akadályoz meg abban, hogy vacak legyen a dogám.
- Mondanám, hogy leshetsz rólam, de nem mellettem ülsz, úgyhogy bukta.
- Na majd én elintézem. Ha az én Kisördögöm azt szeretné, hogy mellette üljek, úgy is lesz. Hogy is hívják a padtársad?
- Miért, a saját padtársad nevét tudod? - Nevetem el magam már előre sejtve a választ. Aki nem mutatkozik be minimum háromszor TaeHyungnak, annak nem fogja megjegyezni a nevét, velem ellentétben. Mindig engem használt kisokosnak.
- Az lett volna a második kérdésem.
Hív egy taxit ami hazavisz bennünket, kiskutyaszemeket vetve rám kunyerálja ki, hogy legalább megpuszilhasson, majd megvárja míg becsukom a bejárati ajtót. Anyám természetesen a nappaliban ücsörög, így azonnal kezdhetek is magyarázkodni, hogy miért van alkoholszagom, miért tűnök ziláltnak és hogy érhettem haza ilyen későn, mikor sosem voltam olyan lány, aki vasárnap nem ér haza időben.
- Anya, kérlek! Beszéljük ezt meg akkor, ha már vége az őrületnek, rendben?
- Nem, most az egyszer nem hagyom, hogy odébb hessegess mint holmi kelletlen zavaró tényezőt. Hallani akarom, mi történt, és azt is ,hogy mit tervezel a jövőben. Ha eddig fenn tudtál maradni, belefér még egy óra. Legalább ki is józanodsz addig. Tehát?
Mivel anyám elővette azt az énjét amivel jobban járok, ha nem szállok szembe, leültem mellé és mesélni kezdtem a hétvégéről. Némely pontoknál elborzadt, másoknál kuncogni kezdett, összességében véve pedig tíz percnyi agyalás után annyit tudott kinyögni: Jó hogy kiderült, legalább innentől tisztán látom a helyzetet és a lehető legjobb döntést hozhatom meg. Majd aludni küldött.
Reggel a család szavaival élve macskajaj-kaját kaptam, ami áfonyalevet, miso levest és zabpelyhet takar, valamint néhány gyümölcsöt a délelőttre. A szüleim hosszú évek alatt kísérletezték ki magukon, hogy nekünk, a kölyköknek már ne kelljen ezzel szenvednünk. Micsoda önfeláldozás.
TaeHyung visz iskolába. Nem csak hogy kényelmetlen csend honol köztünk, Tae folyamatosan kétkedő pillantást vet rám, pedig az iszonyatos fejfájáson kívül semmi bajom. Az iskola parkolójába érve már nem bírom tovább és kifakadok.
- Mi van már, mit bámulsz rajtam?
- Úgy nézel ki mint akit háromszor agyonvertek miután hazaért... minimum. Túl fogod élni a csengőt?
- Kénytelen leszek, nem igaz?
- Otthon is maradhattál volna. Lényegében véve beteg vagy, betegen pedig nem muszáj iskolába jönni, sőt gyakorlatilag tilos.
- Nem TaeHyung, lényegében véve másnapos vagyok és megérdemlem a szenvedést. Legalább kis mértékben.
- És a fejfájás nem elég?
- Fejfájásról jut eszembe, te messze nem tűnsz félholtnak.
- Gyakorlat teszi a mestert. Meg sem tudnám mondani hányszor jöttem félrészegen vagy másnaposan.
- Kitalálom. Majd' minden alkalommal mikor betévedtél.
- Valami olyasmi. Gyere, menjünk! Majd én átsegítelek a napon.
- Kezdésképp valahogy kaparj ki a kocsiból!
Kiszáll, ajtót nyit nekem és a kezét nyújtja hogy kisegíthessen. A teremben azonnal arrébb paterolja a padtársam, aki valamilyen oknál fogva mindig remegni kezd ha hozzászól így azonnal fel is pattan hogy teret engedjen TaeHyungnak. Ő mellém telepszik és végigszenvedi velem a napot. Persze az angol dogámat szóról szóra másolja, de nincs erőm lecseszni, inkább bevállalom a rémes jegyet. Egyszer egy évben elfogadható.
Sikerül nagyjából átlagosan viselkednünk, bár valószínűleg feltűnővé tesz minket, hogy nem veszekszünk, mivel mindenki bennünket bámul. Tae persze élvezi, én nem annyira.
Úton hazafelé szóba is hozza amire számítottam ugyan, de hangulatom nem nagyon van a beszélgetéshez.
- Ez egy egész jó nap volt.
- Neked.
- Jaj ne csináld már! Álompár feelingünk volt. Hallottam is pár embert erről beszélgetni. Úgy nagyjából százat.
- Még jó, hogy sosem érdekelt más emberek véleménye.
- Egyébként van egy ötletem.
- Jaj, ne ma! - Nyögök fel fájdalmasan.
- Csak hallgass meg, totál ártatlan ötlet.
- Oké, ki vele!
- Mi lenne, ha minden napunk nagyjából így nézne ki? Én viszlek, én hozlak amíg hideg van. Mindig bemegyek a suliba, melletted ülök, együtt ebédelünk. Persze az azt fogja magával vonni, hogy a barátaim egy idő után odamerészkednek hozzánk, de szerintem ebben nincsen semmi rossz. De nem kell elviselned őket ha nem akarod, nekem az is megfelel, ha délutánonként futok össze velük.
- Jó, rendben, legyen. Nem zavarnak a hülye haverjaid sem, ha nem szólnak be. Tényleg, hol volt ma az a Jungkook gyerek? Vagy csak nem akart beszólni mert fél tőlem?
- A pénteki bemutatkozásod után nem csodálnám, de amúgy nem jött ma be.
- Addig jó.
- Szóval akkor beleegyezel? Megengeded, hogy non-stop a nyakadban lógjak?
- Igen, megengedem. De csak egy feltétellel. - Adom a szigorút.
- Hallgatom kisasszony.
- Amikor bemegyek Jin kisboltjába, te nem jössz velem.
- Miért?
- Mert ő olyan, mint egy legjobb barátnő, ráadásul egészségtelen kajával etet, ami nekem jó, neked meg kész idegbaj. Ha már egyszer lányokkal nem barátkozom, legalább had legyen egy majdnem barátnőm, aki nem ismer téged.
- Igazából már ismer valamennyire. Sokszor jártam bent nála. Dumáltunk is. Igazából elég jó arc, bár egy cseppet fura.
- És miről beszélgettetek?
Arca elsötétül, fejét enyhén lehajtja, tekintetét az útra szegezi, így pillanatok alatt rá is jövök mi volt a téma. Vagyis inkább ki. De ha SeokJin ismeri TaeHyungot hogyhogy nem jött rá kiről beszélek amikor szóba került?
- Tae... Jin nem tudja ki vagy, jól sejtem?
- Hazudtam neki. Kíváncsi voltam miről beszélgettek, miért lógsz nála olyan gyakran, ezért rákérdeztem, hogy ki vagy, mintha nem ismernélek. Először nem akart válaszolni, hónapok kellettek ahhoz is, hogy a nevedet megmondja és ne Cukinak nevezzen. Úgyhogy megbízható srácnak minősítettem. Már csak azt kéne összehoznom, hogy anélkül mondjam el neki az igazat, hogy megsértődjön. Egészen jóban vagyunk.
- Hát ez remek. Bár akárhonnan is nézem a dolgot gondolhattam volna, hogy mindenkinek utánajársz aki csak rám néz.
- Sajnálom.
- A sajnálatoddal nem tudok mit kezdeni. Majd én elmondom neki, hogy ki vagy, bízd rám! Mellesleg vissza kéne fordulnod. Annyira nézted az utat, hogy túlmentél. - Figyelmeztetem a kelleténél talán kicsit hűvösebb hangsúlyt megütve, mire szó nélkül kanyarodik és áll meg a háza előtt.
- Most haragszol rám? - Kérdi ahogy kiszálltunk a kocsiból, bevetve a tőle elviselhetetlen mértékben cuki kiskutyaszemeket és ajakbiggyesztést.
- Igen, haragszom. Még így is. - Mutatok arcára. - Ezt nem lehet kontrollálni. Jinnek eddig is sokszor mondtam, hogy dilis vagy, de teljesen más tészta lesz elmondani hogy tényleg dilis vagy. Vagy voltál. De hé, van egy kérdésem. Nem fogsz újra begolyózni attól, hogy ott vagyok melletted, de nem vagyok a tiéd?
- Nem tudom. Most már elmondhatok neked mindent, így azért teljesen más a helyzet. Majd kialakul, de ígérem, ha úgy érzem bedilizek, szólni fogok és megpróbálhatunk megoldást keresni rá.
- Tökéletes válasz. Szervusz Tae, holnap reggel találkozunk.
- Egy pillanat! - Szalad utánam amint otthonom felé indulok. Megragadja kezem, mélyen szemembe néz, hogy biztosra mehessen a tekintetben, komolyan rá figyelek és hajlandó vagyok végiggondolni a választ soron következő kérdésére, mielőtt kimondom azt. Tehát a szemével is beszél. Utálom amikor ezt csinálja, szinte megbénít vele minden alkalommal. - Lehetne szó arról, hogy arcon csókoljalak minden este?
- Úgy érted, amikor hazaérünk?
- Nem. Úgy értem este, mielőtt bezárkózol a szobádba és nyugovóra térsz. Mielőtt olvasol vagy rejtvényt fejtesz, esetleg filmet nézel.
- De miért? Nem arról volt szó, hogy jegeljük a dolgot?
- De. Csak tudod.... Annyira jól esne, annyival jobban érezném magam tőle, annyival könnyebb lenne reggel felkelni és legalább egy kicsivel... Közelebb érezhetnelek magamhoz. Lehetne?
- Holnap megtárgyaljuk, ma túlzottan hulla vagyok a témához. Szia!
Párducokat megszégyenítő sebességgel vágtatok át az utca túloldalára, majd fel a szobámba, hogy aztán az ágyon elterülve kezdjek önmagammal vitatkozni.
Naná, hogy akarom azt a puszit, naná, hogy megengedem, de nem lenne szabad. Persze, értem én, sok dolgot tudok már róla, de nem mindent és különben is! Arról volt szó, hogy erős csaj vagyok, öntörvényű és magabiztos, nagy pofával, de lassan egy imádkozó sáskában több tartás van, mint bennem. Pedig annak még csak gerince sincs. Hülye biológia, le kéne szoknom a netes tanulásról, lassan mindenhez akad egy állatos hasonlatom.
Valahogy ki kell lábalnom ebből az állapotból vagy én bolondulok meg, nem Tae.
Minden lelki erőmet összeszedve átöltözöm és a motorra pattanva, vagy inkább kecmeregve Jin boltja felé veszem az irányt. Elvégre végigjárta velem az utat ami a péntek estéhez vezetett, rengeteget hisztiztem neki az elmúlt években, így a minimum, hogy kikérem a véleményét. Amint odaérek első dolgom a pultra ülni, félő, hogy két lábon nem bírnék rendesen megállni.
- Szia Cuki! Rémesen festesz. Milyen volt a hétvége?
- Kezdjük azzal, hogy pénteken kiderült, TarHyungot még annyira sem ismertem, mint hittem. Öt éve egyedül él, drogot terjesztett és fogyasztott is, részeges, elmebeteg, de nem csak úgy simán, hanem igazából. Rendesen rögeszmés, ráadásul rám. Egész eddig követtetett, mindig mindent tudott rólam. Mellesleg veled is jóban van, csak nem a saját nevén mutatkozott be, amit egyébként sajnál. Most meg azt várja tőlem, hogy mindezt figyelmen kívül hagyva a karjaiba omoljak mint valami nyálas love-sztoriban. Megbolondulok.
- Rendben, ez elsőre egy cseppet soknak tűnik, de próbáljuk meg értelmezni. Tehát, adott a srác aki ugyanúgy néz ki mindig, min te. Ő TaeHyung, bár nekem nem így nem mutatkozott be. Igaz?
- Gondolom. - Bólintok.
- És akkor  most milyen mentális betegséggel is küzd?
- Rögeszmés. És én vagyok a dolog tárgya. Összességében véve durva mértékben rám volt kattanva. Elvileg már nincs, de ez majd kiderül.
- Értem. És szeret téged, igaz?
- Igaz.
- És te is szereted, ha nem tévedek. Ami viszont bonyolulttá teszi az ügyet az az, hogy....?
- Hogy az elmúlt öt évben követtetett, hogy piált, hogy drogozott, hogy az alvilágban dolgozott, és legfőképpen az, hogy hazudott. Mert ha elmondja nekem időben, hogy szeret, akkor még csak rögeszméssé sem vált volna, akkor mi valószínűleg már öt éve járnánk és nem keveredett volna ilyen marhaságokba.
- És te nem tudod neki ezeket megbocsátani?
- De Jin, meg tudom bocsátani, de nem hagyhatom, hogy azt higgye mindent megtehet csak mert szeretem, amit egyébként nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán.
- Hogy érted azt, hogy nem tudod, akarod-e szeretni? Szereted és pont, ezt nem tudod befolyásolni, viszont az, hogy ellenállsz önmagadnak nem természetes, pláne nem tőled. Mikor futamodtál te meg bármely érzelmedtől? Emlékszel arra, amikor rommá verted ezt a pultot, mert a srác annyira felidegesített egy sms-sel, hogy nem bírtad magadban tartani a dühöd? Vagy mondjuk azokra az alkalmakra, amikor csak azért jöttél be, hogy megnyugtathassalak, ami persze azzal járt, hogy össze-vissza káromkodtál, szidtad TaeHyungot és arról magyaráztál, hogy legközelebb elgázolod?
- Igen, mindre emlékszem, de ez  azért mégis más. Te hogy viselnéd, ha valakiről akit mindig szerettél tudat alatt kiderülne, hogy oltári ökörségeket csinált?
- Nyilván rosszul, de nem látom értelmét annak, hogy ezért megtagadd magadtól a szerelmet. Vagy már nincs finom illata a bőrének, nem imádod a hangját és nem várod, hogy találkozzatok?
- De. De ha ezt most ilyen könnyen megússza ki tudja mit fog művelni a jövőben. Nem járhatok olyannal, aki megfigyel.
- Szerintem csak féltett téged, de ha kitálalt nyilván nem olyan vészes már a helyzet és biztosan meg tudjátok ezt vitatni.
- Csakhogy, minden alkalommal mikor a szemembe néz annyira eltompul a világ, hogy szinte nem is hallom mit mond. - Hajtom az igazságot bevallva fejemet felhúzott térdeimre, mire hahotázásba kezd.
- Na ezért hívlak cukinak. Olyan édes ahogy itt szenvedsz a szerelemtől évek óta.
Megsimítja fejemet, majd eltűnik a raktárban, hogy aztán a kedvenc jégkrémemmel térjen vissza hozzám. Órákig beszélgetünk még, rég beesteledik mire hazaérek, de nem bánom. Jin sokban segített, mint általában ha problémám akadt, és a figyelmemet is sikerült elterelnie egy kicsit azzal, hogy hétvégén minden esély megvan rá, hogy megtalálta élete nőjét. Egy pont Cupidonak, néha nagyon ért a dolgához a kis mocsok. Gyors vacsora után felballagok a szobámba ahol kellemesen forró vízzel lezuhanyzom és lefekszem aludni. Tae pólóját veszem fel, ami talán nyálas húzás tőlem, de jól esik az ő cuccába bújni néha.
Reggel a megszokott rohanás után dobom be magam TaeHyung mellé, ő pedig mosolyogva veszi tudomásul, hogy hangulatom és viselkedésem visszatért a megszokott állapotba.
- Hogy aludtál? - Kérdi kissé talán átlátszóan, bár az is lehet, hogy paranoiássá váltam a hétvége hatására.
- Egész jól. Te?
- Nehezen, de ment. Mi szólnál suli után egy kis deszkázáshoz?
- Persze, miért ne. Viszont kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek, laposra foglak verni. Sokkal jobb lettem, köszönhetően RapMonnak.
- Akkor ezért lógtál vele?
- Igen, gondoltam jó lenne megtanulni néhány király trükköt hogy lenyomhassalak. Nagyon aranyos vagy mikor felfújt arccal duzzogsz.
- Tetszem neked, mi? - Vonja fel szemöldökét egy kaján mosoly kíséretében, mire elnevetem magam.
- Ez nem kérdés. JÉZUSOM, AZ ÚTRA FIGYELJ! - Kezdek visítani mikor a pillanatnyi döbbenet után még mindig engem bámul.
Észbe kap és újra a vezetésre kezd koncentrálni, de nem bírja megjegyzés nélkül hagyni a történteket.
- Meglepően jó hatással volt rád a fejfájás. Egyébként hova mentél este? Majd beledöglöttem, de nem mentem utánad.
- Jinhez. Kellet, hogy egy kicsit kitisztítsa a fejem. Mellesleg egyáltalán nem zavarja, hogy más néven ismer téged mint én, így is tudta, hogy te vagy TaeHyung.
- Meglepő. És ennyire hatásos egy-egy beszélgetés vele?
- Csak azért nem nyírtalak ki az elmúlt években, mert Jin minden idegbajos ordítozásomnál jelen volt és megnyugtatott. Vagy épp kiröhögött. Az is egészen hatásos tőle.
Halványan elmosolyodik, de nem beszél.
Hónapokig játszuk ezt a játékot. TaeHyung minden nap elvisz, majd hazafuvaroz az iskolából. Mellettem ül, velem ebédel, jó jegyeket szerez és sportolni kezd, a barátai állandóan körülöttünk lógnak, gyakorta visz olyan helyekre amik az életéhez tartoznak. Mindenki úgy kezel bennünket mint egy párt, még ha hivatalosan nem is vagyunk azok. Néha véletlenül összeér a kezünk, de egyikünk sem kapkod a pózváltással. Ha problémám van neki mondom el elsőként, ha problémája van, nekem mondja el... Remélhetőleg elsőként.
Folyamatosan nő bennem a vágy, hogy megadjam magam a szerelem furcsa vágyainak, mint például megfogni Tae kezét vagy épp az esti puszi helyett inkább csókot adni. Egy-kétszer közel is kerülök a dologhoz, végül mégis mindig meghátrálok. Az első csók nagy pillanat, pláne esetünkben, valami kivételes illene hozzá és a pizsim mindennek mondható csak különlegesnek nem, ugyanakkor, ha elmegyünk valahova általában velünk tartanak TaeHyung barátai. Állítása szerint nem akar kényelmetlenséget okozni azzal, hogy túl intim helyzetet teremt. Ő meg az a nagy esze.... Hogy is csókolhatnám meg egy rahedli ember előtt? És mi a jó éjt puszi, ha nem intim helyzet?
- Hahó! Föld hívja Kwon Ye Eunt, Eun ott vagy? - Tae hangja visszaránt a valóságba.
- Mi? Ja, persze. Bocsi, csak egy kicsit elbambultam. Mondtál valamit?
- Csak Kookról meséltem, nem lényeg. - Mosolyodik el. - Merre jártál?
- Azon tűnődtem, vajon mikor lesz elég jó idő egy kiránduláshoz. - Füllentek.
- Hova szeretnél menni?
- Nem is tudom, valami szép helyre, ahol sok a zöld terület, esetleg egy tó mellé néhány napra. Emlékszel még a harmadikas közös családi kirándulásra a lakókocsival? Az jó volt.
- Mit szólsz a hétvégéhez? Megszervezem neked, ha szeretnéd. Persze napi négyszer foglak felhívni, hogy egyben vagy-e még, de egyébként is minimum háromszor fel szoktalak hívni ha nem találkozunk, szóval....
- Te is velem jössz. - Vágok szavába anyám ellentmondást nem tűrő stílusában, mire csodálkozva kapja rám tekintetét.
- Biztos vagy benne, hogy össze akarod zárni magad velem napokra?
- Sokat láttam már belőled, nem hinném, hogy meglepetést tudsz okozni. - Rántom meg vállamat egy félmosoly kíséretében.
- Eun, ugye tudod, hogy továbbra is majd megőrülök érted?
- Ha nem akarsz velem jönni nem muszáj. Mehetek egyedül is. Ne fáradj a szervezéssel, majd én megoldom. Szia!
Megint megfutamodtam. Szuper, ügyes vagy Eun!
Kiszállok a kocsiból amiben lassan fél órája ücsörögtünk a ház előtt. Eszem valamit, beszélgetek a szüleimmel, elmondom a hétvégi tervet, ők pedig azonnal neki is állnak helyettem megszervezni az egészet. Mindig úgy vélték, jobb, ha ők találják ki hova és mikor menjünk kirándulni nélkülük, mert ők a biztonságra törekednek, míg mi inkább a szórakozásra.
Felballagok a szobámba, kedvetlenül ledobom magam az asztalomhoz és tanulni kezdek, ügyet sem vetve az ágyamon ülő TaeHyungra.
- Elmondod, hogy most miért haragszol rám?
- Nem haragszom rád. Nyilván nincs kedved velem tartani hétvégén, hát nem is kell. Megtennéd, hogy hagysz tanulni? - Kérdem a lehető legközömbösebb hangon. Most miét is haragszom rá?
-Francba már Ye Eun, mit vársz tőlem, mit tegyek? Nem erőltetem rád magam, de nem várhatod el,  hogy ne szeresselek, mikor te is tudod, hogy így van. - Emeli fel hangját egy kicsit.
- Nem arról volt szó, hogy lehetünk barátok is? - Ahogy hátrafordulok hogy szemébe nézhessek összerezzenve konstatálom, hogy lényegesen közelebb van hozzám mint az imént. Tényleg csengőt fogok akasztani a nyakába.
- Te... A barátom akarsz lenni? Ezek szerint csak én érzem úgy, hogy szikrázik köztünk a levegő?
Arca hitetlen és csalódott, bár utóbbit igyekszik leplezni. Előre hajol, székem kartámláján támaszkodva tornyosul fölém, vészesen közel kerülve hozzám. Szívem őrült dobogásba kezd, légzésem felgyorsul, gyomrom táncot lejt miközben igyekszem a lehető legjobban eggyé válni a háttámlával és legalább úgy tenni, mintha nem töltene el euforikus érzéssel és izgalommal a tény, hogy alig pár centi választ el tőle. Velem ellentétben  hagyja, hogy az érzés kiüljön arcára, zihálása szaggatott szellőként lebegteti pólóját, karja libabőrössé válik.
- Azt nem mondtam. - Határozott akaratom ellenére hangom alig hallhatóan elcsuklik, ami mosolyra készteti őt. De nem a megszokott aranyos mosolyra, ez most más. Tudja, hogy győzött.
- Akkor csókolj meg végre!
Hangja olyan tónusban búg melyet még sosem hallottam tőle, mélysége szinte szédítő.
Bárcsak... Nem! Gondolkozz Eun, indítsd be az agyad és találj ki valami értelmes választ mielőtt teljesen elveszel azokban a szemekben! Gyönyörű szemek... Hé, legalább mondj ellent! NA!!
- Nem.  - Sikerül teljesen nyugodtan válaszolnom, ami kizökkenti így a pillanat tovaszáll.
- Nem?
- Az első csók nem az én dolgom. - Vonom fel vállamat immáron másodszor az elmúlt fél órában. - Ez pedig mint tudjuk, nem ideális helyszín hozzá.
Míg ő kábultan bámul rám én visszafordulok az asztalhoz és leckeírást tettetve várom távozását, hogy fellélegezhessek végre, de csak nem mozdul. Szinte hallom, hogy dolgozik az agya majd koppan a felismerés.
Kezemet megfogva talpra állít és magához von, bal tenyere arcomra simul, sötétbarna szeme teljesen ellágyul.
- Teszek a helyszínre. - Suttogja.
Puha, meleg, ismeretlenül is ismerős ajkai gyengéden simulnak enyémekre. Pár pillanat után szája enyhén elnyílik, így megízlelhetem mézédes ajkát mielőtt nyelve táncba invitálja enyémet. Óvatos, visszafogott, mégis érzelemmel teli és szédítő. Mielőtt hátrébb húzódna még egy finom, apró csókot lehel ajkaimra, majd kinyitja szemét.
Boldogságtól csillog. Mosolya sosem volt még ilyen széles és őszinte, arcát enyhe pír borítja.
- Szeretlek, Eun. Amióta csak megláttalak tudom, hogy hozzám tartozol, és ígérem, hogy sosem foglak elengedni, nem teszek olyat, amivel elveszíthetnélek. Minden nap minden percében tovább fogok küzdeni, hogy soha ne múlhasson el az, amit most érzel. Ígérem.
- Jaj, Tae, ha eddig nem múlt el a szerelmem, ezután hogy történhetne meg? - Nevetek rá vidáman.
- Mikor csókolhattalak volna meg először büntetlenül?
- Apa születésnapja után, mikor a nappaliban játszottunk. Vagy amikor deszkázni mentünk a többiekkel.
- És amikor nekem dőltél filmnézés közben?
- Nem, az úgy volt tökéletes. Egy picit hozzád bújni, egy pici puszit kapni.
- Sok tökéletes pillanatunk lesz még. - Mosolyog. - Akkor veled mehetek a tóhoz?
- Igen. Komolyan, néha úgy viselkedsz, mintha nem ismernél. De most ideje tanulni, úgyhogy menj haza!
- Na ezt az énedet már ismerem. Az eminens.
- Tűnés! Így sosem leszek kész.
Duzzogást imitálva baktat ki a szobából, míg én az ágyra vetődve kezdek eszement módjára vergődni. Megcsókolt... MEGCSÓKOLT! Megérte több hónapig várnom erre, és TaeHyungot ismerve ez alighogy félgőz volt. Fogni fogja a kezem, megpuszil majd ha épp olyanja van, és, ami a legfontosabb, nem csak mint barát, hanem mint pár is mellettem lesz ezentúl. Én a tiéd, te az enyém. Ezt még akkortájt mondta, mikor összebarátkoztunk, a jelmondatunknak tartotta. A szüleink persze jót nevettek rajta, fogalmuk sem volt, mi ketten mennyire komolyan gondoljuk az életre szóló barátságot. Meg kéne keresnünk a szüleit... Igaz, alig két hete csúnyán leugatott amiért szóba hozam hogy az anyja talán örülne ha láthatná, de talán ha csak pár fontosabb információt összeszedek róluk... Mondjuk nem ártana tudni, hogy él-e még az édesapja, vagy megtudni, miért nem keresték fel TaeHyungot évek óta. Elvégre nem lehet, hogy ne számítson nekik, mi van vele...
Telefonom pittyegése térít magamhoz.
"Nem kéne egész véletlenül tanulnod, Kisördög?"
Nyelvet öltök a szemből leselkedő Taenak, majd az asztalomhoz ülve folytatom eszmefuttatásomat. Minden lehetséges módon rákeresek szüleire, telefonálok is néhányat, így elég sok dolgot sikerül kiderítenem, melyeket leírok egy jegyzetfüzetbe és alsó fiókom mélyére süllyesztem. Majd az alkalmas időpontban elmondom Taehyungnak.
Pénteken a hétvégi közös kirándulásra készülődve Tae folyamatos konzultációt igényel. Mivel eleve nagyjából azonos a ruhatárunk úgy döntött, minden nap tökéletesen össze akar velem öltözni. Kicsit túlmaxolja a dolgot, de az sem hatotta meg, hogy csúnyán leszúrtam érte.
- Egyébként, a félreértések elkerülése érdekében muszáj közölnöm veled, hogy a lakókocsi ugyan két személyes, de ez nem azt jelenti, hogy két ágy lesz benne. - Hallom a hangján, hogy mosolyog, bármennyire is igyekszik palástolni.
- A félreértések elkerülése érdekében muszáj közölnöm veled, hogy semmi esélyed, ha bepróbálkozol a földön végzed.
- Ilyet nem tennék. De kénytelen leszel hozzám bújni.
- Csak ne hallanám a vigyort....
- Ha szeretnéd, tarthatunk egy főpróbát, nehogy nekem azon a két négyzetméteren pánikolj be!
- Kikérem magamnak a pánik kifejezést, én nem szoktam pánikba esni. Egyszerűen csak vannak dolgok, amikre sosem leszek hajlandó.
- Mint például leugrani egy szénabáláról? - nevet a vonal túlvégén.
- Az nem egy volt, hanem tíz, mi meg csak harmadikasok. Nem ér kinevetni, tudod, hogy tériszonyom van.
- Persze-persze, hiszek neked. Tehát?
- Tehát maradj csak a saját ágyadban.
- Pedig kicsi korunkban szerettél velem aludni.
- Kicsi korunkban nem jártunk és pláne nem kellett attól tartanom, hogy esetleg rám akarsz mászni.  Szóval, ott jártunk, hogy piros Nike pulcsi. Betetted?
- Igen. Hozzá a piros cipő?
- Vagy a sárga?
- Ahogy kívánod. De ha rossz döntésnek bizonyul, a te hibád. Akkor minden megvan?
- Nos, a fehérneműimet nem vagyok hajlandó a tieidhez igazítani, úgyhogy igen, mindennel megvagyunk. Csak ne felejtsd el az irataidat és a töltőd!
- Jézusom, ezzel a lendülettel akár az anyám is lehetnél. Leteszem, lent találkozunk.
Választ nem várva kinyomja a telefont. Dohogok egy sort illemről és hasonlókról majd bőröndömmel a kezemben leslattyogok a lakókocsihoz melyet Tae reggel hozott el a telepről. Ő éppen azon ügyködik, hogy feltöltse a miniatűr hűtőt és a szekrényeket.
- Minek vettél ennyi kaját? Tudom, hogy sokat eszel, de ebből egy hétig megélne a családom.
- Csak biztosra megyek, hátha megkívánsz valami ételt. Gondoltam főzhetünk is.
- Már megint túlbiztosítasz bennünket.
- Mikor nem?
- Jogos. Tehát, mi a menetterv?
- Nos, a tóhoz akarunk menni, de arra gondoltam, esetleg mehetnénk kerülővel. Hallottam egy helyről, ami nagyon szép éjszaka, úgyhogy esetleg indulhatnánk ma este, hét óra körül. Reggelre a célállomáshoz érhetünk, vagy ha gondolod ott aludhatunk és reggel indulunk tovább, majd eldöntöd. Mit szólsz?
- Tetszik az ötlet, de akkor szólnom kell anyuéknak, hogy előbb indulunk. Oh, és hagyj helyet a hűtőben, anya biztos, hogy egy tonna kaját csinál nekünk, mivel apa szerint tíz óta a konyhában rohangál.
- Akkor most én vagyok olyan, mint a te anyád?
- Ez így szörnyen hangzott. - Nevetem el magam. - Gyere, vacsorázz nálunk! Legalább kevesebb ételt kell betuszkolnunk ebbe. - Mutatok a hűtőnek nevezett mütyűrre.
- Egyébként, meglepően könnyen elengedtek téged a hétvégére. Nem féltenek? Nem kaptál szexuális felvilágosítást? - Vigyorog kajánul.
Egy pillanatra elgondolkodom, miért is kellett volna bármi ilyesmin átesnem, majd leesik a tantusz. Elfelejtettem elmondani a szüleimnek, hogy TaeHyung és én összejöttünk.
- Hát ekkora barom is csak én lehetek.... - Csapom homlokon magam, mire persze Tae alaposan kiröhög.
- Gondoltam, hogy ez lesz. Akkor talán nem ártana elmondanod, nem gondolod? Mert ha jövő héten tudják meg elég pipák lesznek.
- És anyám egyből nőgyógyászhoz fog cipelni.
- Azt így is meg fogja tenni. De nem hibáztathatod,csak óvni akar téged... Meg engem az apádtól.
- Na jó, én nem megyek haza. Ebben a lakókocsiban fogom leélni a hátralévő életemet. Beszerzek egy nagyobb hűtőt és meg is van oldva, nem kell ide sok dolog, lényegében véve egy mini, gurulós ház, egészen otthonossá is lehetne varázsolni.
- Ne magyarázz, gyere! - Kezemet megragadva húz maga után egészen a konyhánkig, ügyet sem vetve arra, hogy testvéreim amint meglátnak bennünket, nyomunkba szegődnek. - Jó estét Kwon asszony, hogy telt a napja? - Kérdi, hogy magára vonja anyám figyelmét, aki mindig is utálta, ha Tae formálisan viselkedett.
- Jaj, TaeHyung, hát nem beszéltük meg szá..... Te... Ti.... Istenem, végre valahára! - Kiált fel, majd még hangosabban folytatja. - Mackó, gyere le! Csoda történt.
A szüleim, meg a hülye becenevek... Sosem fogom megérteni.
Apa lecsörtet az emeletről, megáll anyám mellett, aki ránk mutat. Mindeközben én vöröslő fejjel igyekszem minél jobban elbújni Tae háta mögé, de nincs egyszerű dolgom, ugyanis nem engedi.
- Te miért fogod a lányom kezét?
Apa szigorú hangja a vért is megfagyasztja bennem. Tőle örököltem az ijesztgetési képességem, egyedül az öcsém nem fél ettől a hangszíntől... Egyelőre. Csak adjon egy okot.
- Nos, tudom, hogy nem kértem engedélyt, amiért utólagos elnézést kérek, de nem tudtam, Eun mikor lesz hajlandó beadnia derekát.
- Hogy mi? - Lép egyet felénk apám, mire Tae összerezzen.
- Rossz szóhasználat, elnézést! Szóval, régóta szeretem a lányukat és végre elértem, hogy viszont szeressen.
- Tehát te az én lányommal jársz az engedélyem nélkül? Mióta tart ez?
- Csak pár napja uram.
- Gyere velem! - Indul meg apa garázs felé. TaeHyung engedelmesen követi engem a konyhában hagyva. Amint becsukódik utánuk az ajtó a bátyám hátba vág, anyám ölelgetni kezd, az öcsém pedig csúfolódni, amit tockossal jutalmazunk mind a hárman. Természetesen azonnal rinyálni kezd. A garázs felől mintha nevetést hallanánk, de a hang hamar el is tűnik, és nem sokkal később Tae egyben visszatér a konyhába.
- Mi történt? - Súgom fülébe.
Csak megrázza fejét, majd igyekszik megtartani anyát aki persze nagyobb lendülettel veti magát rá mint rám. Vacsora után útnak indítanak bennünket, mindenféle hiszi és kioktatás nélkül. Sosem voltunk olyan család, ahol a szülők megszabják, mit tehetnek a gyerekek és mit nem, csupán egyengették az utunkat, nem befolyásoltak és ez épp így jó. Életemben nem kaptam még büntetést otthon, maximum egy kisebb fejmosást. Mi inkább megbeszéljük a dolgokat, mert az sokkal hatásosabb. Persze ez nem azt jelenti, hogy jól neveltek vagyunk, de legalább nagyjából normálisan viselkedünk. Kivéve amikor nem.
TaeHyung mellett ülve bambulok a városra és hagyom, hogy gondolataim össze-vissza cikázzanak. Néha rápillantok barátomra, mint mindig amikor közelemben van. Automatikus tett, mindig is az volt.
- Jól vagy?
- Persze. Csak élvezem a nyugalmat.
- Sosem értettem, hogy lehetsz ennyire kétoldalú. Élvezed a csendet, de megőrülsz tőle. Unatkozol egyedül, de nem keresed a társaságot. Nem tanulsz sokat, de szinte kitűnő vagy. Lehetetlen. - Halványan mosolyogva folytatja. - Szerintem elveszett benned egy másik ember. Kíváncsian várom, mikor találkozom vele a kapcsolatunkban.
- Nem tudom. - Nevetem el magam. - Majd kiderül.
- Arra gondoltam, le kéne fektetnünk néhány alapszabályt. Félreértés ne essék, nem akarom megszabni, mit tegyél. Csupán annyi lenne, hogy minden pénteken randi, reggel együtt menni suliba, együtt ebédelni. Ha valami zavar vagy zaklat, szólj nekem, és hasonlók.
- Miben merül ki a "hasonlók"? - Nézek rá gyanakodva. Azonnal fülig vörösödik, a válasz pedig percek múltán sem hangzik el, így visszafordulok a már elsötétült tájhoz.
Egyszer csak félreáll, hatalmas levegőt vesz majd hosszan kifújja és beszélni kezd.
- Lehet, hogy ez most meg fog ijeszteni, de szeretném, ha maximum egy év múlva összeköltöznél velem. - Vár néhány másodpercet, s mivel nem válaszolok, folytatja. - És amint készen állsz rá feleségül akarlak venni.
- Hogy mit akarsz? - Hangom szinte a magas C-t üti, hányingerem támad és forogni kezd a világ. Hát meg van ez a gyerek húzatva? Nem tudott volna várni ezzel a mondattal néhány évet? Minimum....
- Eun, nyugodj meg! Ha soha nem jössz hozzám nekem az sem baj, bőven eléggé ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, szerinted nem ér sokat a hivatalos eskü, és soha nem foglak vele piszkálni, esküszöm. Vegyél mély lélegzeteket!
- De, a házasság igenis nagy dolog.
- Akkor egyszer majd hozzám jössz? - Csillan fel szeme, vagyis mintha. Még mindig rettenetesen szédülök.
- Nem, vagyis ne, Tae ezt ne! Én nem... Én... Még nem is tudjuk működni fog-e ez, nem teheted ezt velem!
- Oké, jó, értem, csak nyugodj meg! Nincsen semmi baj.
- Úr isten, te nem vagy százas... - Kérdőn néz rám, amin nem tudok nem elmosolyodni. - Egy lánynak nem magyarázhatsz a házasságról büntetlenül.
- És mi lesz a büntetésem?
- Ez.
Nyakába ugrok csikizni, harapni kezdem ahol csak érem, Nevetve próbál meg ledobni magáról de erősen kapaszkodom, így taktikát vált. Combomnál fogva felemel és megpróbál az ágyig manőverezni velem, kevés sikerrel. Nekiütközünk az egyik szekrénynek, felszisszenek ahogy hátam nekicsapódik a kemény fának, csípéssel jutalmazom ügyetlenségét amire ő is felszisszen és nyakon harap. Mivel ennek köszönhetően engedek a szorításból ledob az ágyra, majd kuncogva visszaül a vezető ülésbe.
Én is előre battyogok és ledobom magam mellé, hogy tovább indulhassunk. Még mindig mosolyog, elégedettnek tűnik. Szeretem, amikor ilyen.
- Ennek még nincs vége.
- Dehogynem, épp az imént nyertem.... Imádom amikor ilyen vagy. Spontán, laza, kicsit talán gátlástalan is, persze nem a rossz értelemben. Ilyenkor vagy Kisördög.
- Te minden állapotomban imádsz, feleslegesen is tagadnád. - Vonom meg vállamat nagyképűen. Rám kapja tekintetét, aztán grimaszomat látva nevetni kezd.
Jó lesz ez a kirándulás.
- Arra gondoltam, jó lenne jövő héten teljes bandával elmenni valahova. Mármint Jinnel és NamJoonnal, a bátyáddal, az én barátaimmal. Mit szólsz?
- Persze, miért is ne. Jin biztosan örülni fog a meghívásnak, Nam egyébként is haverkodós típus, Kyung pedig kedvel téged, biztosan nem mond nemet.
- Azért jutott eszembe, mert jó lenne, ha a barátaink is ismernék egymást.
- Nekem megfelel. Mondjuk csinálhatnánk akár egy kerti partit is. Mindenki szereti a hamburgert.
- Aztán elugorhatnánk a jégkorcsolya pályára. Nincs jobb, mint zakózni egyet a jégen.
- Inkább fordítva kellene. A kori után jól esik majd egy meleg tea, egy finom sör, hozzá a friss, meleg kaja. És akkor tábortüzet is gyújthatunk a kertben.
- Jó pár vagyunk.
- Maradjunk is azok! Nem szeretnék unalmas hétvégéket, valamit mindig lehet csinálni, elvégre elég nagy városban lakunk. - Nézek rá valamiféle helyeslésre vagy ígéretszerűségre várva, amit egy hümmögő bólintás formájában meg is kapok. - Helyes.
- Nem vagy éhes?
- Nem. Te?
- Nagyon.
- Hogy tűnhet el benned ennyi kaja ilyen gyorsan? De most komolya, viccen kívül, téged miből csináltak? Alig néhány órája ettünk, méghozzá nem is keveset, de te máris éhes vagy. Ráadásul téged ismerve megint el fog tűnni benned vagy egy tonna kaja.
- Nem értem miért akadsz fel ezen mindig, amióta ismersz ilyen vagyok. - Von vállat vidáman.
- És sosem voltam képes megérteni, hogy miért  nem vagy még kétszáz kiló.
- Genetika.
- Nem tudom, hogy érezzek a genetikáddal kapcsolatban.
- Ezt hogy érted?
- Utálom, mert az én genetikám nem ilyen, de szeretem is, mert biztosítja, hogy alultápláltságról szó se essen.
- Alultápláltság?
- Néhány éve egyik pillanatról a másikra iszonyatosan gizda lettél. Aggódtam egy picit. Na jó, nagyon. De nem piszkáltalak vele, mondván, hogy rengeteget ettél anno is, mégsem szedtél magadra egy dekát sem.
- Ah, pedig abban az időszakban tényleg nem ettem valami sokat. Nagyjából annyit, mint te szoktál.
- Ami a te gyomrodnak egyenlő a nullával.
- Igen. De gyorsan vége lett. Gyengének éreztem magam, ezért visszatértem az eredeti étrendemre.
- Újabb ökörség.
- Sok volt.
- Remélem tényleg vége.
- Az elmúlt néhány hónapban semmi dilis dolgot nem tettem, nem most fogok visszaesni, hogy végre mindent tudsz. Mellesleg, szeretném ha tudnád, hogy soha, semmilyen körülmények között nem akarok neked soha többé fájdalmat vagy kellemetlenséget okozni.
- Soha nem is akartál. Egyszerűen így alakult, és ezen az sem változtat, hogy utólag iszonyatosan bánod, hogy nem voltál velem őszinte már az elejétől kezdve. Nem kell mentegetőznöd, TaeHyung, nem foglak felelősségre vonni azért, amin keresztül mentél.
- Nahát, ennyire szépen még sosem csesztél le... Talán jót tesz neked a szerelem. - Nevet fel vidáman, mire vállba bokszolom. - Mit szeretnél enni? Eléggé teletömted a konyhának nevezett területet.
- Legyen valami rágcsa. Majd ha megállunk eszem rendes ételt. Nincs már túl messze. Nagyjából egy óra múlva odaérünk.
- Jó, de hova?
- Azt majd megtudod alkalomadtán, Vörös Ördög.
Az út hátra lévő részében Tae rágcsál, én pedig hol a semmibe, hol irányába bambulok. Sokat gondolkodtam az elmúlt hónapokban. TaeHyungról, a gyerekkorunkról, a jövőnkről. Mert nem kérdéses, hogy van-e jövőnk. De hogy komolyan gondolta-e amit a házasságról hablatyolt, és ha igen, én akarom-e a dolgot, arra nem találok választ magamban. Talán egyelőre nem is lehet. Egy biztos, meg kell emésztenem a dolgot, és el kell fogadnom a tényt, hogy az összeköltözést addig fogja hajtani, amíg meg nem győz.
Meglepetésként ér, amikor újfent leparkolt, ezúttal egy város szélénél.
- Tudod, miért jöttünk ide? - Kérdi felém fordulva, szokatlanul komoly hangon.
Bármennyire is gondolkodom, ötletem sincs, mit keresünk egy kicsinek tűnő város legszélén, ott ahol ilyen kései időpontban még talán a madár se jár, így csak megrázom a fejem, és hagyom, hogy kezemet megragadva elinduljon. Komorsága megrémít, bár nem félek attól, hogy esetleg bántana, hiszen ő maga mondta, hogy nem tenne ilyet. Mégis félek. Félek, mert nem tudom, mire készül.

Vélemény.... Tényleg, semmi más.

Vannak dolgok, amiket egy nő egyszerűen nem mond el. Nem mondja el, hogy a fürdőszobában rajzolgat a párás tükörre, nem mondja el, hogy éjszaka nyáladzani szokott, nem mondja el, hogy esetenként elvonul a világtól, csak hogy olvashasson valami nyálas szart, amit jobb lélekállapotú napjain nagy ívből kerül. Ezek nem hangzanak el az első randin, de még a tizediken sem. Még ha szóba kerülnek sem.
Nem mondjuk el azonnal, hogy a legjobb barátnőnkkel mekkora marhaságokba keveredtünk már, hogy hány ciki helyzetből sikerült kimásznunk, napjában hányszor égetjük be magunkat azzal, hogy gyakorlatilag mindennek képesek vagyunk nekimenni, toljuk az ajtót mikor húzni kellene, vagy hogy lépten nyomon összetörünk akármit, legyen az egy porcelánfigura vagy egy törhetetlennek minősített edény. Azt sem áruljuk el, hogy bár szeretünk főzni, rühelljük a hús nyálkás, véres felszínét, nem is beszélve a darabolásról, amit életlen késsel kell végig szenvedni, mert hát ugye két éve leesett a földre és még nem volt idő elvinni éleztetni. Vagyis inkább energia. Nem, legyünk őszinték, egyszerűen csak állandóan otthon marad mikor felkerül a napi teendők listájára. Aztán meg elfelejtjük újabb fél évre.
A láncdohányos is csak egy-két szálat szív el az est alatt, majd elköszön a vállalkozókedvű ifjútól, s amint látótávolságon kívül ér, már ott terem a szájában egyszerre két szál is.
Persze nem mondjuk el azt sem, ha évek óta súlyfelesleggel küzdünk, "Épp diétázom.", valljuk be az igazság felét, ám ki nem csúszna a szánkon, hány éve már.
Mindenki felveszi a legcsinosabb ruháját, a legszexibb fehérneműjét, még akkor is, ha aznap nem tervez ágyba bújni a randipartnerrel. Kényelmetlen, szúr, szorít, de bármit a tökéletes külsőért. Némi fogfehérítés még aznap a káprázatos mosolyért, de máskor nem gond, ha kimarad az esti fogmosás.
Mindenkitől elvárjuk a tökéletességet, mivel mi magunk is arra törekszünk, aztán néhány közös vacsora, séta, mozi után kiderül, hogy egyáltalán nem egymásnak teremtettek bennünket, csak hát ugye az első randin olyan tökéletesnek látszódott.
Mégis, ha önmagukat adjuk már először, ha sztorizunk és élvezzük az elénk rakott méregdrága ételt egyszerűnek, butának, kultúrálatlannak tűnünk a másik fél szemében, holott az egyetlen, amit lát, a valóság.
Tisztelet a kivételnek, de uraim! Egy nő nem csak akkor nő, amikor kényelmetlen magassarkúban tipeg, tökéletesen sminkelve, besütött hajjal. Sőt! Egy nő akkor igazán nő, amikor lezser ruhában ücsörög a kanapén és kekszet majszolgatva olvassa az épp aktuális love story könyvet, melyért épp úgy rajong, mint a cuki cicákért, akik a neten zongoráznak. Mert egy nő akkor nő, amikor önmaga. Csak és kizárólag akkor. És épp ez az, amiről az első randinak szólnia kéne. Az emberről. A nőről. A férfiról. Merthogy az sem mindegy, ő milyen.
Részemről ennyi, akinek nem inge....

Fekete bárányok III.

Otthon persze azzal nyitok, hogy elmesélem anyámnak TaeHyung nagylelkűségét, tudván, anya úgysem hagyja, hogy megússza a dolgot. Igazam van, V hatalmas tockost kap szülőmtől, majd gazdagodik nagyjából annyival, amennyibe kettőnk ruhái összesen kerültek. Persze esélye sincs visszautasítani, az én anyámnak nem lehet ellent mondani. Fejcsóválva ugyan, de vigyorogva baktat fel utánam az emeletre, segít szétszortírozni és bezsákolni a "Nem" kupac ruháit, majd magamra hagy, hogy ő is kiválogassa a sajátjait. Minden stílusváltáskor a már nem használandó darabokat jótékonysági célra szoktuk felajánlani, hiszen nem mindenki teheti meg, hogy új ruhákban járjon.
Az ő pólóját most is ugyanoda teszem, mint mindig. A pizsamáim közé, természetesen a lehető legjobban elrejtve.
- Akkor indulhatunk, Eun?
- Jesszusom, TaeHyung! Ha még egyszer rám hozod a frászt, esküszöm kicsinállak. Mellesleg az ablakom nem bejárati ajtó.
- Nem hát! Bejárati ablak. - Vigyorog rám kajánul, mire elnevetem magam.
- Ökör.
- Szóval, mehetünk? Már felhívtam a tiszteletest, örömmel vár bennünket. Azt mondta szeretne beszélgetni is velünk.
- És mégis miről?
- Gőzöm sincs. De ez a ruha nem templomba való, javasolnék valami szolidabbat.
- Farmert pólóval, ahogy elnézlek.
- Felőlem szoknyában is jöhetsz, csak legyen hosszabb.
- Maradok a farmernál, amúgy is veszett hideg van ma. Várj a kocsiban! És ha hasznos szeretnél lenni, vidd magaddal a zsákokat is!
- Igenis, asszonyom!
Felkap négy csomagot és már viszi is őket, ezúttal a szobám ajtaján át távozva, míg én újdonsült farmerjaim közül választok egyet, hozzá illő pólóval és pulcsival, majd amilyen gyorsan csak lehet, átöltözöm, természetesen a szobámhoz tartozó fürdőszobában. Nem akarom, hogy Tae meglásson. Mégis megtörténik. Lendületesen pampogva valamilyen olajos üvegről ront a helységbe, majd realizálva a helyzetet nemes egyszerűséggel lefagy. Igyekszem minél hamarabb megszüntetni a kényelmetlen helyzetet, ezért pillanatok alatt visszarángatom magamra a még félig rajtam lévő pólót, ami nem változtat sokat, tekintve, hogy nadrág még mindig nincs rajtam, így elkezdem lefelé húzni a felsőt, takarva magam, amennyire csak lehet. TaeHyung viszont még mindig kővé dermedve bámul rám.
- TaeHyung!
Feleletképp csak szájához emeli mutatóujját. Tehát jobb, ha csendben maradok, míg magához tér. Ám percek múltán is változatlan a helyzet, én pedig türelmetlenül szólalok meg ismét.
- Tae, legalább fordulj meg!
- Ne! Ne beszélj!
- De TaeHyung! Meg fogok fázni és különben is veszett kényelmetlen ez a szitu, úgyhogy örülnék, ha vennéd a fáradságot és megmoccannál végre. Amúgy sem értem, mik ezek a lefagyások nálad.
- Ilyenkor próbállak nem leteperni. Úgyhogy csend, ha csak nem akarod, hogy itt és most... Huhhh! - Megrázza magát majd az ajtót becsukva távozik, de még így is hallani ahogy önmagát nyugtatgatja. Minden bizonnyal ezúttal is ugrál, rázza a kezét, ellazított vállakkal dülöngél előre-hátra, mint mindig, ha izgul, ideges vagy izgatott. Mindemellett pedig nyugtató szavakat mormog.
Halkan lépek vissza szobámba, nem akarom megzavarni. Hadd nyugodjon le.
- Nem kell lábujjhegyen járnod, te is tudod.
- Nem szeretlek piszkálni, ha labilis hangulatodban vagy, te is tudod.
- Eun, mindig labilis volt a hangulatom. Épp csak ügyesen tudok vigyorogni.
- Tudom... - Hajtom le fejemet. Nagyon gyakran láttam rajta, hogy valalmi nincs rendben, de úgy gondoltam, ha nem mondja, nem az én dolgom. Elvégre úgyis elárulja, ha valami rám is tartozik. De tévedtem.
- Mi a baj, Eun?
- Semmi. Menjünk!
A még szobámban lévő két zsákhoz lépek és azokkal kezemben próbálom kikerülni TaeHyungot, aki jellegzetes arccal néz rám. Akkor látom ezt az grimaszt, mikor nem hisz nekem. Ő pedig pontosan tudja, hogy ilyenkor képtelen vagyok szemébe nézni. Gyűlölöm a hazugságot, épp ezért haragszom magamra, ha elejtek egyet. Megragadja csuklómat, államat fogva kényszerít arra, hogy felé forduljak. Pólóját bámulva állok mellette míg  engem fürkész. Tudván, hogy ez addig fog tartani míg rá nem nézek erőt veszek magamon és felpillantok. Enyhén nyílt ajkakkal, elgondolkodva bámul rám, ami már önmagában zavarba ejtő, de rá is kontráz. Keze arcomra siklik, óvatosan végigsimítva orcámon, majd fülem alatt áttér nyakam oldalára.
- Már nem tudlak megfejteni. Nem tudom, miért szomorodtál el.
- Nem szomorodtam el.
- Nem esett jól amit mondtam? Vagy az a baj, hogy felhoztam az elmebajom?
- TaeHyung, nincsen semmi bajom.
- Kwon Ye Eun! Addig fogok nálad héderezni, amíg el nem mondod, mi van. - Emeli meg hangját nyomatékképpen, de valahogy egyáltalán nem érdekel abban a pillanatban.
- És akkor ki fogja elvinni a templomba a ruhákat? Vagy feleslegesen várjon a pap?
- Néha őszintén tudlak utálni egy másodpercig.
Mondatát szinte csak leheli, szemei összeszűkülnek, valóban dühös rám. Nagyon ritkán néz így, akkor pedig jobban teszem, ha elmagyarázom a helyzetet. De most nem akarom, mert csak félreértene, az pedig hatalmas problémákat hozna magával. Akkor inkább haragudjon rám egy kicsit....
Szememet forgatva kiszabadítom magam kezéből, lesétálok a kocsihoz, bedobom a zsákokat a csomagtartóba, majd beülök. Szó nélkül követ, feszültsége szinte tapintható, de nem beszél. Még csak rám sem néz.
A tiszteletes örömmel fogad bennünket, mint mindig. Átadja a raktár kulcsát, köszönőlevelet nyújt át, melyet ő maga ír meg minden egyes alkalommal, ha valaki adományt visz, majd irodájába tessékel bennünket, hogy hellyel kínáljon. Tisztelettudóan elfogadjuk, és várjuk, hogy belekezdjen mondandójába, de csak nem akaródzik neki. Mivel én sosem tudtam megfelelően beszélni senkivel a családomon és TaeHyungon kívül, a fiú nyújt némi segítséget a férfinak.
- Atyám, a telefonban említette, hogy beszélni kíván velünk. Miről lenne szó?
- Igen, igen... Nem is tudom, hogyan kérdezzem meg tőletek, elvégre oly rég ismerjük már egymást, de...
- De? - Nézek rá fürkészve, próbálva kitalálni, vajon mit akarhat tőlünk.
- Ami azt illeti, nem szoktalak benneteket misén látni, soha. Tudom, hogy nem abba a rétegbe tartoztok, akik istentiszteletre járnak, és nincs is ezzel semmi problémám. Azzal is tisztában vagyok, hogy valamilyen formában mindketten hisztek Istenben, hiszen ha nem így lenne, akkor nem ide, hanem a vöröskereszthez vinnétek az adományaitokat.
- Igen. - Bólintunk teljes szinkronban.
- Ugyanakkor, épp emiatt nem tudom behatárolni kettőtök kapcsolatát.
- Milyen kapcsolatot? - Néz Tae bambán a papra, mire kuncogni kezdek.
- Jól gondolom, hogy arra kíváncsi, mi ketten egy párt alkotunk-e?
- Igen, lányom.
Mosolyán látszik a megkönnyebbülés. Ellenben TaeHyung elfehéredve, tátott szájjal bámulja először a papot, aztán engem. Nem tudja mit mondjon, ahogy én sem. Zavarba ejtő pillanat ez mindhármunknak. Végül én szedem össze magam előbb, így a válaszadás feladata is rám hárul.
- Nem vagyunk egy pár, de ez egy kicsit bonyolult, ami azt illeti.
- Ezt úgy értsem, hogy ti ketten már... öhm...
- NEM. - Kiáltja el magát TaeHyung felpattanva, néhány másodpercnyi néma csend után pedig kiviharzik a helységből.
- Ne haragudj kérlek, nem akartam kényelmetlenséget okozni.
- Tudom atyám, és nem is az ön hibája. Az elmúlt néhány napban kissé feszültek és ingerlékenyek vagyunk mindketten. Biztos vagyok benne, hogy TaeHyung sem akart kiabálni, elnézést kérek a nevében. - Még magam is meglepem elképesztő udvariasságommal.
- Szabad megkérdeznem, mi történt?
- Sok dolog uram. Nagyon sok dolog. De TaeHyung válasza, habár hangos volt, helyénvaló. Mi nem.... izé... szóval a lényeg, hogy nem.
- Értem. Nem is kérdezek többet, nem szeretnélek téged is felzaklatni.
- Rendben. Viszont látásra!
Meghajolok, Tae után indulok, aki a templom falának támasztott homlokkal ácsorog. Mellé lépek, vállára teszem kezemet, mire elgyötört arccal felém fordul.
- Jól vagy?
- Igen. Vagyis nem. Csak... Hallani is rossz volt, hogy olyannak hisz, amilyen nem vagy. És hogy olyat gondol, amit nem tennék veled.
- Nem tudja, milyenek vagyunk, elvégre csak felületesen ismer bennünket. És igazán nem hibáztathatod a kíváncsiságáért, igaz? Néhány napja még nevettél volna a dolgon. - Bököm oldalba, amire egy halovány mosolyt kapok válaszul.
- Igazad van. Túlreagáltam. De annyira rémes érzés volt, hogy nem tart téged olyan jó embernek, mint én. Pedig ha tudná, milyen angyali vagy...
- Én angyali? Ugye rémlik, hogy rendszeresen visszabeszélek a tanárainknak? És káromkodom, méghozzá sokat. Nem is beszélve arról, hogy hányszor mostam már be egy-egy embernek. Még te is kisördögnek hívsz.
- De csak poénból.
- De van alapja, vagy tévednék?
- Végül is... Tényleg nem vagy olyan kis Cukorbogár, mint amilyennek én látlak. Talán még arra is van esély, hogy rosszalkodós vagy. Sőt! Még sosem kaptam maflást, ha pont rossz helyen értem hozzád. Ez vajon miért lehet?
- Azért, hogy most pótolhassam. - Húzom össze szemöldököm és vágom teljes erőből vállon.
Vigyorogva jajong, hazavisz, majd elindul málnát szerezni, míg én előkészítem a csokigyártást. Anyám persze azonnal lecsap és kérdezősködni kezd, mi folyik köztem és TaeHyung közt. Mint minden téves feltételezésénél, most is elhessegetem, mégis cinkos mosollyal távozik a konyhából. Aztán, mintha nem lenne így is elég ciki a helyzet, boldogan vigyorogva tessékeli be hozzám személyes málnafutáromat, aki teniszlabda méretűre tágult szemmel néz utána.
- Mit mondtál neki?
- Inkább ő mit mondott neked. Nem szoktál ilyen arcot vágni.
- Hogy nagyon szorít nekem, mert tudja, hogy réges-rég én vagyok az igazi számodra. - Húzza ki magát büszkén vigyorogva.
- Ó te jó Isten! - Emelem tekintetem a plafonra. TaeHyung szokás szerint kinevet, majd kezembe nyom egy szatyrot, dugig friss, egészséges málnával, szárított málnával, málnachipssel, amiről még soha nem is hallottam, valamint pillecukorral és csokoládéval.
- Nem tudtam, mi az ami megvan a csokihoz, úgyhogy összeszedtem mindent, ami szerintem kell.
- Elég lett volna csak a málna. De azért köszi. Viszont el kell árulnod nekem, honnan a frászból szedtél te igazi, friss málnát.
- Hadititok. Nem tesszük bele mindet, annyit hoztam, hogy bőven tudj enni is. - Csípi meg arcomat. - De azért jusson a csokimba is!
- Mindig te eszel többet, TaeHyung.
- Igaz. Akkor nem is szóltam. Szóóóóóval... Mit is mondtál anyukádnak?
- Lekoptattam, mint mindig. Miért?
- Mert nekem még sosem mondott ilyet. Bár gondolom neked sem kacsintott eddig, ha magunkra hagyott bennünket.
- Hát nem. - Bólintok, ezzel lezártnak tekintve a témát, de csak nem hagyja abba.
- Akkor lehet, hogy látott rajtad valami változást?
- Ez a második nap amit együtt töltünk, ráadásul öt év után. Gondolom kombinál. Na, most jött el az ideje annak, hogy távozz.
- Dehogy, mondtam, hogy segíteni fogok.
- Én meg mondtam, hogy nem. Hess!
Erre csak fejrázással körítve közli, hogy ő bizony el nem mozdul mellőlem, ha kell, hozzám is ragasztja magát, amin persze elröhögöm magam és hagyom, hogy belátása szerint tegyen. Tehát marad. Rendkívül tehetségtelen konyhai segéd lévén másfél órával később mindketten könyékig csokisan huppanunk le. Ő egy székre, én a pultra.
- Ez jó volt. - Jegyzi meg vidáman, én viszont másképp vélekedem, amit egy morgással adok tudtára. - Csak én kapok csokit?
- Mindig csak te kaptál csokit. Ráadásul te is csak azért, mert kiharcoltad magadnak hatodikban.
- Jaj ne már, biztos adtál már valaki másnak is, különben miért lenne olyan finom?
- Teszem azt, mert jó cukrász vagyok? - Forgatom meg szemem. Bár, ha jobban belegondolok, ezt sosem mondtam vagy bizonyítottam még TaeHyungnak.
- Tényleg?
- Ami azt illeti, sosem kaptál tőlem bolti tortát.
- Na neeee, ezt nem veszem be. Kizárt dolog, hogy azokat te csináltad. Félre ne érts, nem tartalak bénának, de marcipánrózsa, milliméterre pontos díszek és feliratok voltak a szülinapi tortáimon, te viszont türelmetlen típus vagy.
- Ehhez van türelmem. Mellesleg, nem marcipán, hanem fondant rózsa. De mindegy is. Mossuk le magunkat, mielőtt valaki ehetőnek hinné az alkarom.
- Veszett vicces vagy, Kwon Ye Eun.
- Ne morogj, nem az én hibám, hogy rémes kukta vagy.
- De végül csak hagytad, hogy segítsek. - Villant rám kaján vigyort, én pedig ismét megforgatom szemem.
- Tiéd az alsó fürdő, enyém a felső. Javaslok egy zuhanyt, mert még a hajad is csokis.
- Segítesz hajat mosni?
- Egyedül nem megy? - Förmedek rá, talán egy kicsit túl erősen, de a gondolat, hogy egy majdnem meztelen, vagy akár csak félmeztelen TaeHyunggal legyek egy helységben, igencsak felzavarja épphogy nyugodt lelki világom.
- Nem látom, hol vagyok olyan, ezért azt sem fogom tudni, sikerült-e lemosni. Lééééégyszi, Kisördööööög!
- Kérd meg anyámat!
- De én azt szeretném, ha te segítenél. Naaaa! Térden állva könyörögjek? Megteszem, ha kell. Bár lehet, hogy jobb módszer, ha lukat beszélek a hasadba, esetleg addig ismétlem magam, míg be nem adod a derekad. Mit szólsz hozzá? Már kezdhetem is, és mindketten tudjuk, ho.....
- Jesszus, csitt! Bármit megteszek, csak fogd be!
- Vigyázz mit mondasz, még a végén azt kérem, hogy csókolj meg. - Komolyodik el egy pillanatra, majd visszavált mosolygós énjére. - Na gyere!
Karon ragad, a fürdőbe ráncigál, leveszi és a sarokba dobja megédesedett felsőjét. Enyhe pírrel arcán fordul hozzám utasításra várva.
- Azt hiszem, az lenne a legideálisabb, ha a kád szélére ülnél, vagy ha fölé hajolnál. - Nézek egyenesen szemébe, próbálván ignorálni fedetlen felsőtestét.
Pillanatnyi gondolkodás után a kád fölé hajol, miközben lopva végignéz rajtam. Először kis híján leégetem fejbőrét, de a megfelelő hőfok megtalálása után sikerül anélkül megmosnom haját, hogy felvisítana. Képtelen vagyok nem végigmérni őt, arcom szinte fellángol valahányszor hozzá érek, ő pedig meg-meg rezzen kezeim alatt. Kényelmetlen helyzet, mégis kellemes, valamiféle bizsergés vesz körbe bennünket. Nehezen veszem tudomásul, hogy sikerült kimosnom Tae hajából a csokit, de azt sem akarom, hogy rájöjjön, egészen kellemes élmény volt számomra.
- Na, kész is vagy. Nyoma sem maradt a bénaságodnak. Legalábbis a fejeden nem. - Csapok hátára gyengéden. - Én most megyek és leszedem magamról is, addig te is tégy így!
- Köszönöm, Eun! - Krákog vissza, és bár arcát nem látom, biztos vagyok abban, hogy ő is épp úgy zavarban van mint én.
A lehető leggyorsabban felrongyolok az emeletre és magamra zárom fürdőszobám ajtaját, majd annak dőlve igyekszem kiverni fejemből az elmúlt perceket, és azok rám gyakorolt hatását. Szinte éget a vágy, hogy visszamenjek TaeHyunghoz, pusztán csak azért, hogy a közelében legyek, de nem teszem. Az túlontúl közvetlen tett lenne, ő pedig egyelőre még nem érdemli meg, hogy közvetlen legyek vele. Na nem mintha ez semmissé tenné a tényt, hogy átöleltem a boltban.  Nem kellett volna, azt hiszem. Mégsem tudtam megállítani a kezem.
Kapkodva kezdem lemosni magamról a rám ragadt csokoládét amint meghallom ajtóm nyitódását. Tudom, hogy ő jött be, azt is, hogy engem vár. Na meg persze, hogy valószínűleg még mindig félmeztelen és törölközőjét lazán a fejére terítette. Nem kell gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tisztában legyek azzal, mi jár a fejében. Le akar nyűgözni, látni akarja a reakciómat, érdekli, mit vált ki belőlem a jelenléte.
Olyan mélyen elmerengek, hogy egészen addig, míg ki nem akarom nyitni az ajtót nem jut eszembe a tény, hogy nem hoztam magammal pólót. Tehát egy szál melltartóban kellene végigsétálnom előtte?
- Fuck!
Meggondolatlan hangerőválasztásom eredményeképp Tae felfigyel rám és ingerültségemre.
- Baj van, Eun?
Aggodalmas hang, ez még hiányzott nekem. Így még azt sem hiszi el, hogy nincs semmi bajom. Persze azon kívül, hogy vérciki helyzetbe kevertem magam. Már megint.....
- Ööööö, nem, semmi baj. Csak... Megtennéd, hogy kimész egy pillanatra?
- Mi történt?
- Izé, szóval... Elfelejtettem pólót hozni magamnak.
- És ezt higgyem is el?
- Mindketten tudjuk, mekkora balfasz tudok lenni, TaeHyung, ne nehezítsd meg a helyzetet, légy szíves! - Toppantok hirtelen támadt haragomban, ami nem várt reakcióra készteti barátomat. Az ajtó kivágódik, Tae rendkívül alaposan végigméri meglepettségtől kővé dermedt testemet, majd visszacsukja az ajtót, gardróbomba trappol, aztán újra hozzám és résnyi lukon belenget egy felsőt a fürdőszobába.
- Ez jó lesz, bénaság?
- Nem ér nevetni, tudod, hogy nem direkt csinálom. - Mormogom kikapva kezéből a ruhadarabot.
- Mindig te voltál a kedvenc kis nyomim.
- Nyomi? Én? Ajánlom, hogy sürgősen vond vissza, vagy nagyon megkeserülöd!
- Nem félek tőled, úgyis csak nekimész valamelyik bútornak, aztán rinyálsz egy sort. - Húzza tovább az agyam.
Vigyorogva kirontok a fürdőből és rávetem magam a félmeztelen TaeHyungra, így elkezdődik a szokásos birkózásra hasonlító bénázás, aminek általában az a vége, hogy valamelyikünk feladja, mert már nem bírja szusszal a nevetést. Ezúttal azonban Tae megbotlik az ágy sarkában, reflexből megragadja karomat és egyenesen magára ránt, de a játék hevében egyikünk sem realizálja a zavarba ejtő történéseket. Maga alá gyűr, úgy csikiz tovább míg én sikongatva nevetek és esedezem kegyelemért. Végül csak megszólal egyikünk vészcsengője, bár érdekes módon nem az enyém, a helyzet pedig még furcsábbá válik, mikor anya nyit be tőle szokatlan módon kopogás nélkül. Tae azonnal lepattan az ágyról, de oly szerencsétlen módon, hogy kapásból hanyatt is vágódik, amin lovakat megszégyenítő nyerítéssel kezdek el nevetni. Fülig vörösödve egyenesedik fel, hatalmas szemeket meresztve hol rám, hogy anyámra. Tisztán látszik, hogy nem tud mit kezdeni magával.
- Mit láttam az imént? - Emeli rám anyám tekintetét, én pedig már-már fulladozva köhögöm ki a választ.
- Verekedtünk. Vagy olyasmi. Ő meg elbotlott.
- És te most min is derülsz annyira jól, Kisördög?
- Rajtad, Nyomi.
Megállíthatatlan nevetésemet csillapítandó TaeHyung újra rám veti magát, teljes testsúlyával a matracba passzírozva, én pedig ismét ütlegelni kezdem ahol csak érem. Anyu szemér forgatva távozik, így nem tudjuk meg, miért is nyitott be eredetileg a szobába.
- Mindennel megvagyunk mára? - Kérdezi V miközben pihegve igyekszem nem megfulladni alatta.
- Azt hiszem.
- Mennyi az idő?
- Honnan tudjam, mozdulni sem tudok.
- Akkor tökéletes. - Mosolyodik el győzelemittasan, majd feljebb mászik rajtam. - Így helyzeti előnyben vagyok.
- Ugyan kérlek, csak hagytam magam.
- Na persze...
Sóhajtva feltápászkodik, kezét nyújtja, hogy engem is felsegíthessen, majd el nem engedve azt, gardróbomhoz vezet, hogy kezembe nyomhasson két dobozt.
- Mire készülsz?
- Elmegyünk szórakozni, és te ebben jössz. Vita és egyezkedés nincs, ahhoz túl nehéz volt titokban beszerezni. Más szóval, megérdemlem, hogy lássalak benne.
- És mégis mik ezek?
- Nos, egyelőre két doboz, amik arra várnak, hogy kinyisd őket.
- De... Én.... Ez... Nem.
- Miért nem?
- Mert ismerlek annyira, hogy tudjam, ennek nem lesz jó vége. Ráadásul nem akarok elmenni sehova, holnap iskola, tanulnom kell, és neked sem ártana, mivel angol doga lesz. Meg különben is, fogadni mernék, hogy a beadandód sincs még kész. Szégyen gyalázat, hogy mennyire elhanyagolod az iskolát, tudom, hogy rémesek a jegyeid, már pedig ezen változtatni kell. Tehát most tanulni fogsz. Mit bámulsz?
Észre sem vettem, hogy monológom alatt mennyire bámult.
- Tudod, amikor átmész nerd-módba, mindig meglepsz. Igazából gyakran el is felejtem, milyen jó tanuló vagy. Kár, hogy veled ellentétben nekem tanulnom is kell, ha jó jegyet akarok szerezni.
- Sokszor mondtam már, hogy csak oda kéne figyelned az órákon és te is lazán megírnád minimum nyolcvan százalékra a legtöbb dolgozatot. Igaz, ahhoz nem ártana mondjuk bejárnod az iskolába.
- Kikérem magamnak, igenis be szoktam menni.
- Fél évente kétszer. Taps, taps.
- A helyedben nem szemtelenkednék Oppával. Viszont, akkor is elviszlek ma, ha a vállamon kell téged cipelnem. De ha annyira nagyon nem akarod tudni sem, mi van ezekben, - mutat a dobozokra, - akkor választhatsz magadnak te ruhát. Előre szólok, nadrágban nem jöhetsz.
- Felejtsd el, TaeHyung!
- Oké, akkor én öltöztetlek fel. - Von vállat.
Hátat fordít nekem és arról motyogva, mennyire jól állt volna nekem az a ruha, meg az a cipő és mennyire szeretett volna egyszer olyan csinosan látni, keresgélni kezd újonnan vásárolt gönceim közt. Szememet forgatva indulok meg a két említett ruhadarabbal a fürdőszobába, tudván, ha nem teszek eleget ezen irányú vágyainak, egész este hergelni fog a mormogásával.
Gyönyörű, sárga ruha és méregzöld magassarkú rejlik a dobozokban. Elegáns, nőies, mégis fiatalos együttes, ami "véletlenül" pont illik az ékszerhez, amit adott. A kis sunyi!
Nagy levegőt véve nyitom ki az ajtót és lépek vissza szobámba. Kissé elképedve konstatálom, hogy Tae, biztosra véve a sikert, ruhát váltott. Farmerban, ingben, zakóban, zöld és sárga csíkos, meglepő módon mégsem ronda nyakkendőben ácsorog a háló közepén. Mázlimra ő is épp úgy bámul, mint én őt, így nem tűnik fel neki a mosoly, ami átfut arcomon.
- Nem hittem, hogy ennyire nagyon jól fog állni, Eun.
- Nem hittem, hogy egy ilyen nyakkendő értelmesen is kinézhet.
- Legalább tudni fogod, kit keress a tömegben. Ez még hiányzik rólad. - Kezében a tegnap kapott csecse-becséket rejtő dobozkával hozzám lép. Engedelmesen megfogom, míg ő kinyitja és a nyakláncot kiemelve mögém lép. - Így még tökéletesebb lesz.
- Olyan nincs, hogy tökéletes.
- Őszintén szólva, életemben először látlak ruhában, úgyhogy igenis tökéletes. Tehát ne veszekedj velem!
- Nem is értem, a hozzáállásod. Miért akarsz olyannak látni, amilyen nem vagyok? - Fordulok felé, de csak megrázza fejét a jól ismert "Nem érted" arcot vágva, majd megragadja kezem és a lépcső felé kezd húzni.
Egy kínos elköszönéssel és fél órával később már egy számomra ismeretlen szórakozóhely ajtaját tárja ki előttem. Nem túl hangos zene és némi dohányfüst fogad, kellemes félhomályban úszik az egész parkett, cseppet világosabb megvilágítást kapott a bárpult. Kellemes és fiatalos is, pont az a fajta hely, ahova szívesen megy az ember, ha ki akar kapcsolódni, de nincs kedve a tombolós-izzadós-lerészegedős korabeliekhez.
- Hogy tetszik?
- Eddig biztató.
- Hidd el, imádni fogod a helyet.
- Nem vagyunk egy kicsit túlöltözve? - Kérdezem, ahogy szemem végigfuttatom a többnyire farmert és zakót viselő fiúkon és az enyhén elegánsabb ruhát viselő lányokon. Messze túlettünk a tömegen. Na nem mintha én szándékosan tettem volna....
- Talán egy hangyányit. Viszont nem itt kezdjük az estét. Pontosabban nem ebben a teremben. Gyere!
Csuklómat megragadva húz fel a bárpult mellett futó lépcsőn, melynek tetején csukott ajtó meg egy, a kelleténél talán jobban kigyúrt fószer áll.
- Sajnálom, ide csak meghívóval lehet belépni. - Hangja olyan mélyen zeng, hogy az már szinte sérti a dobhártyám. TaeHyung nevetni kezd, valamit odasúg az őrnek, ő pedig sűrű bocsánatkérések közepetette tárja ki a bejáratot.
- Mi a frász?
- Nem lényeg, új a srác.
- Srác? Legalább harminc éves. Meg százhúsz centi magas. Meg különben is, honnan tudod, és mi az, hogy nem lényeg?
- Mindjárt elmagyarázom, nyugi!
Magamban dünnyögve hagyom, hogy vezessen, miközben szemügyre veszem a helyet. Mindenki hasonló ruhát visel, mint mi. Alaposabb pillantás vetve az emberekre konstatálom, hogy negyvenestől tizenévesig minden korosztálynak akad képviselője. Lágyabb zene szól, mint lent, ugyanakkor hangosabb is, hogy elnyomja a felszűrődő zajt. TaeHyung egy öregebb férfihoz lép, barátságosan kezet fog vele, feltesz pár, a hogylétével kapcsolatos kérdést, majd rám tereli a témát.
- Seol úr, hadd mutassam be Kwon Ye Eunt.
Persze a pasi azonnal hajlongani kezd, megragadja kezemet és magyaráz is mellé valamit, ám én mit sem hallok az egészből, mivel Taet bámulom, valószínűleg minden eddiginél hülyébb arcot vágva, miközben egy néma "Mi-a-frász?"-t formálok ajkaimmal, de TaeHyung csak vigyorog és kacsint egyet, majd elsétál. Mivel az öregember még mindig a kezemet fogva hajlong nem tudok utána menni, ellenben rájövök, mennyire is zavar, hogy egy ismeretlen pasas taperolja a karom, így felé fordulva kissé sajnálkozó mosollyal szabadítom ki kezem, melyet alig tíz másodperc alatt olyannyira összeizzadt, hogy szinte csöpög róla a verejték. Fintorogva veszem elő eredeti énem és törlöm kezemet Seol úr nyakkendőjébe, majd felteszem neki a kérdést, ami leginkább foglalkoztat.
- Maga mit művel?
- Oh, hát nem tudja? Önnek köszönhetem az állásomat. - Mosolyog a férfi vidáman.
- Miért is? A további nyáladzástól és hálálkodástól kérem kíméljen meg, a kezemhez pedig véletlenül se nyúljon többet. Szeretném, ha a puszta tényekre hagyatkozna.
- Igenis asszonyom! Kim úr azért létesítette ezt a szórakozóhelyet, hogy ha készen áll rá, elhozhassa önt ide. Tehát ez itt mind ezért a pillanatért jött létre.
- Na nem. Nem nem nem nem nem. Az még oké, hogy ebbe két ponton is bele tudok kötni, de az már tényleg túlzás, hogy azzal próbál megetetni, hogy ez itt miattam van, tehát kezdjük újra! Mi köze a maga munkájának hozzám?
- Én vagyok a Devilie igazgatója. A szórakozóhelyé, melyet Kim úr, a tulajdonos, akivel ön érkezett csak a maga kedvéért hozott létre. - Ismétli meg magát, cseppet lassabban beszélve, mintha holmi fogyatékosnak magyarázna épp.
- És mégis mi az, hogy ha készen áll?
- Sajnos erre nem tudom a választ hölgyem, Kim úr sosem árulta el, mely időpontot találja megfelelőnek. Bár azt kell, hogy mondjam, az alapján amit önről mesélt, úgy vélem biztosra akart menni a tekintetben, hogy túléli-e az estét.
- Jesszus, ennyire szadistának néz?
- Elnézést hölgyem, nem szándékoztam illetlennek lenni!
- Hagyjuk a talpnyalást! És hova lett most TaeHyung? - Futtatom körbe tekintetemet a termen, hogy aztán enyhe csalódottsággal forduljak vissza a férfihoz. - Vagy magára lettem bízva?
- Azt hiszem, az irodájában lesz. Erre tessék!
Elvezet egy ajtóhoz, melyet rendkívül ügyes tervezéssel rejtettek el az avatatlan szemek elől. Egy teljes falat beterítő, utcát ábrázoló festmény egyik festett ajtaját valódi térelválasztóval helyettesítették. Okos....
Az igazgató jól tippelt, TaeHyung valóban az irodában van, tőle szokatlan módon cigarettával a kezében hajol ki az ablakon, halkan dudorászva egy dalt, melyet utoljára gyerekkorunkban hallottam tőle. A szoba minden bizonnyal hangszigetelt, mivel az ajtó csukódása után alig hallani a zenét. Tae mellé sétálok, az ablakkeretnek támaszkodom és érdeklődve nézem a fiú önfeledt arcát. Hosszú évek óta először látok rajta igazi vidámságot, s olyannyira jól esik, hogy csak percek múltán veszem észre, valójában mennyire bámulom őt. Vörös fejjel fordulok én is az utca felé, kis idő múltán szemem mégis visszatéved TaeHyung arcára. Nézem a kipirosodott ajkakat, a halvány pírt, amely arcát borítja, azt ahogy összeszűkül szeme miközben elmosolyodik.
- Tetszik?
- A hely? Nem rossz, Bár nem értem, mi közöm van hozzá, de gondolom majd csak elmagyarázod.
- Nem erre gondoltam. Az érdekel, tetszik-e amit látsz. Amit csak te tudsz kiváltani belőlem.
- Nem értem, mire gondolsz. - Sütöm le szemem, pontosan tudván, mire célzott TaeHyung. Ám válaszolni nem akarok rá, még az hiányzik, hogy bátorítsam is, holott épp időt kéne adnia nekem, hogy az elmúlt napok eseményeit rendesen feldolgozhassam. Ehelyett elcipel egy szórakozóhelyre ami az övé, de még sosem hallottam róla és az igazgatója szadistának tart.
Tae sóhajtva fordul meg és kezdi magyarázni a Devilie történetét.
- Tudod, mikor először ki akartam szállni a drogos ügyleteimből, a pénzből amit kerestem, megvettem ezt az épületet. Az volt vele a célom, hogy azzá alakítsam ami neked a legjobban tetszene. Galériává, műhellyé, szabászattá, bármivé, ami tudom, hogy boldoggá tesz, de sajnos nem volt rá lehetőségem. Újra magába szippantott a kereskedelem. Még én is tudtam, hogy rossz ötlet volt újra belemenni, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy távol maradjak. Aztán, amikor elkezdtem pszichiáterhez járni, azt a javaslatot kaptam, hogy az értékeimmel inkább azt tegyem, ami nekem jól esik, ne csak rád koncentráljak. Ezért lett belőle szórakozóhely. Kiváló bevételi forrás, így nem kellett azon aggódnom, hogy miből éljek, ugyanakkor létrehozhattam egy olyan közeget is, amiben tudom, hogy mindig jól fogod érezni magad. Két legyet egy csapásra. - Monológja közben mindvégig az ajtót bámulja, csak az utolsó mondat után tekint felém.
Bólogatva cincálom cafatokra minden egyes mondatát, majd illesztem össze időben és térben szombati vallomásával. Csak egy kérdésem lenne, de arra már a beszélgetés előtt választ kaptam, mikor önfeledten dúdolgatott. Jól működött a terv, valóban jól érzem magam, neki pedig nem kellett a pénz miatt aggódnia, így csak egyetlen gondolat hagyja el számat.
- Tudod, ha mindazt a kreativitást, észt és figyelmet, amit ebbe a helybe fektettél a tanulásra fordítanád, simán évfolyamelső lehetnél.
Erre csak elneveti magát és megcsipkedi arcomat.
- Elég, ha egyikünk okos. Na, most hogy megmutattam a kis birodalmam egy részét.... Mit szólsz egy italhoz?
- Egy részét? - Már tudom, miért látom olyan keveset....
- Idővel mindent megmutatok, ígérem. De nem ma este. Ma szórakozunk. Táncolunk, iszunk egy kicsit, beszélgetünk és sétálunk. Kezdjük az ivással.
- Én nem táncolok. - Szögezem le, miközben TaeHyung már csuklómnál fogva húz kifelé az irodából, de mintha meg sem hallotta volna, levezet a lépcsőn majd kezembe nyom egy felest a bárpultnál.
- Egészségünkre! - Felhajtjuk az italt amely végigmarja a torkom, Tae tölt még egyet, aztán a tánctér felé húz. - Csak lazulj el, élvezd a zenét, mint otthon! Tudom, hogy imádsz táncolni.
- De nem akkor, ha más is lát.
- Akkor maradjunk kettesben? Mert ha törik ha szakad én megtáncoltatlak...
- Nem, inkább ne! - Vágom rá azonnal, ami láthatóan nem esik jól neki, mégis megpróbálja figyelmen kívül hagyni.
Kezét derekamra téve apró mozgásra késztet. Tétován lassúzunk egy-egy ütemet kihagyva két lépés közt, míg ő fennhangon gondolkozni kezd.
- Vajon, ha minden átlagosan alakult volna, mi most azért táncolnánk, mert elég rég járnánk ahhoz, hogy ne légy előttem szégyenlős?
- Vajon táncolnánk egyáltalán?
- Nem vagyunk elég különbözőek, sem elég egyformák ahhoz, hogy szakítsunk. Ráadásul túl jó hozzá a barátságunk.
- Csak tudnám, miért éppen téged fogtalak ki. - Vigyorodom el, mire megáll és komolyan szemembe néz.
- Mert harmonizálunk. Te hozzám illesz, én pedig hozzád. Mindig így volt.
Néhány másodpercre még a lélegzetem is elakad. Igaza van, bármennyire is képtelen voltam ezt bevallani. Akármennyit veszekszünk, akárhányszor merül fel probléma köztünk, mindig kitartunk a másik mellett. Van, hogy addig kiabálunk egymással, míg a probléma meg nem oldódik, van, hogy valamelyikünk elrohan. De sokáig egyikünk haragja sem tart.
- Tudom.
- De még mindig nem engedsz magadhoz?
- Most is velem szemben állsz, nem? - Nézek szemébe egy félmosoly kíséretében. Kissé zavarodott tekintetéből leszűröm, hogy nem tudja eldönteni, viccnek szántam-e, vagy sem, így inkább terelni próbálom a témát. - Kérek még egy italt!
- Nem kaphatsz többet, még a végén becsípsz.
- És nekem most nagyon jól is esne. Kemény hétvégém volt. - Villantom meg legszebb mosolyomat, tudván, ezzel mindig meggyőzöm TaeHyungot. - Légyszi Tae!
- De csak egyet. - Adja a szigorút, pesze feleslegesen, úgysem tudott soha visszafogni, ha valamit akartam.
Ital italt követ, beszélgetésünk ellazul. Néhány óra után egymásba kapaszkodva céltalan sétára indulunk, végül a város régi gördeszkapályáján kötünk ki.
- Itt készült a kedvenc képem. - Tae kiáltása egy pillanatra megfagyasztja bennem a vér is, majd engedve kelleténél talán kicsit erősebb szorításának hagyom, hogy maga után húzzon oda, ahol a fotó készült. - Mindig itt szerettelek volna először megcsókolni. Itt akarom, hogy megkapd az első csókod. Mert ez itt az a hely, ahol először szóba álltál velem.
Tekintete komollyá válik, közeledni kezd felém, én pedig döntésképtelenül állok, rohamosan közeledve egy minden bizonnyal visszafordíthatatlan pillanathoz.
Akarom, hogy megcsókoljon? Itt, most? Eleget elmondott már ahhoz, hogy megbízhassam benne?

Akarm, hogy megcsókoljon?......
Három.
Kettő.
Egy....

Fekete bárányok II.

- Örökké utálni fogsz? - Kérdezi TaeHyung már hazafelé tartva a kórházból. A déli nap sugarai gyengéden simogatják arcomat amint a kocsi ablakának dőlve fáradtan pislogok a nagyvilágba.
- Még nem tudom. Most nem utállak, mert tudom, hogy beteg vagy és segítségre szorulsz. De nem garantálhatom, hogy ez nem fog megváltozni aközben, hogy az elmúlt öt évet meséled. Minden bizonnyal vannak olyan tetteid, amik miatt megérdemelnéd, hogy gyűlöljelek V.
- Ne hívj V-nek! - Sóhajt ismét, lassacskán beletörődve abba, hogy az elmúlt tizennégy órában nem voltam hajlandó másképp szólítani és ez feltehetőleg nem fog megváltozni, míg a hosszúnak ígérkező sztori végére nem ér.
- Csak menjünk haza, kérlek!
Nem felel. Nem tudna mit mondani, de nem is akar. Mindketten feszültek vagyunk. Én nyilvánvaló okok miatt, ő azért, mert fél. Fél belekezdeni az öt éves történetbe, elmondani, mit tett, miért, és megindokolni maradását. Normálisan, nem csak szimplán bedobva, hogy nem tudott itt hagyni. Azt hiszem...
Elszenderedem az autóban, arra riadok fel, hogy kiemel az anyósülésről. Túl fáradt vagyok tiltakozni, titkon a közelsége is jól esik. Mindig szerettem a szívverését hallani.
Benyit, suttogva kér elnézést anyámtól, elmondja, hogy kórházban voltam vele, nagyon elfáradtam. Felvisz az emeletre, óvatosan ágyamra fektet és betakar.
- Hazajöhettél volna a kórházból. - Leheli alig hallhatóan ahogy eligazgatja rajtam a meleg paplant.
- Mi lett volna a garancia, hogy nem szöksz el magyarázat nélkül?
- Azt hittem, alszol.
- Fogjuk rá. Ébernek biztosan nem vagyok nevezhető. Kezdheted a mesedélutánt.
- Előbb pihenj!
- Nem. Csak hülyeséget álmodnék.
- Rendben. - Nagy levegőt vesz, hallom ahogy térdére támaszkodik az ágyhoz közeli recsegős fotelben. - Tehát az egész ott kezdődött, hogy nem sokkal azután, hogy megismertelek, halálosan szerelmes lettem. De persze értelmes emberhez méltó módon képtelen voltam elmondani neked. Ezért igyekeztem nagyon sokat veled, körülötted lenni, hasonlítani rád, hergelni, igazából bármit megtettem volna, amivel magamra vonom a figyelmed. Sapkát hordtam onnantól, hogy azt mondtad, tetszenek, csak hogy ellophasd tőlem, hogy olyat hordj, ami tőlem van. Igen, tudom, hülyeség. De melyik tinédzser gondolkodik értelmesen? Ha változtál, változtam én is. Aztán jött a költözés ötlete. Úgy éreztem, belehalok, ha nem maradhatok melletted, már a gondolattól is szorítani kezdett a mellkasom, majdhogynem pánikrohamot kaptam minden vitánál. Aztán anyuék nagy nehezen megértették és kialakítottuk a rendszert, amiről este beszéltem. Mikor hirtelen eltűntek vártam három hónapot, hátha eszükbe jutok, de mivel semmi sem történt elmentem Busanba. Apa munkahelyi balesetet szenvedett és kómában feküdt. Anya dolgozott ugyan, de a fizetése még a kórházi számlákra is alig volt elég. Nem akartam zavarni. Hazajöttem, igyekeztem munkát találni, de sehova nem vesznek fel stabil munkásként, értelmes fizetéssel egy tizenöt éves kölykök, így a diákmunka mellett dealerkedni kezdtem. Még egy hülyeség. Közben egyre jobban tartottam attól, hogy elveszítelek téged és megkezdődtek a legnagyobb ökörségek. Aztán összeveszünk, és én...
- Állj! Az ökörségeket is tudni akarom.
- Ne!
- V, ez nem kérés volt. Ha nem kívánod elmondani, máris távozhatsz.
- Ah, ne hívj V-nek! - Bár nem látom arcát, tudom, hogy összeráncolja szemöldökét, enyhén felhúzza orrát. A beletörődő arckifejezés. - Tudod, nem tudtam állandóan körülötted lenni, ráadásul veszélyes is lett volna számodra, mert ha elkapnak valamiért, felhasználtak volna ellenem. Ezért a kapcsolataimat használtam ki. Eleinte csak napi négyszer néztek rád, aztán már óránként. A végén már folyamatosan figyeltek és fényképeztek. Gyorsan zuhantam, egyre mélyebbre estem, a rögeszmém foglyává váltam.
- Kik figyeltek?
- Ez a legrosszabb. Eleinte ismerősök, haverok. Aztán már az ügyfeleimet is belevontam, végül egy ember, egy drogfüggő magánnyomozó. A munkájáért cserébe engedményt kapott tőlem. Mindvégig tudtam, hogy nagy hülyeség, de nem tudtam leállni.
- Aztán?
- Aztán összevesztünk. Te leszúrtál, mert nem tudsz rólam semmit, én pedig felkaptam a vizet, mert megijesztett, hogy érdekellek. Tudtam, hogy képtelen lennék értelmes választ adni a kérdéseidre, és ez megrémített, felment bennem az adrenalin, és a kettő együtt valahogy dühössé tett. Amikor leeset, hogy veszekedni kezdtem veled, elmentem. Nem akartalak bántani, ezért menekültem, de tudom, hogy azóta egyre jobban idegesítelek. Minden erőmmel azon voltam, hogy végre ki tudjam bökni mindezt, de végül mindig a félelem győzött. Ettől függetlenül szereztem rendes állást, megszüntettem a kapcsolatot mindennel, ami az alvilághoz kötött, és orvoshoz fordultam.
- Egyéb?
- Próbáltam ki drogokat, ha nagyon rossz lelki állapotba kerültem, ittam is. Nem sokat, mindig tudtam, hol vagyok és mit csinálok épp. Rengeteget bunyóztam. És a képek a falon... Jó volt látni őket. Ahogy táncolsz, mosolyogsz valamin, vagy épp dühösen összehúzod a szemöldököd. Édes a mimikád.
- Parkoló?
- Mindjárt jövök.
Felpattan, kimászik az ablakon, pár perc után pedig lihegve esik vissza a szobába. Besüpped mellettem az ágy, a kíváncsiság pedig rávesz, hogy kinyissam a szemem. Egy doboz, egy szál enyhén nyeszlett rózsa és egy boríték van a kezében, törökülésben ülve, izgalomtól csillogó szemmel figyel engem. Ülésbe tornázom magam, aztán a falnak dőlök.
- Mi lesz a sorrend?
- Először olvasni fogsz. - Mosolyodik el, majd felém nyújtja olvasószemüvegem. Gondoltam, hogy tud róla, elvégre figyeltetett, de egy kicsit meglepő, hogy még azzal is tisztában van, hol keresse. A kelleténél talán kicsit nagyobb lendülettel kapom ki kezéből, de nem látok csodálkozást arcán. Átnyújtja az üzenetet, én pedig alaposan szemügyre veszem. Már első tapintásra érződik, hogy nem olcsó papír, a díszítés pedig még inkább arról árulkodik, hogy súlyos pénzbe került. Felpillantok a mosolygó fiúra, tudja, hogy elnyerte a tetszésem, már rég elmondtam neki, mennyire  imádom a finom tapintású, szép borítékokat. Felbontom, és az azonos díszítésű lapra vetett, régiesen ívelt betűk sokaságán végigfuttatva tekintetem nagy erőre van szükségem ahhoz, hogy ne essen le az állam. A levél szó szerint gyönyörű.
- Azért angol, hogy még szebb lehessen. - Jegyzi meg halkan. - A hangul nem formálható olyan szépen.
Épphogy csak meghallom, már a szövegre koncentrálok.

"Drága Ye Eun,

Tudom, nehéz lesz elhinned mindazt, amit leírok, de szeretném, ha bíznál bennem, és abban, hogy nem viccelnék ilyennel. Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy a kelleténél jóval kevesebb önbizalommal rendelkezel, én pedig sosem lennék képes ilyennel bántani téged. Tehát hidd el, amit olvasol!
Régóta ismerjük egymást, de vajon tudtad-e?
1. Mentális beteg vagyok.
2. Nagyon, nagyon rég próbálom felkelteni az érdeklődésed.
Sajnos biztos vagyok abban, hogy válaszod nem, mivel nem mertem elmondani egyiket sem. Tudom, most mérges vagy, rosszabb esetben morogva toppantasz egyet, esetleg lendületesen szidod "a hülye fejem".
Javaslom, kezdjük az elején. A betegségem rögeszme. Rossz hír, hogy te vagy a tárgya, jó hír, hogy kezeltetem, valamint, hogy kialakulásának egyetlen oka nem más, mint hogy féltem elmondani neked, mit érzek irántad. Ez azt jelenti, hogy mire az első döbbenettől megszabadulva megkeresel és fejbe vágsz, már egészséges leszek. Vagy afféle. Köszönöm, hogy elolvasod a levelem.
Tizenegy éves korunk óta te vagy az egyetlen, aki megdobbantja a szívem, minden egyes pillantással. Igen, nyálas, kérlek viseld el! Hosszú évek óta zavarba jövök ha rám nézel. Ennek fényében arra kérlek, próbáld elképzelni, milyen érzés, ha mosolyogsz vagy hozzám érsz. Hogy miért nem mertem elmondani, ígérem megindoklom személyesen, de most az a legfontosabb, hogy megértsd, igazat mondok. Mer nem tennék mást. Tőled tanultam: Ha vallomás, akkor teljes.
Remélem, nem ijesztettelek meg túlzottan, és hajlandó vagy még szóba állni velem.

TaeHyung"

Látván, hogy végigolvastam a levelet kezét a lap alá csúsztatja, benne a kis dobozzal. Lassan reagálok, még nem tértem teljesen magamhoz. Lényegében véve mindent el akart nekem mondani, csak hagynom kellett volna, hogy a maga módján tegye.
- Ezek szerint elrontottam a vallomásod?
- Nem vészes. A lényeg az volt, hogy megtudd. Mindegy, milyen úton történt. - Von vállat mosolyogva. De ez a mosoly nem igazi. Ahhoz túl sok fogát látom. Mivel én nyilvánvalóan elfelejtkeztem a dobozról, kinyitja és felemeli, hogy szemügyre vehessem a zöld köves medállal díszített nyakláncot, és a hozzá illő gyűrűt.
- Nem nagy dolog, de lehetőleg ne dobálózz vele.
- Méregdrágának tűnik. Felesleges volt megvenned.
- Nem tetszik? - Kérdezi lebiggyesztett alakkal, őszintén szomorú tekintettel.
- Nagyon jól tudod, hogy ez a kedvenc színem és szeretem a nyakláncokat. Valamint a kezem régóta tele van gyűrűkkel. Tehát esélyed sem volt tévedni. De felesleges volt ajándékot venned nekem.
- Mindig ezt mondod. De tudom, hogy örülsz neki. - Mosolyodik el.
- Nem, most nem örülök neki.
Összezárom a dobozt, felállok az ágyról és kinyújtózom, majd intek neki, hogy kövessen, ő pedig némán somfordál utánam egészen a saját szobája ajtajáig. Mély levegőt véve benyitok, hogy szembenézzek a rengeteg képpel. Alaposan szemügyre veszem mindet, majd elkezdem kategorizálni. Szupermarket, Jin kisboltja, edzés, iskola, folyópart, motor, szüleimmel közös kép, TaeHyunggal közös kép.
- Mit csinálsz? - Érdeklődik majdnem egy óra után.
- Kiválasztjuk a jó fotókat, azokat elviszem, a maradék kuka. Megtarthatsz egyet, amin ketten vagyunk. - Felelem tárgyilagosan, mintha csak egy matekpéldát magyaráznék neki, ő pedig engedelmesen leül velem szemben és szortírozni kezd.
Alig tíz kép lett igazán jó, ami boldoggá tesz, mert legalább a nagyját kidobhatom. Tae pedig megragad egyet, és büszkén felmutatja.
- Ez akkor készült, amikor a tegnap este hozzám vágott sapkát loptad tőlem. Amikor levetted a fejemről megigazgattad a hajam. Azt hittem belehalok, imádtam. Aztán csórtál nekem egy másik fullcap-et, mert hülyén néztem ki nélküle, de lábujjhegyre kellett állnod, hogy felérj. Tudod, ahogy akkor mosolyogtál, szinte megállt bennem az ütő. Itt pont emeltem a karom, hogy magamhoz öleljelek. Persze végül nem tettem, de mégis olyan sokat mond ez a kép rólunk. Te jól érzed magad, én pedig csodállak. Ye Eun, te voltál már szerelmes?
- Sajnos igen, azt hiszem.
- Nekem miért nem mondtad? - Pislant rám félszegen, mire csak mosolyogni tudok. Ezzel az arccal szinte bármikor meg tudja lágyítani a szívem.
- Mert fogalmam sem volt róla. Jin döbbentett rá tegnap este. Sokat beszélgettünk, és tett egy megjegyzést, ami megváltoztatta a véleményem. Okos fiú, és igazán jó ember. Mármint SeokJin.
- És teeee....
Pillanatnyi csend után leesik, mire akart utalni a szó elnyújtásával. Akaratlanul is nevetni kezdek a feltételezésen, Tae viszont nem tudja mire vélni reakciómat.
- Három év és nagyjából ezer ellenérv van köztünk. Nem, nem ő az.
- De hát, rajta és rajtam kívül nincsenek fiú barátaid, a lányokkal pedig soha nem jöttél ki. Vagy ez pont azért lett volna, mert... Nem, ezt nem tudnám elhinni és amúgy sem láttam, hogy akár csak egy csajt alaposabban szemügyre vettél volna. Egy időben sokat bandáztál azzal a RapMonster nevű sráccal, de azt sem tudom elképzelni, hogy pont ő lenne az ideálod. És én... Sosem néztél rám úgy, én csak a gyerekkori barátod voltam egész életemben, és annyira figyeltelek mindig, biztosan észrevettem volna, ha megváltozol. De akkor mégis ki? Valaki az osztályból vagy a suliból?
- Igen.
- Ismerem? Benne van a haveri körömben?
- Igen. De mára elég ennyi. Te itthon maradsz, én hazamegyek. Hétfőn találkozunk a suliban.
- Nem, ne, hé! Tudnom kell, ki az, hallod?! Ye Eun! Ezért őrületbe foglak kergetni holnap.
Nagy fenyegetés attól, aki eddig is állandóan hergelt...
De sajnos betartja ígéretét.
Reggel nyúzottan ébredek, semmi erőm felkelni, vagy akár csak kinyitni a szemem. TaeHyung egészen addig zaklatott éjjel, míg le nem tiltottam az összes kommunikálásra használható alkalmazáson. Akkor SMS-re váltott, így a telefonszámát is tiltólistára kellett száműznöm. Eszement...
Valaki benyit, én pedig (eleve vesztett) harcba kezdek lustaságommal, hogy kinyithassam a szemem.
- Jó reggelt, Eun! Kérlek kelj fel és húzd le a segged a nappaliba, mert TaeHyung kezd mindenkinek az agyára menni, hét óra óta itt van, mert beszélni szeretne veled, de nem akarta hogy felkeltselek, helyette viszont dobol a lábával, lófrál a házban, cicceg, vakarózik, magában beszél és nyughatatlan immáron három órája. Reggelit sem kért, de szerintem lassan éhen hal, tehát te most levánszorogsz és még ha nem is nyugtatod meg, legalább megeteted, értve, kisasszony?!
Édesapám szavainak hatására azonnal kipattanok az ágyból és magamról megfeledkezve trappolok a nappaliba, ahol Tae épp térdeit átölelve kuporog a kanapé előtt. Felfigyel rám, fel is pattan, de ez nem menti meg. Pólója nyakát markolva húzom lejjebb és osztok ki neki egy akkora tockost, hogy összefejelünk. Keze azonnal homlokomra kerül, sajátját is dörzsölgetni kezdi, majd vigyorogva megszólal.
- Legközelebb gondold át jobban, melyik az ideális póz taslira.
- Legközelebb nem csak ennyit kapsz az éjszakai zaklatásért, te mocsok.- Sziszegek rá, mire földre szögezi tekintetét, majd döbbent arccal ismét rám néz. Csak ekkor jut eszembe, hogy extra rövid nadrágban és trikóban szoktam aludni, amiben viszont TaeHyung még nyáron sem látott soha. Tehát helyzeti előnyöm van. Méghozzá nem is kicsi. - Mi az V, megijedtél? Esetleg túl sokat látsz hirtelen?
Gunyoros mosolyom láttán szinte felrobban, de jól tudja, hogy még mindig jobban jár, mint ha felelősségre vonom az éjszaka miatt, így csak megrázza fejét. Bólintok, majd csuklón ragadom és a konyhába húzom, hogy leültethessem. Nagy nehezen előhalászok két tányért, mindkettőt megpakolom anya szokásos, vasárnap reggeli palacsintájával, nyakon öntöm némi juharsziruppal. Tae csokiöntetet kap plusz feltétként, én gyümölcsöt. Tevékenykedésemet a srác pillantása kíséri. Érzem ahogy végigmér, hisz nem látott még feszülő ruhában sem, nemhogy szinte félmeztelenül. Furcsa érzés, egyszerre tetszik és idegesít. Szerencsére sikerül mindezt lepleznem. Ronda pillantást küldök TaeHyungnak ahogy elé teszem az ételt, ő pedig jó fiú módjára falatozni kezd. Nem beszélgetünk, ő nem mer megszólalni, nehogy ordítani kezdjek vele, én túl kába vagyok még egy értelmes beszélgetéshez. Mégis, mikor újra rápillantok képtelen vagyok megállni, hogy elnevessem magam. A jól megpakolt tányér teljesen üres, míg én alig pár falatot ettem a magam lényegesen kisebb adagjából.
- Kérsz még? - Kérdezem a nevetéstől enyhén fuldokolva, míg ő értetlenül bámul rám.
- Nem, kösz. Jobb lesz, ha megyek.
- Talán megsértődtél?
- Nem.
- TaeHyung!
- Mi van? - Néz rám durcásan, mire ismét elmosolyodom. - Már megint min vigyorogsz?
- Aranyos ez a morci arc. Emlékeztet arra, amikor együtt lógtunk a parkban. - Arca azonnal ellágyul, vonásai vágyat és nosztalgiát tükröznek egyszerre. - Mellesleg, az a szőkeség jól állt nekünk. Bár az eredeti sem volt rossz. Jut eszembe, nekem még ruhát kell ma válogatnom.
- Ye Eun, ki az? Miért nem akarod elmondani nekem? Talán azt szeretnéd, hogy megint bedilizzek? - Fakad ki.
- Épp azt próbálom elkerülni.
- De ha nem tudom a választ folyamatosan ezen kattogok. Egész éjszaka ébren voltam, mindenkit számba vettem, akivel akár csak egyszer is szóba álltál, de senki sem illik bele a képbe. Mármint abba, amelyik az én fejemben a te ízlésedről alakult ki, és lássuk be, eléggé ismerlek ahhoz, hogy legalább halvány fogalmam legyen arról, mi tetszik neked egy emberben.
- Akkor sorold!
- Oké, a főbb szempontok: Tudj vele beszélgetni, legyen legalább fél fejjel magasabb nálad, értékelje a zenét, legyen egyéni stílusa a ruhák terén és mindig mindenképp legyen őszinte hozzád.
- Nahát, egész jó.
- Még nem végeztem. Féltsen, de ne nyavalyogjon miatta állandóan. Ellenben, ha butaságot csinálsz, igenis oktasson ki, csesszen le. Legyen óvatosan szenvedélyes, bár ezt nem tudom, hogy lehet összehozni. - Gondolkodik el, míg én szájtátva bámulok.
- Basszus, te mindent tudsz rólam?
- Nem, csak figyeltem. Mindig figyeltem minden rezdülésed, hogy ha szükséged van rám, ott lehessek. Viszont sosem láttam, hogy bárkit figyeltél volna, márpedig az ember figyeli azt, akihez kötődik. Akaratlanul is.
- Tudom.
- Mondd el, kérlek, meg fogok bolondulni.
- Hiába a bociszem. Te, hányadika is van ma?
- Tizenharmadika. Miért?
- Holnap Valentin nap. Milyen csokit szeretnél?
- Idén legyen mondjuk málnás. Azt úgy is rég ettem már. De miért is kapok én tőled minden évben?
- Málnás? És honnan szedjek én ilyenkor málnát, TaeHyung? - Ripakodok rá kérdését ignorálva, mire nevetni kezd.
- Azt majd én hozom. És együtt készítjük el.
- Nem.
- De.
Kuncogást hallok az ajtó irányából, odafordulva pedig épp csak meglátom anyám hosszú barna fürtjeinek végét ellibbenni az ajtófélfától. Remek, még az hiányzik, hogy összeboronáljon minket. Mindig mindenbe belemagyaráz mindent.
- Hahó, Föld Eunnek! Hallasz engem? - lengeti előttem kezét Tae, hogy kizökkentsen.
- Mi? Nem, bocs. Mondd újra!
- Min agyaltál?
- Anyán.
- Fejben lassan össze is ad bennünket. Kedvelem.
- Persze, hogy kedveled, a te kezedre játszik. - Fordulok vissza reggelimhez. - Szóval miről magyaráztál épp?
- Ezúttal szerintem vissza kéne térned a deszkás stílushoz. Az nagyon jól állt, és jól is érezted magad akkoriban. Én is jól néztem ki.
- Most már nyugodtan leállhatsz az utánzásommal, már tudom, mi volt a célod vele.
Megjegyzésem láthatóan felidegesíti, nem is bajlódik azzal, hogy választ fogalmazzon, inkább kicsörtet a hátsó udvarra nyíló teraszajtón és megáll a bokáig érő hóban. Válla emelkedik, süllyed, emelkedik, süllyed. Nyugodni próbál. Tudom, hogy kicsit erős volt tőlem, ugyanakkor jogos is, annak ellenére, hogy szerettem mindig azonos stílusú ruhákban látni, mint amit én is hordtam. "Az ember figyeli azt, akihez kötődik. Akaratlanul is." Na ne mondd! És mennyire rosszul esik, amikor nincs ott, ahol lennie kéne, amikor nem úgy viselkedik, ahogy viselkednie kéne, amikor nem látja, amit látnia kéne. Vak. Na nem mintha én tudtam volna, mit érzek. Vagy talán csak nem akartam eddig? Akarom én ezt most egyáltalán?
- Még egyszer megkérdezem, de ezúttal rendes választ kérek. Örökké utálni fogsz?
Túl halkan mozog... Csengőt fogok akasztani a nyakára.
Halk, jéghideg, tárgyilagos. Félek ettől az énjétől. Tekintetével szinte felnyársal, a veszekedésre emlékeztet. Észre sem veszem, hogy könnyezni kezdek, ahogy azt sem, hogy válasz nélkül hagyom a kérdést. Pedig nem tudom utálni, még csak mérges sem tudok rá lenni két óránál tovább, hogy is gondolhatja, hogy képes lennék ilyenre, hiszen ismer. Vagy ez most mindegy? Ezúttal a félelme irányítaná az elméjét? Rápillantok és megáll az idő, megfagy a levegő. Szeme nem ereszti az enyémet, igaz, nem is akarok máshova nézni. Látni akarom, ahogy ellágyul arca, fokozatosan rémültté válik tekintete. Ahogy rájön. Térdre rogy, én még mindig nem reagálok, várom, hogy ő szólaljon meg, de nem történik semmi.
- Hogy tudnálak utálni? - Kérdezem végül rekedten. Ezúttal ő az, aki képtelen válaszolni. Néz engem, a padlót, a plafont. Percekig nem történik semmi.
- Hogy nem vettem észre? Miért nem láttam? Miért nem mondtad? Én... Én ezt nem értem.
-  Nem mintha te mondtad volna, de most nem ez a lényeg. Ezt a hibát én is elkövettem. De valahogy mégis... Olyan hülyék voltunk. Én sem rajtad, sem magamon nem vettem észre. Te rajtam nem láttad. Pedig ott voltunk egymás orra előtt. Magunknak csináltuk a bajt.
- Két emberes meló. - Bólint, majd ismét rám néz. - Fel fogunk állni ebből?
- Akadt már olyan, amivel nem küzdöttünk meg?
- De te tegnap múlt időben beszéltél. Azt mondtad, szerelmes VOLTÁL. Nem.... te már nem...
- Nekem már fogalmam sincs, mi a franc van. - Kezdem fixírozni a konyhapultot. - Az egyik pillanatban még haragszom, mert nem mondtál eddig semmit, a másikban meg idegessé válok, mert már tudom a válaszokat. Pénteken még azt hittem, ismerlek, legalább egy kicsit, szombaton megtudom, hogy hangyányit sem, ma meg már nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Fáradt vagyok, kimerült, dühös, érzékeny, és rohadtul nem tetszik, hogy nem tudom, mit tehetnék. Megijesztettél.
A végén már kiabálok. Tehetetlen vagyok és ennek okán nagyon dühös is.
Felcsörtetek a szobámba, magamra kapom az első nadrágot, amit találok és teljes lendülettel kezdem a padló közepére dobálni egész gardróbomat, hogy aztán két külön sarokba hajigálva kezdjem válogatni a ruhákat a szerint, meg akarom-e tartani őket, vagy sem. Persze a legtöbb a "Nem" sarokba repül.
Nyílik az ajtó, tudom, hogy TaeHyung jött utánam. Azt is tudom, hogy meg akarja beszélni velem a történteket, hogy el akarja magyarázni, benne mi zajlott le. Hogy azt akarja, mondjam el, én mit érzek, én mit gondolok, én mit akarok tenni. De én nem tudom a választ ezekre a kérdésekre.
- Sajnálom... én csak... Tudtam, hogy nehéz lesz, de... Nem is tudom, azt vártam, hogy majd ordítasz velem, hogy többé nem szólsz hozzám, vagy megversz, de azt nem, hogy nyugodt lesz a hangod, hogy még rám is mosolyogsz, és... Elbíztam magam. Hogy talán nem is olyan rossz a helyzet mint vártam, nem számoltam azzal, hogy nem mondod el, mit érzel. Tudom, hogy még fel kell dolgoznod ezt az egészet, mégsem... Képtelen vagyok távol lenni tőled és várni az ítéletet.
- Már pedig amíg  itt vagy, nem fogok tudni ezen gondolkodni.
- És ettől egyre idegesebb leszel. Tudom. Sajnálom. Elhiszed nekem?
- Mentális beteg vagy. - Bólintok.
- De nem azért nem bírok az utca túloldalán ücsörögni.
- Oké, feladom. - Vágom földhöz az épp kezemben tartott nadrágot és szembe fordulok TaeHyunggal. - Mondd!
- A fél életem múlik azon, hogy elfogadsz-e így. A hibáimmal, az ökörségeimmel, és... A szeretetemmel. És hiába tudom, hogy nem könnyű, hiába tudom, hogy számodra mennyire nehéz, nem tudok nyugton maradni. Tudom milyen az arcod, amikor döntést hozol és, bár tudom, hogy hülyeség, ott akarok lenni, amikor elhatározod magad.
- És mit teszel, ha nemet mondok?
- Fogalmam sincs. Sírva fakadok. - Nevet fel, de nem tudok vele mosolyogni. - Igazából azt hiszem, elmennék. Nem lennék képes elviselni, hogy haragudj rám, vagy egyszerűen csak levegőnek nézz.
- Bé verzió. Elfogadom, hogy beteg voltál, nem uraltad a tetteidet. De a szerelmedet nem fogadom el.
- Azt el tudnám viselni, ha a közeledben maradhatnék. Ha a barátod lehetnék, akár csak eddig. Persze mindent elmondanék ezentúl. Hívnálak bulizni, szórakozni a parkba. Körülötted lófrálnék, mint eddig.
- Értem.
Percnyi csend után fel nem tett kérdésemre is válaszol.
- Ha úgy döntesz, hogy mindenestül elfogadsz, nem siettetnélek. Olyanok lehetnénk, mint egy normális pár, csak egy kis plusszal. Mert mi már ismerjük egymást. - Húzódik közelebb. - Én tudom, te mit szeretsz és utálsz, te tudod, én mit szeretek és utálok. Annyira rég vagyunk egymás mellett, hogy nem lenne szükségünk időre, hogy eldöntsük, jó-e, ez. - Mutat először rám, majd önmagára. - Mert tudjuk, hogy jó. Csak bíznunk kell egymásban.
- Bízni benned olyan luxus, amit én nem engedhetek meg magamnak.
- Most már igen. Már vége. De ha szükséged volt rám, eddig is itt voltam. És akárhogy is döntesz végül, ez nem fog megváltozni.
- Ha elmész, meg fog.
- Ugyan Eun, te is tudod, hogy csak egy hívásodba kerülne, és száguldanék vissza hozzád, érted, hogy segíthessek.
Tekintetével is beszél, mint mindig, mikor meg akar győzni valamiről. Komolyan néz szemembe, de nem tudom elviselni. Elfordítom fejem, a falra festett mintákat vizslatom, de a csend és a légtér amit azzal hozott létre, hogy közelebb jött, nem akar megszűnni. Legszívesebben átölelném, hozzá bújnék, mint kisebb korunkban, ha csúfoltak. Mindig ő volt a menedékem, ami egy idő után már teljesen elfogadott ténnyé vált, senki sem furcsállta, ha egy-egy rossz hír után TaeHyunghoz sétáltam és megöleltem. Rég nem tettem már meg, talán el is szokott tőle. De a veszekedés óta nem mertem túl közel menni hozzá vagy megérinteni, pedig szerettem a bőrét, az illatát, minden puha érintését. Tekintetem az egyik, ruhákkal teli sarokra siklik. Ő is arra fordul, halványan elmosolyodik. A kupac tetején Tae egyik pólója pihen. Úgy négy éve került hozzám. Ő és a haverjai egy meleg napon kosarazni kezdtek a suliban, Tae átizzadt felsője pedig egyszer csak a nyakamban landolt. A mosoly amit akkor rám villantott... Istenem! Hamarabb el kellett jönnöm, mint hogy ők végeztek, a póló pedig véletlenül nálam maradt.
- Aznap félmeztelenül kellett haza sétálnod. - suttogom alig hallhatóan, de TaeHyung így is ért.
- Igazából az utca elejéig a tesis pólóm volt rajtam. De reméltem, hogy figyelni fogsz, ezért levettem. Egy kis villantás sosem árt. - Kacsint rám. Hát csak kicsal egy mosolyt belőlem ez a hatökör... - Na meg az sem volt rossz, hogy másnap a te motoroddal mentünk be. Hagytad, hogy vezessek. Átöleltél.
Óvatosan eligazgatom még mindig gyűrött pólója nyakát, közben sokat mondó pillantást vetek rá. Mégsem hagyhattam, hogy gyalogoljon. Az pedig, hogy én viszem őt igencsak sértette volna az önérzetét.
- Legalább volt annyi eszed, hogy gyalog gyere haza.
- Elmegyünk ma valahova?
- Ruhát vásárolni. És szerezned kell málnát is, hogy olyan csokit kaphass, amilyet kértél.
- Úgy értem este. Szórakozni. Tudok egy király helyet ami csak vasárnap van nyitva. Mit szólsz hozzá?
- Előbb éljük túl a napot. - Sóhajtok nagyot, mire nevetni kezd és felpattan, hogy aztán engem is talpra segítsen.
Összeszedjük magunkat, elköszönünk és becélozzuk a város legnagyobb ruhaboltját. Konkrétan focipálya méretű, ráadásul négy emeletes. Egy a gyerekeknek, egy a férfiaknak, egy a nőknek, egy pároknak, családoknak és szuvenír cuccoknak. Körülnézünk, vásárolunk, persze szokás szerint ide-oda rohangálva és egymást ugratva, ügyet sem vetve a rosszalló pillantásokra és elégedetlen ciccegésekre. Először az én ruháim kerülnek szalagra, aztán az övéi. Még sorban állás közben is egymást piszkáljuk és nevetgélünk. Minden ilyen vásárlásunk méregdrága szórakozás, mindig az volt, de sosem bántam, hogy vagy egy évi zsebpénzem rámegy az új stílusra. Most is tekintélyes végösszeg villant fel a pénztárgépen.
- Egyben lesz. - Szól oda Tae az unott arcú diákmunkás lánynak.
- Felejts el! - vágom rá azonnal, mire a lány arca még kedvtelenebbé válik.
- Most akkor mi legyen?
- Én fizetem, rá ne hallgass! - szögezi le Tae, a pénztáros pedig egyszerűen a következő ruhadarabért nyúl és leolvassa a vonalkódot. - Már nincs visszaút, ezt a változást én állom.
- Kettőnk közül nekem vannak szüleim.
- És én keresek többet. Hiába ellenkezel. Ez igazán csak egy kis apróság, tudod, hogy mindig adni szeretnék neked valamit. - Hozzám lép, szorosan átölelve derekam kezd fülembe suttogni, amitől nem csak hogy libabőrössé válok, de kezeim is automatikusan nyakához kúsznak, végigsimítva felkarját és vállát. - Mostantól nem menekülsz az ajándékaimtól, minden nap kapni fogsz valamit Eun, legyen az egy energiaital, egy jégkrém, egy bizsu, mert azt akarom, hogy érezd a jelenlétem, méghozzá állandóan. Nem tágítok, kedvesem, nem adom fel.
Nem lehet igaz, hogy még át is ölelem...
Ezen a ponton válik biztossá, hogy a nap legalább csekély részét külön kell töltenem TaeHyungtól, mert másképp esélyt sem ad a gondolkodásra. Persze megértem, én sem adnék magamnak, de mindketten tudjuk, hogy ez így nem igazságos.
- Khm. A végösszeg, ha esetleg befejeztétek a nyáladzást.
Szétrebbenünk, Tae fizet, miközben én szatyorba pakolom a cuccokat. Nem merek ránézni, de tudom, hogy most boldog, talán boldogabb, mint eddig bármikor mellettem, mert átöleltem, mert, mer hagytam magam egy pillanatra. Tartok tőle, hogy csúnya árat kell majd fizetnem az előbbiért, de titkon azzal is tisztában vagyok, hogy végül megadom magam. Elvégre fél életemben őt bámultam és ha elég közel kerültünk egymáshoz, nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Jobban belegondolva azt hiszem rég észre kellett volna vennem magamon ezeket a jeleket. Hogy imádom az illatát, a mosolyát, az érintését, hogy már az jobbá teszi a napom, hogy látom a barátaival, de bemagyaráztam magamnak, hogy ez csak azért van, mert törődöm vele, hiszen a legjobb barátom. Buta voltam, vak, egyszerűen idióta. Na nem mintha TaeHyung nem lett volna az, de ő legalább tisztában volt a saját érzéseivel. Viszont ez a rögeszme dolog...
- Ye Eun! - Ránt vissza kezemnél fogva gondolataim embere. - Aish, már megint a elvesztél a fejedben. Figyelj oda jobban, ha most nem vagyok itt simán elgázoltattad volna magad. szabad gondolkodni, de nem séta vagy vezetés közben, oké?
- Elnézést kérek!
- Túl jól koncentrálsz.
- Bocsánat!
- Ezt fejezd be! Te is tudod, hogy azért emeltem fel a hangom, mert megijesztettél, ezen nincs miért bocsánatot kérni. Csak figyelj oda jobban, rendben? Mi értelme lenne az életemnek, ha itt hagynál?
Lelki terror a javából, mintha csak magamat hallanám pár évvel ezelőttről. Rengeted dologra rá tudtam venni vele, sok olyanra is, amit biztosan nem tett volna meg mások kedvéért. Negyedikben az almafa a legjobb példa. Felmászott a legtetejére, csak hogy leszedhesse nekem a legszebb almát, mert nekem csak az tetszett. Aztán szép nagyot esett és megrepedt az alkarcsontja. Hetekig írtam helyette is az iskolában, de megérte. Vajon már akkor is beteg volt?
Beülünk az autóba, haza indulunk. Furcsa csend telepszik ránk míg én azon gondolkodom, egyáltalán meg merjem-e szólítani. Talán félreérti a kérdésem, esetleg hazudni fog, de úgy érzem, kapnom kell egy választ. Még akkor is, ha nem igaz.
- Tae? - Szólítom meg kissé bizonytalanul.
- Igen?
- A rögeszméd... Tényleg elmúlt azzal, hogy meséltél róla?
- Igazából nem tudom. Az biztos, hogy sokkal jobban vagyok, mert nem szorongok melletted, nem titkolózom, nem  terelem a témát. Sőt, az imént határozottan rád mozdultam. De hogy mennyire vagyok gyógyultnak mondható, azt az idő na meg az agyturkász mondja majd meg. Most izgulok, de meg is könnyebbültem. Sokkal jobb, hogy tudsz mindent, ugyanakkor félek, hogy megváltozik, a rólam alkotott véleményed miatta, amit nagyon nem szeretnék. Mert ha elvesztelek, akkor nem fogok tudni mit kezdni magammal, már a gondolata is fizikai fájdalmat okoz.
- És miért levélben akartad elmondani? Már úgy értem, minden nap látjuk egymást....
- Nem mertem. Kétszer próbálkoztam vele, de nem jött ki hang a torkomon. Szerintem még emlékszel is azokra az esetekre, mindegyiknél megjegyezted, hogy kicsit későn gondoltam meg magam. Gyáva vagyok.
- Tévedsz. Ha gyáva lennél, most nem beszélgetnénk. Elmenekültél volna abban a pillanatban, hogy rájöttem.
- Jobban ismersz, mint hinnéd. - Leheli az útra szegezett tekintettel. A mellettünk elsuhanó házakat, embereket kezdtem figyelni, próbálom figyelmen kívül hagyni TaeHyung lelombozódott hangulatát.
Nem akarom felismerni a hangsúlyban rejlő vallomást.