Fekete bárányok IV.

Akarom, hogy megcsókoljon?......
Három.
Kettő.
Egy....

- És mi van, ha már megkaptam az első csókom? Akkor oda a terv? - Kezdek nevetni, mire megakad és csodálkozva tekint rám.
- Már megkaptad az első csókod? Te... TE MÁR MEGCSÓKOLTÁL VALAKIT? Hogyan? Mikor? Miért? Nem én vagyok az, akit mindig szerettél? Nem tőlem kellene megkapnod? Nem....? Nem....? HOGY TEHETTED EZT?
- Nyugi Tae, csak úgy eszembe jutott, de te most tényleg hisztit rendeznél, ha már csókolóztam volna?
- IGEN! Aish, ez az én dolgom, ha lekéstem.... Ki csókolt meg?
- Senki. Menjünk haza!
Másodpercnyi csend után TaeHyung hirtelen közel rántva magához mélyen szemembe néz, ködös tekintetével fürkészi arcom, majd ugyanolyan váratlanul mint az imént visszaállít eredeti helyemre.
- Nem akartad, hogy megcsókoljalak, igaz? - Kérdi keserűen.
- Nem jó ötlet. Visszafordíthatatlan dolog, mi pedig részegek vagyunk. Mondd, mit tennél holnap? Nem éreznéd furcsán magad, nem lennél zavarban? Mert én igen.
- Nem akarsz velem lenni? Nem akarsz elfogadni? HIÁBA KÜZDÖK?
- Nem erről van szó.
- Akkor miről?
- Nem hiszem, hogy ezt most kell megbeszélnünk.
- De én most akarom megbeszélni. Most akarom tudni, hogy mit vársz tőlem. Mit tegyek Eun?
- NEM TUDOM. Hogy várhatod el, hogy tudjam? Két nap telt el. KETTŐ, mióta tudom. Te hogy éreznéd magad a helyemben? Mert ÉN félek és attól tartok, nem ismerlek még annyira sem, mint hittem. Pedig hidd el, messze nem gondoltam, hogy eléggé ismerlek. Mi van, ha megint csak úgy eltűnsz napokra? Azt hiszed eddig nem féltettelek mikor csesztél jelentkezni? És különben is, AZT HISZED MINDENT CSAK ÚGY VARÁZSÜTÉSRE ELFELEJTEK HA MEGCSÓKOLSZ? - Kezdek kiabálni, mire egy közeli ablak kivágódik és egy nő nem épp szalonképes szavakkal közli, mennyire jó lenne, ha elhagynánk a parkot, így futásnak eredünk, már amennyire a magassarkúm engedi. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem hagytam volna, hogy Tae kiöltöztessen...
Lihegve állunk meg pár száz méterrel odébb. TaeHyung aprót kuncog majd megfogja kezemet.
- Igazad van, nem kellet volna kiakadnom a dolgon. Csak... annyira közel éreztelek már magamhoz, hogy túl hevesen reagáltam a visszautasításra. Sajnálom.
- Nem, vagyis nem teljesen. Abban igazad van, hogy tudnom kéne mit akarok, csak hát... Nem tudom. Pedig hidd el, gondolkoztam amennyit csak tudtam.
- Akkor jegeljük pár napra? - Dobja be a gyerekként oly jól bevált módszert. Nem kell mást tennünk, mint úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna és magunkban végiggondolni a konfliktus forrását újra meg újra meg újra meg újra, míg végül megoldásra talál egyikünk. Persze mikor felnőttünk megváltozott a helyzet, képtelenek voltunk magunkban tartani a haragot, így addig vitáztunk míg az el nem szállt.
- Igen, azt hiszem az lenne a legjobb.
- De azért beszélgetünk, ugye?
- Feltéve, hogy jössz iskolába, igen.
- Megyek. Persze ez nem akadályoz meg abban, hogy vacak legyen a dogám.
- Mondanám, hogy leshetsz rólam, de nem mellettem ülsz, úgyhogy bukta.
- Na majd én elintézem. Ha az én Kisördögöm azt szeretné, hogy mellette üljek, úgy is lesz. Hogy is hívják a padtársad?
- Miért, a saját padtársad nevét tudod? - Nevetem el magam már előre sejtve a választ. Aki nem mutatkozik be minimum háromszor TaeHyungnak, annak nem fogja megjegyezni a nevét, velem ellentétben. Mindig engem használt kisokosnak.
- Az lett volna a második kérdésem.
Hív egy taxit ami hazavisz bennünket, kiskutyaszemeket vetve rám kunyerálja ki, hogy legalább megpuszilhasson, majd megvárja míg becsukom a bejárati ajtót. Anyám természetesen a nappaliban ücsörög, így azonnal kezdhetek is magyarázkodni, hogy miért van alkoholszagom, miért tűnök ziláltnak és hogy érhettem haza ilyen későn, mikor sosem voltam olyan lány, aki vasárnap nem ér haza időben.
- Anya, kérlek! Beszéljük ezt meg akkor, ha már vége az őrületnek, rendben?
- Nem, most az egyszer nem hagyom, hogy odébb hessegess mint holmi kelletlen zavaró tényezőt. Hallani akarom, mi történt, és azt is ,hogy mit tervezel a jövőben. Ha eddig fenn tudtál maradni, belefér még egy óra. Legalább ki is józanodsz addig. Tehát?
Mivel anyám elővette azt az énjét amivel jobban járok, ha nem szállok szembe, leültem mellé és mesélni kezdtem a hétvégéről. Némely pontoknál elborzadt, másoknál kuncogni kezdett, összességében véve pedig tíz percnyi agyalás után annyit tudott kinyögni: Jó hogy kiderült, legalább innentől tisztán látom a helyzetet és a lehető legjobb döntést hozhatom meg. Majd aludni küldött.
Reggel a család szavaival élve macskajaj-kaját kaptam, ami áfonyalevet, miso levest és zabpelyhet takar, valamint néhány gyümölcsöt a délelőttre. A szüleim hosszú évek alatt kísérletezték ki magukon, hogy nekünk, a kölyköknek már ne kelljen ezzel szenvednünk. Micsoda önfeláldozás.
TaeHyung visz iskolába. Nem csak hogy kényelmetlen csend honol köztünk, Tae folyamatosan kétkedő pillantást vet rám, pedig az iszonyatos fejfájáson kívül semmi bajom. Az iskola parkolójába érve már nem bírom tovább és kifakadok.
- Mi van már, mit bámulsz rajtam?
- Úgy nézel ki mint akit háromszor agyonvertek miután hazaért... minimum. Túl fogod élni a csengőt?
- Kénytelen leszek, nem igaz?
- Otthon is maradhattál volna. Lényegében véve beteg vagy, betegen pedig nem muszáj iskolába jönni, sőt gyakorlatilag tilos.
- Nem TaeHyung, lényegében véve másnapos vagyok és megérdemlem a szenvedést. Legalább kis mértékben.
- És a fejfájás nem elég?
- Fejfájásról jut eszembe, te messze nem tűnsz félholtnak.
- Gyakorlat teszi a mestert. Meg sem tudnám mondani hányszor jöttem félrészegen vagy másnaposan.
- Kitalálom. Majd' minden alkalommal mikor betévedtél.
- Valami olyasmi. Gyere, menjünk! Majd én átsegítelek a napon.
- Kezdésképp valahogy kaparj ki a kocsiból!
Kiszáll, ajtót nyit nekem és a kezét nyújtja hogy kisegíthessen. A teremben azonnal arrébb paterolja a padtársam, aki valamilyen oknál fogva mindig remegni kezd ha hozzászól így azonnal fel is pattan hogy teret engedjen TaeHyungnak. Ő mellém telepszik és végigszenvedi velem a napot. Persze az angol dogámat szóról szóra másolja, de nincs erőm lecseszni, inkább bevállalom a rémes jegyet. Egyszer egy évben elfogadható.
Sikerül nagyjából átlagosan viselkednünk, bár valószínűleg feltűnővé tesz minket, hogy nem veszekszünk, mivel mindenki bennünket bámul. Tae persze élvezi, én nem annyira.
Úton hazafelé szóba is hozza amire számítottam ugyan, de hangulatom nem nagyon van a beszélgetéshez.
- Ez egy egész jó nap volt.
- Neked.
- Jaj ne csináld már! Álompár feelingünk volt. Hallottam is pár embert erről beszélgetni. Úgy nagyjából százat.
- Még jó, hogy sosem érdekelt más emberek véleménye.
- Egyébként van egy ötletem.
- Jaj, ne ma! - Nyögök fel fájdalmasan.
- Csak hallgass meg, totál ártatlan ötlet.
- Oké, ki vele!
- Mi lenne, ha minden napunk nagyjából így nézne ki? Én viszlek, én hozlak amíg hideg van. Mindig bemegyek a suliba, melletted ülök, együtt ebédelünk. Persze az azt fogja magával vonni, hogy a barátaim egy idő után odamerészkednek hozzánk, de szerintem ebben nincsen semmi rossz. De nem kell elviselned őket ha nem akarod, nekem az is megfelel, ha délutánonként futok össze velük.
- Jó, rendben, legyen. Nem zavarnak a hülye haverjaid sem, ha nem szólnak be. Tényleg, hol volt ma az a Jungkook gyerek? Vagy csak nem akart beszólni mert fél tőlem?
- A pénteki bemutatkozásod után nem csodálnám, de amúgy nem jött ma be.
- Addig jó.
- Szóval akkor beleegyezel? Megengeded, hogy non-stop a nyakadban lógjak?
- Igen, megengedem. De csak egy feltétellel. - Adom a szigorút.
- Hallgatom kisasszony.
- Amikor bemegyek Jin kisboltjába, te nem jössz velem.
- Miért?
- Mert ő olyan, mint egy legjobb barátnő, ráadásul egészségtelen kajával etet, ami nekem jó, neked meg kész idegbaj. Ha már egyszer lányokkal nem barátkozom, legalább had legyen egy majdnem barátnőm, aki nem ismer téged.
- Igazából már ismer valamennyire. Sokszor jártam bent nála. Dumáltunk is. Igazából elég jó arc, bár egy cseppet fura.
- És miről beszélgettetek?
Arca elsötétül, fejét enyhén lehajtja, tekintetét az útra szegezi, így pillanatok alatt rá is jövök mi volt a téma. Vagyis inkább ki. De ha SeokJin ismeri TaeHyungot hogyhogy nem jött rá kiről beszélek amikor szóba került?
- Tae... Jin nem tudja ki vagy, jól sejtem?
- Hazudtam neki. Kíváncsi voltam miről beszélgettek, miért lógsz nála olyan gyakran, ezért rákérdeztem, hogy ki vagy, mintha nem ismernélek. Először nem akart válaszolni, hónapok kellettek ahhoz is, hogy a nevedet megmondja és ne Cukinak nevezzen. Úgyhogy megbízható srácnak minősítettem. Már csak azt kéne összehoznom, hogy anélkül mondjam el neki az igazat, hogy megsértődjön. Egészen jóban vagyunk.
- Hát ez remek. Bár akárhonnan is nézem a dolgot gondolhattam volna, hogy mindenkinek utánajársz aki csak rám néz.
- Sajnálom.
- A sajnálatoddal nem tudok mit kezdeni. Majd én elmondom neki, hogy ki vagy, bízd rám! Mellesleg vissza kéne fordulnod. Annyira nézted az utat, hogy túlmentél. - Figyelmeztetem a kelleténél talán kicsit hűvösebb hangsúlyt megütve, mire szó nélkül kanyarodik és áll meg a háza előtt.
- Most haragszol rám? - Kérdi ahogy kiszálltunk a kocsiból, bevetve a tőle elviselhetetlen mértékben cuki kiskutyaszemeket és ajakbiggyesztést.
- Igen, haragszom. Még így is. - Mutatok arcára. - Ezt nem lehet kontrollálni. Jinnek eddig is sokszor mondtam, hogy dilis vagy, de teljesen más tészta lesz elmondani hogy tényleg dilis vagy. Vagy voltál. De hé, van egy kérdésem. Nem fogsz újra begolyózni attól, hogy ott vagyok melletted, de nem vagyok a tiéd?
- Nem tudom. Most már elmondhatok neked mindent, így azért teljesen más a helyzet. Majd kialakul, de ígérem, ha úgy érzem bedilizek, szólni fogok és megpróbálhatunk megoldást keresni rá.
- Tökéletes válasz. Szervusz Tae, holnap reggel találkozunk.
- Egy pillanat! - Szalad utánam amint otthonom felé indulok. Megragadja kezem, mélyen szemembe néz, hogy biztosra mehessen a tekintetben, komolyan rá figyelek és hajlandó vagyok végiggondolni a választ soron következő kérdésére, mielőtt kimondom azt. Tehát a szemével is beszél. Utálom amikor ezt csinálja, szinte megbénít vele minden alkalommal. - Lehetne szó arról, hogy arcon csókoljalak minden este?
- Úgy érted, amikor hazaérünk?
- Nem. Úgy értem este, mielőtt bezárkózol a szobádba és nyugovóra térsz. Mielőtt olvasol vagy rejtvényt fejtesz, esetleg filmet nézel.
- De miért? Nem arról volt szó, hogy jegeljük a dolgot?
- De. Csak tudod.... Annyira jól esne, annyival jobban érezném magam tőle, annyival könnyebb lenne reggel felkelni és legalább egy kicsivel... Közelebb érezhetnelek magamhoz. Lehetne?
- Holnap megtárgyaljuk, ma túlzottan hulla vagyok a témához. Szia!
Párducokat megszégyenítő sebességgel vágtatok át az utca túloldalára, majd fel a szobámba, hogy aztán az ágyon elterülve kezdjek önmagammal vitatkozni.
Naná, hogy akarom azt a puszit, naná, hogy megengedem, de nem lenne szabad. Persze, értem én, sok dolgot tudok már róla, de nem mindent és különben is! Arról volt szó, hogy erős csaj vagyok, öntörvényű és magabiztos, nagy pofával, de lassan egy imádkozó sáskában több tartás van, mint bennem. Pedig annak még csak gerince sincs. Hülye biológia, le kéne szoknom a netes tanulásról, lassan mindenhez akad egy állatos hasonlatom.
Valahogy ki kell lábalnom ebből az állapotból vagy én bolondulok meg, nem Tae.
Minden lelki erőmet összeszedve átöltözöm és a motorra pattanva, vagy inkább kecmeregve Jin boltja felé veszem az irányt. Elvégre végigjárta velem az utat ami a péntek estéhez vezetett, rengeteget hisztiztem neki az elmúlt években, így a minimum, hogy kikérem a véleményét. Amint odaérek első dolgom a pultra ülni, félő, hogy két lábon nem bírnék rendesen megállni.
- Szia Cuki! Rémesen festesz. Milyen volt a hétvége?
- Kezdjük azzal, hogy pénteken kiderült, TarHyungot még annyira sem ismertem, mint hittem. Öt éve egyedül él, drogot terjesztett és fogyasztott is, részeges, elmebeteg, de nem csak úgy simán, hanem igazából. Rendesen rögeszmés, ráadásul rám. Egész eddig követtetett, mindig mindent tudott rólam. Mellesleg veled is jóban van, csak nem a saját nevén mutatkozott be, amit egyébként sajnál. Most meg azt várja tőlem, hogy mindezt figyelmen kívül hagyva a karjaiba omoljak mint valami nyálas love-sztoriban. Megbolondulok.
- Rendben, ez elsőre egy cseppet soknak tűnik, de próbáljuk meg értelmezni. Tehát, adott a srác aki ugyanúgy néz ki mindig, min te. Ő TaeHyung, bár nekem nem így nem mutatkozott be. Igaz?
- Gondolom. - Bólintok.
- És akkor  most milyen mentális betegséggel is küzd?
- Rögeszmés. És én vagyok a dolog tárgya. Összességében véve durva mértékben rám volt kattanva. Elvileg már nincs, de ez majd kiderül.
- Értem. És szeret téged, igaz?
- Igaz.
- És te is szereted, ha nem tévedek. Ami viszont bonyolulttá teszi az ügyet az az, hogy....?
- Hogy az elmúlt öt évben követtetett, hogy piált, hogy drogozott, hogy az alvilágban dolgozott, és legfőképpen az, hogy hazudott. Mert ha elmondja nekem időben, hogy szeret, akkor még csak rögeszméssé sem vált volna, akkor mi valószínűleg már öt éve járnánk és nem keveredett volna ilyen marhaságokba.
- És te nem tudod neki ezeket megbocsátani?
- De Jin, meg tudom bocsátani, de nem hagyhatom, hogy azt higgye mindent megtehet csak mert szeretem, amit egyébként nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán.
- Hogy érted azt, hogy nem tudod, akarod-e szeretni? Szereted és pont, ezt nem tudod befolyásolni, viszont az, hogy ellenállsz önmagadnak nem természetes, pláne nem tőled. Mikor futamodtál te meg bármely érzelmedtől? Emlékszel arra, amikor rommá verted ezt a pultot, mert a srác annyira felidegesített egy sms-sel, hogy nem bírtad magadban tartani a dühöd? Vagy mondjuk azokra az alkalmakra, amikor csak azért jöttél be, hogy megnyugtathassalak, ami persze azzal járt, hogy össze-vissza káromkodtál, szidtad TaeHyungot és arról magyaráztál, hogy legközelebb elgázolod?
- Igen, mindre emlékszem, de ez  azért mégis más. Te hogy viselnéd, ha valakiről akit mindig szerettél tudat alatt kiderülne, hogy oltári ökörségeket csinált?
- Nyilván rosszul, de nem látom értelmét annak, hogy ezért megtagadd magadtól a szerelmet. Vagy már nincs finom illata a bőrének, nem imádod a hangját és nem várod, hogy találkozzatok?
- De. De ha ezt most ilyen könnyen megússza ki tudja mit fog művelni a jövőben. Nem járhatok olyannal, aki megfigyel.
- Szerintem csak féltett téged, de ha kitálalt nyilván nem olyan vészes már a helyzet és biztosan meg tudjátok ezt vitatni.
- Csakhogy, minden alkalommal mikor a szemembe néz annyira eltompul a világ, hogy szinte nem is hallom mit mond. - Hajtom az igazságot bevallva fejemet felhúzott térdeimre, mire hahotázásba kezd.
- Na ezért hívlak cukinak. Olyan édes ahogy itt szenvedsz a szerelemtől évek óta.
Megsimítja fejemet, majd eltűnik a raktárban, hogy aztán a kedvenc jégkrémemmel térjen vissza hozzám. Órákig beszélgetünk még, rég beesteledik mire hazaérek, de nem bánom. Jin sokban segített, mint általában ha problémám akadt, és a figyelmemet is sikerült elterelnie egy kicsit azzal, hogy hétvégén minden esély megvan rá, hogy megtalálta élete nőjét. Egy pont Cupidonak, néha nagyon ért a dolgához a kis mocsok. Gyors vacsora után felballagok a szobámba ahol kellemesen forró vízzel lezuhanyzom és lefekszem aludni. Tae pólóját veszem fel, ami talán nyálas húzás tőlem, de jól esik az ő cuccába bújni néha.
Reggel a megszokott rohanás után dobom be magam TaeHyung mellé, ő pedig mosolyogva veszi tudomásul, hogy hangulatom és viselkedésem visszatért a megszokott állapotba.
- Hogy aludtál? - Kérdi kissé talán átlátszóan, bár az is lehet, hogy paranoiássá váltam a hétvége hatására.
- Egész jól. Te?
- Nehezen, de ment. Mi szólnál suli után egy kis deszkázáshoz?
- Persze, miért ne. Viszont kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek, laposra foglak verni. Sokkal jobb lettem, köszönhetően RapMonnak.
- Akkor ezért lógtál vele?
- Igen, gondoltam jó lenne megtanulni néhány király trükköt hogy lenyomhassalak. Nagyon aranyos vagy mikor felfújt arccal duzzogsz.
- Tetszem neked, mi? - Vonja fel szemöldökét egy kaján mosoly kíséretében, mire elnevetem magam.
- Ez nem kérdés. JÉZUSOM, AZ ÚTRA FIGYELJ! - Kezdek visítani mikor a pillanatnyi döbbenet után még mindig engem bámul.
Észbe kap és újra a vezetésre kezd koncentrálni, de nem bírja megjegyzés nélkül hagyni a történteket.
- Meglepően jó hatással volt rád a fejfájás. Egyébként hova mentél este? Majd beledöglöttem, de nem mentem utánad.
- Jinhez. Kellet, hogy egy kicsit kitisztítsa a fejem. Mellesleg egyáltalán nem zavarja, hogy más néven ismer téged mint én, így is tudta, hogy te vagy TaeHyung.
- Meglepő. És ennyire hatásos egy-egy beszélgetés vele?
- Csak azért nem nyírtalak ki az elmúlt években, mert Jin minden idegbajos ordítozásomnál jelen volt és megnyugtatott. Vagy épp kiröhögött. Az is egészen hatásos tőle.
Halványan elmosolyodik, de nem beszél.
Hónapokig játszuk ezt a játékot. TaeHyung minden nap elvisz, majd hazafuvaroz az iskolából. Mellettem ül, velem ebédel, jó jegyeket szerez és sportolni kezd, a barátai állandóan körülöttünk lógnak, gyakorta visz olyan helyekre amik az életéhez tartoznak. Mindenki úgy kezel bennünket mint egy párt, még ha hivatalosan nem is vagyunk azok. Néha véletlenül összeér a kezünk, de egyikünk sem kapkod a pózváltással. Ha problémám van neki mondom el elsőként, ha problémája van, nekem mondja el... Remélhetőleg elsőként.
Folyamatosan nő bennem a vágy, hogy megadjam magam a szerelem furcsa vágyainak, mint például megfogni Tae kezét vagy épp az esti puszi helyett inkább csókot adni. Egy-kétszer közel is kerülök a dologhoz, végül mégis mindig meghátrálok. Az első csók nagy pillanat, pláne esetünkben, valami kivételes illene hozzá és a pizsim mindennek mondható csak különlegesnek nem, ugyanakkor, ha elmegyünk valahova általában velünk tartanak TaeHyung barátai. Állítása szerint nem akar kényelmetlenséget okozni azzal, hogy túl intim helyzetet teremt. Ő meg az a nagy esze.... Hogy is csókolhatnám meg egy rahedli ember előtt? És mi a jó éjt puszi, ha nem intim helyzet?
- Hahó! Föld hívja Kwon Ye Eunt, Eun ott vagy? - Tae hangja visszaránt a valóságba.
- Mi? Ja, persze. Bocsi, csak egy kicsit elbambultam. Mondtál valamit?
- Csak Kookról meséltem, nem lényeg. - Mosolyodik el. - Merre jártál?
- Azon tűnődtem, vajon mikor lesz elég jó idő egy kiránduláshoz. - Füllentek.
- Hova szeretnél menni?
- Nem is tudom, valami szép helyre, ahol sok a zöld terület, esetleg egy tó mellé néhány napra. Emlékszel még a harmadikas közös családi kirándulásra a lakókocsival? Az jó volt.
- Mit szólsz a hétvégéhez? Megszervezem neked, ha szeretnéd. Persze napi négyszer foglak felhívni, hogy egyben vagy-e még, de egyébként is minimum háromszor fel szoktalak hívni ha nem találkozunk, szóval....
- Te is velem jössz. - Vágok szavába anyám ellentmondást nem tűrő stílusában, mire csodálkozva kapja rám tekintetét.
- Biztos vagy benne, hogy össze akarod zárni magad velem napokra?
- Sokat láttam már belőled, nem hinném, hogy meglepetést tudsz okozni. - Rántom meg vállamat egy félmosoly kíséretében.
- Eun, ugye tudod, hogy továbbra is majd megőrülök érted?
- Ha nem akarsz velem jönni nem muszáj. Mehetek egyedül is. Ne fáradj a szervezéssel, majd én megoldom. Szia!
Megint megfutamodtam. Szuper, ügyes vagy Eun!
Kiszállok a kocsiból amiben lassan fél órája ücsörögtünk a ház előtt. Eszem valamit, beszélgetek a szüleimmel, elmondom a hétvégi tervet, ők pedig azonnal neki is állnak helyettem megszervezni az egészet. Mindig úgy vélték, jobb, ha ők találják ki hova és mikor menjünk kirándulni nélkülük, mert ők a biztonságra törekednek, míg mi inkább a szórakozásra.
Felballagok a szobámba, kedvetlenül ledobom magam az asztalomhoz és tanulni kezdek, ügyet sem vetve az ágyamon ülő TaeHyungra.
- Elmondod, hogy most miért haragszol rám?
- Nem haragszom rád. Nyilván nincs kedved velem tartani hétvégén, hát nem is kell. Megtennéd, hogy hagysz tanulni? - Kérdem a lehető legközömbösebb hangon. Most miét is haragszom rá?
-Francba már Ye Eun, mit vársz tőlem, mit tegyek? Nem erőltetem rád magam, de nem várhatod el,  hogy ne szeresselek, mikor te is tudod, hogy így van. - Emeli fel hangját egy kicsit.
- Nem arról volt szó, hogy lehetünk barátok is? - Ahogy hátrafordulok hogy szemébe nézhessek összerezzenve konstatálom, hogy lényegesen közelebb van hozzám mint az imént. Tényleg csengőt fogok akasztani a nyakába.
- Te... A barátom akarsz lenni? Ezek szerint csak én érzem úgy, hogy szikrázik köztünk a levegő?
Arca hitetlen és csalódott, bár utóbbit igyekszik leplezni. Előre hajol, székem kartámláján támaszkodva tornyosul fölém, vészesen közel kerülve hozzám. Szívem őrült dobogásba kezd, légzésem felgyorsul, gyomrom táncot lejt miközben igyekszem a lehető legjobban eggyé válni a háttámlával és legalább úgy tenni, mintha nem töltene el euforikus érzéssel és izgalommal a tény, hogy alig pár centi választ el tőle. Velem ellentétben  hagyja, hogy az érzés kiüljön arcára, zihálása szaggatott szellőként lebegteti pólóját, karja libabőrössé válik.
- Azt nem mondtam. - Határozott akaratom ellenére hangom alig hallhatóan elcsuklik, ami mosolyra készteti őt. De nem a megszokott aranyos mosolyra, ez most más. Tudja, hogy győzött.
- Akkor csókolj meg végre!
Hangja olyan tónusban búg melyet még sosem hallottam tőle, mélysége szinte szédítő.
Bárcsak... Nem! Gondolkozz Eun, indítsd be az agyad és találj ki valami értelmes választ mielőtt teljesen elveszel azokban a szemekben! Gyönyörű szemek... Hé, legalább mondj ellent! NA!!
- Nem.  - Sikerül teljesen nyugodtan válaszolnom, ami kizökkenti így a pillanat tovaszáll.
- Nem?
- Az első csók nem az én dolgom. - Vonom fel vállamat immáron másodszor az elmúlt fél órában. - Ez pedig mint tudjuk, nem ideális helyszín hozzá.
Míg ő kábultan bámul rám én visszafordulok az asztalhoz és leckeírást tettetve várom távozását, hogy fellélegezhessek végre, de csak nem mozdul. Szinte hallom, hogy dolgozik az agya majd koppan a felismerés.
Kezemet megfogva talpra állít és magához von, bal tenyere arcomra simul, sötétbarna szeme teljesen ellágyul.
- Teszek a helyszínre. - Suttogja.
Puha, meleg, ismeretlenül is ismerős ajkai gyengéden simulnak enyémekre. Pár pillanat után szája enyhén elnyílik, így megízlelhetem mézédes ajkát mielőtt nyelve táncba invitálja enyémet. Óvatos, visszafogott, mégis érzelemmel teli és szédítő. Mielőtt hátrébb húzódna még egy finom, apró csókot lehel ajkaimra, majd kinyitja szemét.
Boldogságtól csillog. Mosolya sosem volt még ilyen széles és őszinte, arcát enyhe pír borítja.
- Szeretlek, Eun. Amióta csak megláttalak tudom, hogy hozzám tartozol, és ígérem, hogy sosem foglak elengedni, nem teszek olyat, amivel elveszíthetnélek. Minden nap minden percében tovább fogok küzdeni, hogy soha ne múlhasson el az, amit most érzel. Ígérem.
- Jaj, Tae, ha eddig nem múlt el a szerelmem, ezután hogy történhetne meg? - Nevetek rá vidáman.
- Mikor csókolhattalak volna meg először büntetlenül?
- Apa születésnapja után, mikor a nappaliban játszottunk. Vagy amikor deszkázni mentünk a többiekkel.
- És amikor nekem dőltél filmnézés közben?
- Nem, az úgy volt tökéletes. Egy picit hozzád bújni, egy pici puszit kapni.
- Sok tökéletes pillanatunk lesz még. - Mosolyog. - Akkor veled mehetek a tóhoz?
- Igen. Komolyan, néha úgy viselkedsz, mintha nem ismernél. De most ideje tanulni, úgyhogy menj haza!
- Na ezt az énedet már ismerem. Az eminens.
- Tűnés! Így sosem leszek kész.
Duzzogást imitálva baktat ki a szobából, míg én az ágyra vetődve kezdek eszement módjára vergődni. Megcsókolt... MEGCSÓKOLT! Megérte több hónapig várnom erre, és TaeHyungot ismerve ez alighogy félgőz volt. Fogni fogja a kezem, megpuszil majd ha épp olyanja van, és, ami a legfontosabb, nem csak mint barát, hanem mint pár is mellettem lesz ezentúl. Én a tiéd, te az enyém. Ezt még akkortájt mondta, mikor összebarátkoztunk, a jelmondatunknak tartotta. A szüleink persze jót nevettek rajta, fogalmuk sem volt, mi ketten mennyire komolyan gondoljuk az életre szóló barátságot. Meg kéne keresnünk a szüleit... Igaz, alig két hete csúnyán leugatott amiért szóba hozam hogy az anyja talán örülne ha láthatná, de talán ha csak pár fontosabb információt összeszedek róluk... Mondjuk nem ártana tudni, hogy él-e még az édesapja, vagy megtudni, miért nem keresték fel TaeHyungot évek óta. Elvégre nem lehet, hogy ne számítson nekik, mi van vele...
Telefonom pittyegése térít magamhoz.
"Nem kéne egész véletlenül tanulnod, Kisördög?"
Nyelvet öltök a szemből leselkedő Taenak, majd az asztalomhoz ülve folytatom eszmefuttatásomat. Minden lehetséges módon rákeresek szüleire, telefonálok is néhányat, így elég sok dolgot sikerül kiderítenem, melyeket leírok egy jegyzetfüzetbe és alsó fiókom mélyére süllyesztem. Majd az alkalmas időpontban elmondom Taehyungnak.
Pénteken a hétvégi közös kirándulásra készülődve Tae folyamatos konzultációt igényel. Mivel eleve nagyjából azonos a ruhatárunk úgy döntött, minden nap tökéletesen össze akar velem öltözni. Kicsit túlmaxolja a dolgot, de az sem hatotta meg, hogy csúnyán leszúrtam érte.
- Egyébként, a félreértések elkerülése érdekében muszáj közölnöm veled, hogy a lakókocsi ugyan két személyes, de ez nem azt jelenti, hogy két ágy lesz benne. - Hallom a hangján, hogy mosolyog, bármennyire is igyekszik palástolni.
- A félreértések elkerülése érdekében muszáj közölnöm veled, hogy semmi esélyed, ha bepróbálkozol a földön végzed.
- Ilyet nem tennék. De kénytelen leszel hozzám bújni.
- Csak ne hallanám a vigyort....
- Ha szeretnéd, tarthatunk egy főpróbát, nehogy nekem azon a két négyzetméteren pánikolj be!
- Kikérem magamnak a pánik kifejezést, én nem szoktam pánikba esni. Egyszerűen csak vannak dolgok, amikre sosem leszek hajlandó.
- Mint például leugrani egy szénabáláról? - nevet a vonal túlvégén.
- Az nem egy volt, hanem tíz, mi meg csak harmadikasok. Nem ér kinevetni, tudod, hogy tériszonyom van.
- Persze-persze, hiszek neked. Tehát?
- Tehát maradj csak a saját ágyadban.
- Pedig kicsi korunkban szerettél velem aludni.
- Kicsi korunkban nem jártunk és pláne nem kellett attól tartanom, hogy esetleg rám akarsz mászni.  Szóval, ott jártunk, hogy piros Nike pulcsi. Betetted?
- Igen. Hozzá a piros cipő?
- Vagy a sárga?
- Ahogy kívánod. De ha rossz döntésnek bizonyul, a te hibád. Akkor minden megvan?
- Nos, a fehérneműimet nem vagyok hajlandó a tieidhez igazítani, úgyhogy igen, mindennel megvagyunk. Csak ne felejtsd el az irataidat és a töltőd!
- Jézusom, ezzel a lendülettel akár az anyám is lehetnél. Leteszem, lent találkozunk.
Választ nem várva kinyomja a telefont. Dohogok egy sort illemről és hasonlókról majd bőröndömmel a kezemben leslattyogok a lakókocsihoz melyet Tae reggel hozott el a telepről. Ő éppen azon ügyködik, hogy feltöltse a miniatűr hűtőt és a szekrényeket.
- Minek vettél ennyi kaját? Tudom, hogy sokat eszel, de ebből egy hétig megélne a családom.
- Csak biztosra megyek, hátha megkívánsz valami ételt. Gondoltam főzhetünk is.
- Már megint túlbiztosítasz bennünket.
- Mikor nem?
- Jogos. Tehát, mi a menetterv?
- Nos, a tóhoz akarunk menni, de arra gondoltam, esetleg mehetnénk kerülővel. Hallottam egy helyről, ami nagyon szép éjszaka, úgyhogy esetleg indulhatnánk ma este, hét óra körül. Reggelre a célállomáshoz érhetünk, vagy ha gondolod ott aludhatunk és reggel indulunk tovább, majd eldöntöd. Mit szólsz?
- Tetszik az ötlet, de akkor szólnom kell anyuéknak, hogy előbb indulunk. Oh, és hagyj helyet a hűtőben, anya biztos, hogy egy tonna kaját csinál nekünk, mivel apa szerint tíz óta a konyhában rohangál.
- Akkor most én vagyok olyan, mint a te anyád?
- Ez így szörnyen hangzott. - Nevetem el magam. - Gyere, vacsorázz nálunk! Legalább kevesebb ételt kell betuszkolnunk ebbe. - Mutatok a hűtőnek nevezett mütyűrre.
- Egyébként, meglepően könnyen elengedtek téged a hétvégére. Nem féltenek? Nem kaptál szexuális felvilágosítást? - Vigyorog kajánul.
Egy pillanatra elgondolkodom, miért is kellett volna bármi ilyesmin átesnem, majd leesik a tantusz. Elfelejtettem elmondani a szüleimnek, hogy TaeHyung és én összejöttünk.
- Hát ekkora barom is csak én lehetek.... - Csapom homlokon magam, mire persze Tae alaposan kiröhög.
- Gondoltam, hogy ez lesz. Akkor talán nem ártana elmondanod, nem gondolod? Mert ha jövő héten tudják meg elég pipák lesznek.
- És anyám egyből nőgyógyászhoz fog cipelni.
- Azt így is meg fogja tenni. De nem hibáztathatod,csak óvni akar téged... Meg engem az apádtól.
- Na jó, én nem megyek haza. Ebben a lakókocsiban fogom leélni a hátralévő életemet. Beszerzek egy nagyobb hűtőt és meg is van oldva, nem kell ide sok dolog, lényegében véve egy mini, gurulós ház, egészen otthonossá is lehetne varázsolni.
- Ne magyarázz, gyere! - Kezemet megragadva húz maga után egészen a konyhánkig, ügyet sem vetve arra, hogy testvéreim amint meglátnak bennünket, nyomunkba szegődnek. - Jó estét Kwon asszony, hogy telt a napja? - Kérdi, hogy magára vonja anyám figyelmét, aki mindig is utálta, ha Tae formálisan viselkedett.
- Jaj, TaeHyung, hát nem beszéltük meg szá..... Te... Ti.... Istenem, végre valahára! - Kiált fel, majd még hangosabban folytatja. - Mackó, gyere le! Csoda történt.
A szüleim, meg a hülye becenevek... Sosem fogom megérteni.
Apa lecsörtet az emeletről, megáll anyám mellett, aki ránk mutat. Mindeközben én vöröslő fejjel igyekszem minél jobban elbújni Tae háta mögé, de nincs egyszerű dolgom, ugyanis nem engedi.
- Te miért fogod a lányom kezét?
Apa szigorú hangja a vért is megfagyasztja bennem. Tőle örököltem az ijesztgetési képességem, egyedül az öcsém nem fél ettől a hangszíntől... Egyelőre. Csak adjon egy okot.
- Nos, tudom, hogy nem kértem engedélyt, amiért utólagos elnézést kérek, de nem tudtam, Eun mikor lesz hajlandó beadnia derekát.
- Hogy mi? - Lép egyet felénk apám, mire Tae összerezzen.
- Rossz szóhasználat, elnézést! Szóval, régóta szeretem a lányukat és végre elértem, hogy viszont szeressen.
- Tehát te az én lányommal jársz az engedélyem nélkül? Mióta tart ez?
- Csak pár napja uram.
- Gyere velem! - Indul meg apa garázs felé. TaeHyung engedelmesen követi engem a konyhában hagyva. Amint becsukódik utánuk az ajtó a bátyám hátba vág, anyám ölelgetni kezd, az öcsém pedig csúfolódni, amit tockossal jutalmazunk mind a hárman. Természetesen azonnal rinyálni kezd. A garázs felől mintha nevetést hallanánk, de a hang hamar el is tűnik, és nem sokkal később Tae egyben visszatér a konyhába.
- Mi történt? - Súgom fülébe.
Csak megrázza fejét, majd igyekszik megtartani anyát aki persze nagyobb lendülettel veti magát rá mint rám. Vacsora után útnak indítanak bennünket, mindenféle hiszi és kioktatás nélkül. Sosem voltunk olyan család, ahol a szülők megszabják, mit tehetnek a gyerekek és mit nem, csupán egyengették az utunkat, nem befolyásoltak és ez épp így jó. Életemben nem kaptam még büntetést otthon, maximum egy kisebb fejmosást. Mi inkább megbeszéljük a dolgokat, mert az sokkal hatásosabb. Persze ez nem azt jelenti, hogy jól neveltek vagyunk, de legalább nagyjából normálisan viselkedünk. Kivéve amikor nem.
TaeHyung mellett ülve bambulok a városra és hagyom, hogy gondolataim össze-vissza cikázzanak. Néha rápillantok barátomra, mint mindig amikor közelemben van. Automatikus tett, mindig is az volt.
- Jól vagy?
- Persze. Csak élvezem a nyugalmat.
- Sosem értettem, hogy lehetsz ennyire kétoldalú. Élvezed a csendet, de megőrülsz tőle. Unatkozol egyedül, de nem keresed a társaságot. Nem tanulsz sokat, de szinte kitűnő vagy. Lehetetlen. - Halványan mosolyogva folytatja. - Szerintem elveszett benned egy másik ember. Kíváncsian várom, mikor találkozom vele a kapcsolatunkban.
- Nem tudom. - Nevetem el magam. - Majd kiderül.
- Arra gondoltam, le kéne fektetnünk néhány alapszabályt. Félreértés ne essék, nem akarom megszabni, mit tegyél. Csupán annyi lenne, hogy minden pénteken randi, reggel együtt menni suliba, együtt ebédelni. Ha valami zavar vagy zaklat, szólj nekem, és hasonlók.
- Miben merül ki a "hasonlók"? - Nézek rá gyanakodva. Azonnal fülig vörösödik, a válasz pedig percek múltán sem hangzik el, így visszafordulok a már elsötétült tájhoz.
Egyszer csak félreáll, hatalmas levegőt vesz majd hosszan kifújja és beszélni kezd.
- Lehet, hogy ez most meg fog ijeszteni, de szeretném, ha maximum egy év múlva összeköltöznél velem. - Vár néhány másodpercet, s mivel nem válaszolok, folytatja. - És amint készen állsz rá feleségül akarlak venni.
- Hogy mit akarsz? - Hangom szinte a magas C-t üti, hányingerem támad és forogni kezd a világ. Hát meg van ez a gyerek húzatva? Nem tudott volna várni ezzel a mondattal néhány évet? Minimum....
- Eun, nyugodj meg! Ha soha nem jössz hozzám nekem az sem baj, bőven eléggé ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, szerinted nem ér sokat a hivatalos eskü, és soha nem foglak vele piszkálni, esküszöm. Vegyél mély lélegzeteket!
- De, a házasság igenis nagy dolog.
- Akkor egyszer majd hozzám jössz? - Csillan fel szeme, vagyis mintha. Még mindig rettenetesen szédülök.
- Nem, vagyis ne, Tae ezt ne! Én nem... Én... Még nem is tudjuk működni fog-e ez, nem teheted ezt velem!
- Oké, jó, értem, csak nyugodj meg! Nincsen semmi baj.
- Úr isten, te nem vagy százas... - Kérdőn néz rám, amin nem tudok nem elmosolyodni. - Egy lánynak nem magyarázhatsz a házasságról büntetlenül.
- És mi lesz a büntetésem?
- Ez.
Nyakába ugrok csikizni, harapni kezdem ahol csak érem, Nevetve próbál meg ledobni magáról de erősen kapaszkodom, így taktikát vált. Combomnál fogva felemel és megpróbál az ágyig manőverezni velem, kevés sikerrel. Nekiütközünk az egyik szekrénynek, felszisszenek ahogy hátam nekicsapódik a kemény fának, csípéssel jutalmazom ügyetlenségét amire ő is felszisszen és nyakon harap. Mivel ennek köszönhetően engedek a szorításból ledob az ágyra, majd kuncogva visszaül a vezető ülésbe.
Én is előre battyogok és ledobom magam mellé, hogy tovább indulhassunk. Még mindig mosolyog, elégedettnek tűnik. Szeretem, amikor ilyen.
- Ennek még nincs vége.
- Dehogynem, épp az imént nyertem.... Imádom amikor ilyen vagy. Spontán, laza, kicsit talán gátlástalan is, persze nem a rossz értelemben. Ilyenkor vagy Kisördög.
- Te minden állapotomban imádsz, feleslegesen is tagadnád. - Vonom meg vállamat nagyképűen. Rám kapja tekintetét, aztán grimaszomat látva nevetni kezd.
Jó lesz ez a kirándulás.
- Arra gondoltam, jó lenne jövő héten teljes bandával elmenni valahova. Mármint Jinnel és NamJoonnal, a bátyáddal, az én barátaimmal. Mit szólsz?
- Persze, miért is ne. Jin biztosan örülni fog a meghívásnak, Nam egyébként is haverkodós típus, Kyung pedig kedvel téged, biztosan nem mond nemet.
- Azért jutott eszembe, mert jó lenne, ha a barátaink is ismernék egymást.
- Nekem megfelel. Mondjuk csinálhatnánk akár egy kerti partit is. Mindenki szereti a hamburgert.
- Aztán elugorhatnánk a jégkorcsolya pályára. Nincs jobb, mint zakózni egyet a jégen.
- Inkább fordítva kellene. A kori után jól esik majd egy meleg tea, egy finom sör, hozzá a friss, meleg kaja. És akkor tábortüzet is gyújthatunk a kertben.
- Jó pár vagyunk.
- Maradjunk is azok! Nem szeretnék unalmas hétvégéket, valamit mindig lehet csinálni, elvégre elég nagy városban lakunk. - Nézek rá valamiféle helyeslésre vagy ígéretszerűségre várva, amit egy hümmögő bólintás formájában meg is kapok. - Helyes.
- Nem vagy éhes?
- Nem. Te?
- Nagyon.
- Hogy tűnhet el benned ennyi kaja ilyen gyorsan? De most komolya, viccen kívül, téged miből csináltak? Alig néhány órája ettünk, méghozzá nem is keveset, de te máris éhes vagy. Ráadásul téged ismerve megint el fog tűnni benned vagy egy tonna kaja.
- Nem értem miért akadsz fel ezen mindig, amióta ismersz ilyen vagyok. - Von vállat vidáman.
- És sosem voltam képes megérteni, hogy miért  nem vagy még kétszáz kiló.
- Genetika.
- Nem tudom, hogy érezzek a genetikáddal kapcsolatban.
- Ezt hogy érted?
- Utálom, mert az én genetikám nem ilyen, de szeretem is, mert biztosítja, hogy alultápláltságról szó se essen.
- Alultápláltság?
- Néhány éve egyik pillanatról a másikra iszonyatosan gizda lettél. Aggódtam egy picit. Na jó, nagyon. De nem piszkáltalak vele, mondván, hogy rengeteget ettél anno is, mégsem szedtél magadra egy dekát sem.
- Ah, pedig abban az időszakban tényleg nem ettem valami sokat. Nagyjából annyit, mint te szoktál.
- Ami a te gyomrodnak egyenlő a nullával.
- Igen. De gyorsan vége lett. Gyengének éreztem magam, ezért visszatértem az eredeti étrendemre.
- Újabb ökörség.
- Sok volt.
- Remélem tényleg vége.
- Az elmúlt néhány hónapban semmi dilis dolgot nem tettem, nem most fogok visszaesni, hogy végre mindent tudsz. Mellesleg, szeretném ha tudnád, hogy soha, semmilyen körülmények között nem akarok neked soha többé fájdalmat vagy kellemetlenséget okozni.
- Soha nem is akartál. Egyszerűen így alakult, és ezen az sem változtat, hogy utólag iszonyatosan bánod, hogy nem voltál velem őszinte már az elejétől kezdve. Nem kell mentegetőznöd, TaeHyung, nem foglak felelősségre vonni azért, amin keresztül mentél.
- Nahát, ennyire szépen még sosem csesztél le... Talán jót tesz neked a szerelem. - Nevet fel vidáman, mire vállba bokszolom. - Mit szeretnél enni? Eléggé teletömted a konyhának nevezett területet.
- Legyen valami rágcsa. Majd ha megállunk eszem rendes ételt. Nincs már túl messze. Nagyjából egy óra múlva odaérünk.
- Jó, de hova?
- Azt majd megtudod alkalomadtán, Vörös Ördög.
Az út hátra lévő részében Tae rágcsál, én pedig hol a semmibe, hol irányába bambulok. Sokat gondolkodtam az elmúlt hónapokban. TaeHyungról, a gyerekkorunkról, a jövőnkről. Mert nem kérdéses, hogy van-e jövőnk. De hogy komolyan gondolta-e amit a házasságról hablatyolt, és ha igen, én akarom-e a dolgot, arra nem találok választ magamban. Talán egyelőre nem is lehet. Egy biztos, meg kell emésztenem a dolgot, és el kell fogadnom a tényt, hogy az összeköltözést addig fogja hajtani, amíg meg nem győz.
Meglepetésként ér, amikor újfent leparkolt, ezúttal egy város szélénél.
- Tudod, miért jöttünk ide? - Kérdi felém fordulva, szokatlanul komoly hangon.
Bármennyire is gondolkodom, ötletem sincs, mit keresünk egy kicsinek tűnő város legszélén, ott ahol ilyen kései időpontban még talán a madár se jár, így csak megrázom a fejem, és hagyom, hogy kezemet megragadva elinduljon. Komorsága megrémít, bár nem félek attól, hogy esetleg bántana, hiszen ő maga mondta, hogy nem tenne ilyet. Mégis félek. Félek, mert nem tudom, mire készül.