Fekete bárányok II.

- Örökké utálni fogsz? - Kérdezi TaeHyung már hazafelé tartva a kórházból. A déli nap sugarai gyengéden simogatják arcomat amint a kocsi ablakának dőlve fáradtan pislogok a nagyvilágba.
- Még nem tudom. Most nem utállak, mert tudom, hogy beteg vagy és segítségre szorulsz. De nem garantálhatom, hogy ez nem fog megváltozni aközben, hogy az elmúlt öt évet meséled. Minden bizonnyal vannak olyan tetteid, amik miatt megérdemelnéd, hogy gyűlöljelek V.
- Ne hívj V-nek! - Sóhajt ismét, lassacskán beletörődve abba, hogy az elmúlt tizennégy órában nem voltam hajlandó másképp szólítani és ez feltehetőleg nem fog megváltozni, míg a hosszúnak ígérkező sztori végére nem ér.
- Csak menjünk haza, kérlek!
Nem felel. Nem tudna mit mondani, de nem is akar. Mindketten feszültek vagyunk. Én nyilvánvaló okok miatt, ő azért, mert fél. Fél belekezdeni az öt éves történetbe, elmondani, mit tett, miért, és megindokolni maradását. Normálisan, nem csak szimplán bedobva, hogy nem tudott itt hagyni. Azt hiszem...
Elszenderedem az autóban, arra riadok fel, hogy kiemel az anyósülésről. Túl fáradt vagyok tiltakozni, titkon a közelsége is jól esik. Mindig szerettem a szívverését hallani.
Benyit, suttogva kér elnézést anyámtól, elmondja, hogy kórházban voltam vele, nagyon elfáradtam. Felvisz az emeletre, óvatosan ágyamra fektet és betakar.
- Hazajöhettél volna a kórházból. - Leheli alig hallhatóan ahogy eligazgatja rajtam a meleg paplant.
- Mi lett volna a garancia, hogy nem szöksz el magyarázat nélkül?
- Azt hittem, alszol.
- Fogjuk rá. Ébernek biztosan nem vagyok nevezhető. Kezdheted a mesedélutánt.
- Előbb pihenj!
- Nem. Csak hülyeséget álmodnék.
- Rendben. - Nagy levegőt vesz, hallom ahogy térdére támaszkodik az ágyhoz közeli recsegős fotelben. - Tehát az egész ott kezdődött, hogy nem sokkal azután, hogy megismertelek, halálosan szerelmes lettem. De persze értelmes emberhez méltó módon képtelen voltam elmondani neked. Ezért igyekeztem nagyon sokat veled, körülötted lenni, hasonlítani rád, hergelni, igazából bármit megtettem volna, amivel magamra vonom a figyelmed. Sapkát hordtam onnantól, hogy azt mondtad, tetszenek, csak hogy ellophasd tőlem, hogy olyat hordj, ami tőlem van. Igen, tudom, hülyeség. De melyik tinédzser gondolkodik értelmesen? Ha változtál, változtam én is. Aztán jött a költözés ötlete. Úgy éreztem, belehalok, ha nem maradhatok melletted, már a gondolattól is szorítani kezdett a mellkasom, majdhogynem pánikrohamot kaptam minden vitánál. Aztán anyuék nagy nehezen megértették és kialakítottuk a rendszert, amiről este beszéltem. Mikor hirtelen eltűntek vártam három hónapot, hátha eszükbe jutok, de mivel semmi sem történt elmentem Busanba. Apa munkahelyi balesetet szenvedett és kómában feküdt. Anya dolgozott ugyan, de a fizetése még a kórházi számlákra is alig volt elég. Nem akartam zavarni. Hazajöttem, igyekeztem munkát találni, de sehova nem vesznek fel stabil munkásként, értelmes fizetéssel egy tizenöt éves kölykök, így a diákmunka mellett dealerkedni kezdtem. Még egy hülyeség. Közben egyre jobban tartottam attól, hogy elveszítelek téged és megkezdődtek a legnagyobb ökörségek. Aztán összeveszünk, és én...
- Állj! Az ökörségeket is tudni akarom.
- Ne!
- V, ez nem kérés volt. Ha nem kívánod elmondani, máris távozhatsz.
- Ah, ne hívj V-nek! - Bár nem látom arcát, tudom, hogy összeráncolja szemöldökét, enyhén felhúzza orrát. A beletörődő arckifejezés. - Tudod, nem tudtam állandóan körülötted lenni, ráadásul veszélyes is lett volna számodra, mert ha elkapnak valamiért, felhasználtak volna ellenem. Ezért a kapcsolataimat használtam ki. Eleinte csak napi négyszer néztek rád, aztán már óránként. A végén már folyamatosan figyeltek és fényképeztek. Gyorsan zuhantam, egyre mélyebbre estem, a rögeszmém foglyává váltam.
- Kik figyeltek?
- Ez a legrosszabb. Eleinte ismerősök, haverok. Aztán már az ügyfeleimet is belevontam, végül egy ember, egy drogfüggő magánnyomozó. A munkájáért cserébe engedményt kapott tőlem. Mindvégig tudtam, hogy nagy hülyeség, de nem tudtam leállni.
- Aztán?
- Aztán összevesztünk. Te leszúrtál, mert nem tudsz rólam semmit, én pedig felkaptam a vizet, mert megijesztett, hogy érdekellek. Tudtam, hogy képtelen lennék értelmes választ adni a kérdéseidre, és ez megrémített, felment bennem az adrenalin, és a kettő együtt valahogy dühössé tett. Amikor leeset, hogy veszekedni kezdtem veled, elmentem. Nem akartalak bántani, ezért menekültem, de tudom, hogy azóta egyre jobban idegesítelek. Minden erőmmel azon voltam, hogy végre ki tudjam bökni mindezt, de végül mindig a félelem győzött. Ettől függetlenül szereztem rendes állást, megszüntettem a kapcsolatot mindennel, ami az alvilághoz kötött, és orvoshoz fordultam.
- Egyéb?
- Próbáltam ki drogokat, ha nagyon rossz lelki állapotba kerültem, ittam is. Nem sokat, mindig tudtam, hol vagyok és mit csinálok épp. Rengeteget bunyóztam. És a képek a falon... Jó volt látni őket. Ahogy táncolsz, mosolyogsz valamin, vagy épp dühösen összehúzod a szemöldököd. Édes a mimikád.
- Parkoló?
- Mindjárt jövök.
Felpattan, kimászik az ablakon, pár perc után pedig lihegve esik vissza a szobába. Besüpped mellettem az ágy, a kíváncsiság pedig rávesz, hogy kinyissam a szemem. Egy doboz, egy szál enyhén nyeszlett rózsa és egy boríték van a kezében, törökülésben ülve, izgalomtól csillogó szemmel figyel engem. Ülésbe tornázom magam, aztán a falnak dőlök.
- Mi lesz a sorrend?
- Először olvasni fogsz. - Mosolyodik el, majd felém nyújtja olvasószemüvegem. Gondoltam, hogy tud róla, elvégre figyeltetett, de egy kicsit meglepő, hogy még azzal is tisztában van, hol keresse. A kelleténél talán kicsit nagyobb lendülettel kapom ki kezéből, de nem látok csodálkozást arcán. Átnyújtja az üzenetet, én pedig alaposan szemügyre veszem. Már első tapintásra érződik, hogy nem olcsó papír, a díszítés pedig még inkább arról árulkodik, hogy súlyos pénzbe került. Felpillantok a mosolygó fiúra, tudja, hogy elnyerte a tetszésem, már rég elmondtam neki, mennyire  imádom a finom tapintású, szép borítékokat. Felbontom, és az azonos díszítésű lapra vetett, régiesen ívelt betűk sokaságán végigfuttatva tekintetem nagy erőre van szükségem ahhoz, hogy ne essen le az állam. A levél szó szerint gyönyörű.
- Azért angol, hogy még szebb lehessen. - Jegyzi meg halkan. - A hangul nem formálható olyan szépen.
Épphogy csak meghallom, már a szövegre koncentrálok.

"Drága Ye Eun,

Tudom, nehéz lesz elhinned mindazt, amit leírok, de szeretném, ha bíznál bennem, és abban, hogy nem viccelnék ilyennel. Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy a kelleténél jóval kevesebb önbizalommal rendelkezel, én pedig sosem lennék képes ilyennel bántani téged. Tehát hidd el, amit olvasol!
Régóta ismerjük egymást, de vajon tudtad-e?
1. Mentális beteg vagyok.
2. Nagyon, nagyon rég próbálom felkelteni az érdeklődésed.
Sajnos biztos vagyok abban, hogy válaszod nem, mivel nem mertem elmondani egyiket sem. Tudom, most mérges vagy, rosszabb esetben morogva toppantasz egyet, esetleg lendületesen szidod "a hülye fejem".
Javaslom, kezdjük az elején. A betegségem rögeszme. Rossz hír, hogy te vagy a tárgya, jó hír, hogy kezeltetem, valamint, hogy kialakulásának egyetlen oka nem más, mint hogy féltem elmondani neked, mit érzek irántad. Ez azt jelenti, hogy mire az első döbbenettől megszabadulva megkeresel és fejbe vágsz, már egészséges leszek. Vagy afféle. Köszönöm, hogy elolvasod a levelem.
Tizenegy éves korunk óta te vagy az egyetlen, aki megdobbantja a szívem, minden egyes pillantással. Igen, nyálas, kérlek viseld el! Hosszú évek óta zavarba jövök ha rám nézel. Ennek fényében arra kérlek, próbáld elképzelni, milyen érzés, ha mosolyogsz vagy hozzám érsz. Hogy miért nem mertem elmondani, ígérem megindoklom személyesen, de most az a legfontosabb, hogy megértsd, igazat mondok. Mer nem tennék mást. Tőled tanultam: Ha vallomás, akkor teljes.
Remélem, nem ijesztettelek meg túlzottan, és hajlandó vagy még szóba állni velem.

TaeHyung"

Látván, hogy végigolvastam a levelet kezét a lap alá csúsztatja, benne a kis dobozzal. Lassan reagálok, még nem tértem teljesen magamhoz. Lényegében véve mindent el akart nekem mondani, csak hagynom kellett volna, hogy a maga módján tegye.
- Ezek szerint elrontottam a vallomásod?
- Nem vészes. A lényeg az volt, hogy megtudd. Mindegy, milyen úton történt. - Von vállat mosolyogva. De ez a mosoly nem igazi. Ahhoz túl sok fogát látom. Mivel én nyilvánvalóan elfelejtkeztem a dobozról, kinyitja és felemeli, hogy szemügyre vehessem a zöld köves medállal díszített nyakláncot, és a hozzá illő gyűrűt.
- Nem nagy dolog, de lehetőleg ne dobálózz vele.
- Méregdrágának tűnik. Felesleges volt megvenned.
- Nem tetszik? - Kérdezi lebiggyesztett alakkal, őszintén szomorú tekintettel.
- Nagyon jól tudod, hogy ez a kedvenc színem és szeretem a nyakláncokat. Valamint a kezem régóta tele van gyűrűkkel. Tehát esélyed sem volt tévedni. De felesleges volt ajándékot venned nekem.
- Mindig ezt mondod. De tudom, hogy örülsz neki. - Mosolyodik el.
- Nem, most nem örülök neki.
Összezárom a dobozt, felállok az ágyról és kinyújtózom, majd intek neki, hogy kövessen, ő pedig némán somfordál utánam egészen a saját szobája ajtajáig. Mély levegőt véve benyitok, hogy szembenézzek a rengeteg képpel. Alaposan szemügyre veszem mindet, majd elkezdem kategorizálni. Szupermarket, Jin kisboltja, edzés, iskola, folyópart, motor, szüleimmel közös kép, TaeHyunggal közös kép.
- Mit csinálsz? - Érdeklődik majdnem egy óra után.
- Kiválasztjuk a jó fotókat, azokat elviszem, a maradék kuka. Megtarthatsz egyet, amin ketten vagyunk. - Felelem tárgyilagosan, mintha csak egy matekpéldát magyaráznék neki, ő pedig engedelmesen leül velem szemben és szortírozni kezd.
Alig tíz kép lett igazán jó, ami boldoggá tesz, mert legalább a nagyját kidobhatom. Tae pedig megragad egyet, és büszkén felmutatja.
- Ez akkor készült, amikor a tegnap este hozzám vágott sapkát loptad tőlem. Amikor levetted a fejemről megigazgattad a hajam. Azt hittem belehalok, imádtam. Aztán csórtál nekem egy másik fullcap-et, mert hülyén néztem ki nélküle, de lábujjhegyre kellett állnod, hogy felérj. Tudod, ahogy akkor mosolyogtál, szinte megállt bennem az ütő. Itt pont emeltem a karom, hogy magamhoz öleljelek. Persze végül nem tettem, de mégis olyan sokat mond ez a kép rólunk. Te jól érzed magad, én pedig csodállak. Ye Eun, te voltál már szerelmes?
- Sajnos igen, azt hiszem.
- Nekem miért nem mondtad? - Pislant rám félszegen, mire csak mosolyogni tudok. Ezzel az arccal szinte bármikor meg tudja lágyítani a szívem.
- Mert fogalmam sem volt róla. Jin döbbentett rá tegnap este. Sokat beszélgettünk, és tett egy megjegyzést, ami megváltoztatta a véleményem. Okos fiú, és igazán jó ember. Mármint SeokJin.
- És teeee....
Pillanatnyi csend után leesik, mire akart utalni a szó elnyújtásával. Akaratlanul is nevetni kezdek a feltételezésen, Tae viszont nem tudja mire vélni reakciómat.
- Három év és nagyjából ezer ellenérv van köztünk. Nem, nem ő az.
- De hát, rajta és rajtam kívül nincsenek fiú barátaid, a lányokkal pedig soha nem jöttél ki. Vagy ez pont azért lett volna, mert... Nem, ezt nem tudnám elhinni és amúgy sem láttam, hogy akár csak egy csajt alaposabban szemügyre vettél volna. Egy időben sokat bandáztál azzal a RapMonster nevű sráccal, de azt sem tudom elképzelni, hogy pont ő lenne az ideálod. És én... Sosem néztél rám úgy, én csak a gyerekkori barátod voltam egész életemben, és annyira figyeltelek mindig, biztosan észrevettem volna, ha megváltozol. De akkor mégis ki? Valaki az osztályból vagy a suliból?
- Igen.
- Ismerem? Benne van a haveri körömben?
- Igen. De mára elég ennyi. Te itthon maradsz, én hazamegyek. Hétfőn találkozunk a suliban.
- Nem, ne, hé! Tudnom kell, ki az, hallod?! Ye Eun! Ezért őrületbe foglak kergetni holnap.
Nagy fenyegetés attól, aki eddig is állandóan hergelt...
De sajnos betartja ígéretét.
Reggel nyúzottan ébredek, semmi erőm felkelni, vagy akár csak kinyitni a szemem. TaeHyung egészen addig zaklatott éjjel, míg le nem tiltottam az összes kommunikálásra használható alkalmazáson. Akkor SMS-re váltott, így a telefonszámát is tiltólistára kellett száműznöm. Eszement...
Valaki benyit, én pedig (eleve vesztett) harcba kezdek lustaságommal, hogy kinyithassam a szemem.
- Jó reggelt, Eun! Kérlek kelj fel és húzd le a segged a nappaliba, mert TaeHyung kezd mindenkinek az agyára menni, hét óra óta itt van, mert beszélni szeretne veled, de nem akarta hogy felkeltselek, helyette viszont dobol a lábával, lófrál a házban, cicceg, vakarózik, magában beszél és nyughatatlan immáron három órája. Reggelit sem kért, de szerintem lassan éhen hal, tehát te most levánszorogsz és még ha nem is nyugtatod meg, legalább megeteted, értve, kisasszony?!
Édesapám szavainak hatására azonnal kipattanok az ágyból és magamról megfeledkezve trappolok a nappaliba, ahol Tae épp térdeit átölelve kuporog a kanapé előtt. Felfigyel rám, fel is pattan, de ez nem menti meg. Pólója nyakát markolva húzom lejjebb és osztok ki neki egy akkora tockost, hogy összefejelünk. Keze azonnal homlokomra kerül, sajátját is dörzsölgetni kezdi, majd vigyorogva megszólal.
- Legközelebb gondold át jobban, melyik az ideális póz taslira.
- Legközelebb nem csak ennyit kapsz az éjszakai zaklatásért, te mocsok.- Sziszegek rá, mire földre szögezi tekintetét, majd döbbent arccal ismét rám néz. Csak ekkor jut eszembe, hogy extra rövid nadrágban és trikóban szoktam aludni, amiben viszont TaeHyung még nyáron sem látott soha. Tehát helyzeti előnyöm van. Méghozzá nem is kicsi. - Mi az V, megijedtél? Esetleg túl sokat látsz hirtelen?
Gunyoros mosolyom láttán szinte felrobban, de jól tudja, hogy még mindig jobban jár, mint ha felelősségre vonom az éjszaka miatt, így csak megrázza fejét. Bólintok, majd csuklón ragadom és a konyhába húzom, hogy leültethessem. Nagy nehezen előhalászok két tányért, mindkettőt megpakolom anya szokásos, vasárnap reggeli palacsintájával, nyakon öntöm némi juharsziruppal. Tae csokiöntetet kap plusz feltétként, én gyümölcsöt. Tevékenykedésemet a srác pillantása kíséri. Érzem ahogy végigmér, hisz nem látott még feszülő ruhában sem, nemhogy szinte félmeztelenül. Furcsa érzés, egyszerre tetszik és idegesít. Szerencsére sikerül mindezt lepleznem. Ronda pillantást küldök TaeHyungnak ahogy elé teszem az ételt, ő pedig jó fiú módjára falatozni kezd. Nem beszélgetünk, ő nem mer megszólalni, nehogy ordítani kezdjek vele, én túl kába vagyok még egy értelmes beszélgetéshez. Mégis, mikor újra rápillantok képtelen vagyok megállni, hogy elnevessem magam. A jól megpakolt tányér teljesen üres, míg én alig pár falatot ettem a magam lényegesen kisebb adagjából.
- Kérsz még? - Kérdezem a nevetéstől enyhén fuldokolva, míg ő értetlenül bámul rám.
- Nem, kösz. Jobb lesz, ha megyek.
- Talán megsértődtél?
- Nem.
- TaeHyung!
- Mi van? - Néz rám durcásan, mire ismét elmosolyodom. - Már megint min vigyorogsz?
- Aranyos ez a morci arc. Emlékeztet arra, amikor együtt lógtunk a parkban. - Arca azonnal ellágyul, vonásai vágyat és nosztalgiát tükröznek egyszerre. - Mellesleg, az a szőkeség jól állt nekünk. Bár az eredeti sem volt rossz. Jut eszembe, nekem még ruhát kell ma válogatnom.
- Ye Eun, ki az? Miért nem akarod elmondani nekem? Talán azt szeretnéd, hogy megint bedilizzek? - Fakad ki.
- Épp azt próbálom elkerülni.
- De ha nem tudom a választ folyamatosan ezen kattogok. Egész éjszaka ébren voltam, mindenkit számba vettem, akivel akár csak egyszer is szóba álltál, de senki sem illik bele a képbe. Mármint abba, amelyik az én fejemben a te ízlésedről alakult ki, és lássuk be, eléggé ismerlek ahhoz, hogy legalább halvány fogalmam legyen arról, mi tetszik neked egy emberben.
- Akkor sorold!
- Oké, a főbb szempontok: Tudj vele beszélgetni, legyen legalább fél fejjel magasabb nálad, értékelje a zenét, legyen egyéni stílusa a ruhák terén és mindig mindenképp legyen őszinte hozzád.
- Nahát, egész jó.
- Még nem végeztem. Féltsen, de ne nyavalyogjon miatta állandóan. Ellenben, ha butaságot csinálsz, igenis oktasson ki, csesszen le. Legyen óvatosan szenvedélyes, bár ezt nem tudom, hogy lehet összehozni. - Gondolkodik el, míg én szájtátva bámulok.
- Basszus, te mindent tudsz rólam?
- Nem, csak figyeltem. Mindig figyeltem minden rezdülésed, hogy ha szükséged van rám, ott lehessek. Viszont sosem láttam, hogy bárkit figyeltél volna, márpedig az ember figyeli azt, akihez kötődik. Akaratlanul is.
- Tudom.
- Mondd el, kérlek, meg fogok bolondulni.
- Hiába a bociszem. Te, hányadika is van ma?
- Tizenharmadika. Miért?
- Holnap Valentin nap. Milyen csokit szeretnél?
- Idén legyen mondjuk málnás. Azt úgy is rég ettem már. De miért is kapok én tőled minden évben?
- Málnás? És honnan szedjek én ilyenkor málnát, TaeHyung? - Ripakodok rá kérdését ignorálva, mire nevetni kezd.
- Azt majd én hozom. És együtt készítjük el.
- Nem.
- De.
Kuncogást hallok az ajtó irányából, odafordulva pedig épp csak meglátom anyám hosszú barna fürtjeinek végét ellibbenni az ajtófélfától. Remek, még az hiányzik, hogy összeboronáljon minket. Mindig mindenbe belemagyaráz mindent.
- Hahó, Föld Eunnek! Hallasz engem? - lengeti előttem kezét Tae, hogy kizökkentsen.
- Mi? Nem, bocs. Mondd újra!
- Min agyaltál?
- Anyán.
- Fejben lassan össze is ad bennünket. Kedvelem.
- Persze, hogy kedveled, a te kezedre játszik. - Fordulok vissza reggelimhez. - Szóval miről magyaráztál épp?
- Ezúttal szerintem vissza kéne térned a deszkás stílushoz. Az nagyon jól állt, és jól is érezted magad akkoriban. Én is jól néztem ki.
- Most már nyugodtan leállhatsz az utánzásommal, már tudom, mi volt a célod vele.
Megjegyzésem láthatóan felidegesíti, nem is bajlódik azzal, hogy választ fogalmazzon, inkább kicsörtet a hátsó udvarra nyíló teraszajtón és megáll a bokáig érő hóban. Válla emelkedik, süllyed, emelkedik, süllyed. Nyugodni próbál. Tudom, hogy kicsit erős volt tőlem, ugyanakkor jogos is, annak ellenére, hogy szerettem mindig azonos stílusú ruhákban látni, mint amit én is hordtam. "Az ember figyeli azt, akihez kötődik. Akaratlanul is." Na ne mondd! És mennyire rosszul esik, amikor nincs ott, ahol lennie kéne, amikor nem úgy viselkedik, ahogy viselkednie kéne, amikor nem látja, amit látnia kéne. Vak. Na nem mintha én tudtam volna, mit érzek. Vagy talán csak nem akartam eddig? Akarom én ezt most egyáltalán?
- Még egyszer megkérdezem, de ezúttal rendes választ kérek. Örökké utálni fogsz?
Túl halkan mozog... Csengőt fogok akasztani a nyakára.
Halk, jéghideg, tárgyilagos. Félek ettől az énjétől. Tekintetével szinte felnyársal, a veszekedésre emlékeztet. Észre sem veszem, hogy könnyezni kezdek, ahogy azt sem, hogy válasz nélkül hagyom a kérdést. Pedig nem tudom utálni, még csak mérges sem tudok rá lenni két óránál tovább, hogy is gondolhatja, hogy képes lennék ilyenre, hiszen ismer. Vagy ez most mindegy? Ezúttal a félelme irányítaná az elméjét? Rápillantok és megáll az idő, megfagy a levegő. Szeme nem ereszti az enyémet, igaz, nem is akarok máshova nézni. Látni akarom, ahogy ellágyul arca, fokozatosan rémültté válik tekintete. Ahogy rájön. Térdre rogy, én még mindig nem reagálok, várom, hogy ő szólaljon meg, de nem történik semmi.
- Hogy tudnálak utálni? - Kérdezem végül rekedten. Ezúttal ő az, aki képtelen válaszolni. Néz engem, a padlót, a plafont. Percekig nem történik semmi.
- Hogy nem vettem észre? Miért nem láttam? Miért nem mondtad? Én... Én ezt nem értem.
-  Nem mintha te mondtad volna, de most nem ez a lényeg. Ezt a hibát én is elkövettem. De valahogy mégis... Olyan hülyék voltunk. Én sem rajtad, sem magamon nem vettem észre. Te rajtam nem láttad. Pedig ott voltunk egymás orra előtt. Magunknak csináltuk a bajt.
- Két emberes meló. - Bólint, majd ismét rám néz. - Fel fogunk állni ebből?
- Akadt már olyan, amivel nem küzdöttünk meg?
- De te tegnap múlt időben beszéltél. Azt mondtad, szerelmes VOLTÁL. Nem.... te már nem...
- Nekem már fogalmam sincs, mi a franc van. - Kezdem fixírozni a konyhapultot. - Az egyik pillanatban még haragszom, mert nem mondtál eddig semmit, a másikban meg idegessé válok, mert már tudom a válaszokat. Pénteken még azt hittem, ismerlek, legalább egy kicsit, szombaton megtudom, hogy hangyányit sem, ma meg már nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Fáradt vagyok, kimerült, dühös, érzékeny, és rohadtul nem tetszik, hogy nem tudom, mit tehetnék. Megijesztettél.
A végén már kiabálok. Tehetetlen vagyok és ennek okán nagyon dühös is.
Felcsörtetek a szobámba, magamra kapom az első nadrágot, amit találok és teljes lendülettel kezdem a padló közepére dobálni egész gardróbomat, hogy aztán két külön sarokba hajigálva kezdjem válogatni a ruhákat a szerint, meg akarom-e tartani őket, vagy sem. Persze a legtöbb a "Nem" sarokba repül.
Nyílik az ajtó, tudom, hogy TaeHyung jött utánam. Azt is tudom, hogy meg akarja beszélni velem a történteket, hogy el akarja magyarázni, benne mi zajlott le. Hogy azt akarja, mondjam el, én mit érzek, én mit gondolok, én mit akarok tenni. De én nem tudom a választ ezekre a kérdésekre.
- Sajnálom... én csak... Tudtam, hogy nehéz lesz, de... Nem is tudom, azt vártam, hogy majd ordítasz velem, hogy többé nem szólsz hozzám, vagy megversz, de azt nem, hogy nyugodt lesz a hangod, hogy még rám is mosolyogsz, és... Elbíztam magam. Hogy talán nem is olyan rossz a helyzet mint vártam, nem számoltam azzal, hogy nem mondod el, mit érzel. Tudom, hogy még fel kell dolgoznod ezt az egészet, mégsem... Képtelen vagyok távol lenni tőled és várni az ítéletet.
- Már pedig amíg  itt vagy, nem fogok tudni ezen gondolkodni.
- És ettől egyre idegesebb leszel. Tudom. Sajnálom. Elhiszed nekem?
- Mentális beteg vagy. - Bólintok.
- De nem azért nem bírok az utca túloldalán ücsörögni.
- Oké, feladom. - Vágom földhöz az épp kezemben tartott nadrágot és szembe fordulok TaeHyunggal. - Mondd!
- A fél életem múlik azon, hogy elfogadsz-e így. A hibáimmal, az ökörségeimmel, és... A szeretetemmel. És hiába tudom, hogy nem könnyű, hiába tudom, hogy számodra mennyire nehéz, nem tudok nyugton maradni. Tudom milyen az arcod, amikor döntést hozol és, bár tudom, hogy hülyeség, ott akarok lenni, amikor elhatározod magad.
- És mit teszel, ha nemet mondok?
- Fogalmam sincs. Sírva fakadok. - Nevet fel, de nem tudok vele mosolyogni. - Igazából azt hiszem, elmennék. Nem lennék képes elviselni, hogy haragudj rám, vagy egyszerűen csak levegőnek nézz.
- Bé verzió. Elfogadom, hogy beteg voltál, nem uraltad a tetteidet. De a szerelmedet nem fogadom el.
- Azt el tudnám viselni, ha a közeledben maradhatnék. Ha a barátod lehetnék, akár csak eddig. Persze mindent elmondanék ezentúl. Hívnálak bulizni, szórakozni a parkba. Körülötted lófrálnék, mint eddig.
- Értem.
Percnyi csend után fel nem tett kérdésemre is válaszol.
- Ha úgy döntesz, hogy mindenestül elfogadsz, nem siettetnélek. Olyanok lehetnénk, mint egy normális pár, csak egy kis plusszal. Mert mi már ismerjük egymást. - Húzódik közelebb. - Én tudom, te mit szeretsz és utálsz, te tudod, én mit szeretek és utálok. Annyira rég vagyunk egymás mellett, hogy nem lenne szükségünk időre, hogy eldöntsük, jó-e, ez. - Mutat először rám, majd önmagára. - Mert tudjuk, hogy jó. Csak bíznunk kell egymásban.
- Bízni benned olyan luxus, amit én nem engedhetek meg magamnak.
- Most már igen. Már vége. De ha szükséged volt rám, eddig is itt voltam. És akárhogy is döntesz végül, ez nem fog megváltozni.
- Ha elmész, meg fog.
- Ugyan Eun, te is tudod, hogy csak egy hívásodba kerülne, és száguldanék vissza hozzád, érted, hogy segíthessek.
Tekintetével is beszél, mint mindig, mikor meg akar győzni valamiről. Komolyan néz szemembe, de nem tudom elviselni. Elfordítom fejem, a falra festett mintákat vizslatom, de a csend és a légtér amit azzal hozott létre, hogy közelebb jött, nem akar megszűnni. Legszívesebben átölelném, hozzá bújnék, mint kisebb korunkban, ha csúfoltak. Mindig ő volt a menedékem, ami egy idő után már teljesen elfogadott ténnyé vált, senki sem furcsállta, ha egy-egy rossz hír után TaeHyunghoz sétáltam és megöleltem. Rég nem tettem már meg, talán el is szokott tőle. De a veszekedés óta nem mertem túl közel menni hozzá vagy megérinteni, pedig szerettem a bőrét, az illatát, minden puha érintését. Tekintetem az egyik, ruhákkal teli sarokra siklik. Ő is arra fordul, halványan elmosolyodik. A kupac tetején Tae egyik pólója pihen. Úgy négy éve került hozzám. Ő és a haverjai egy meleg napon kosarazni kezdtek a suliban, Tae átizzadt felsője pedig egyszer csak a nyakamban landolt. A mosoly amit akkor rám villantott... Istenem! Hamarabb el kellett jönnöm, mint hogy ők végeztek, a póló pedig véletlenül nálam maradt.
- Aznap félmeztelenül kellett haza sétálnod. - suttogom alig hallhatóan, de TaeHyung így is ért.
- Igazából az utca elejéig a tesis pólóm volt rajtam. De reméltem, hogy figyelni fogsz, ezért levettem. Egy kis villantás sosem árt. - Kacsint rám. Hát csak kicsal egy mosolyt belőlem ez a hatökör... - Na meg az sem volt rossz, hogy másnap a te motoroddal mentünk be. Hagytad, hogy vezessek. Átöleltél.
Óvatosan eligazgatom még mindig gyűrött pólója nyakát, közben sokat mondó pillantást vetek rá. Mégsem hagyhattam, hogy gyalogoljon. Az pedig, hogy én viszem őt igencsak sértette volna az önérzetét.
- Legalább volt annyi eszed, hogy gyalog gyere haza.
- Elmegyünk ma valahova?
- Ruhát vásárolni. És szerezned kell málnát is, hogy olyan csokit kaphass, amilyet kértél.
- Úgy értem este. Szórakozni. Tudok egy király helyet ami csak vasárnap van nyitva. Mit szólsz hozzá?
- Előbb éljük túl a napot. - Sóhajtok nagyot, mire nevetni kezd és felpattan, hogy aztán engem is talpra segítsen.
Összeszedjük magunkat, elköszönünk és becélozzuk a város legnagyobb ruhaboltját. Konkrétan focipálya méretű, ráadásul négy emeletes. Egy a gyerekeknek, egy a férfiaknak, egy a nőknek, egy pároknak, családoknak és szuvenír cuccoknak. Körülnézünk, vásárolunk, persze szokás szerint ide-oda rohangálva és egymást ugratva, ügyet sem vetve a rosszalló pillantásokra és elégedetlen ciccegésekre. Először az én ruháim kerülnek szalagra, aztán az övéi. Még sorban állás közben is egymást piszkáljuk és nevetgélünk. Minden ilyen vásárlásunk méregdrága szórakozás, mindig az volt, de sosem bántam, hogy vagy egy évi zsebpénzem rámegy az új stílusra. Most is tekintélyes végösszeg villant fel a pénztárgépen.
- Egyben lesz. - Szól oda Tae az unott arcú diákmunkás lánynak.
- Felejts el! - vágom rá azonnal, mire a lány arca még kedvtelenebbé válik.
- Most akkor mi legyen?
- Én fizetem, rá ne hallgass! - szögezi le Tae, a pénztáros pedig egyszerűen a következő ruhadarabért nyúl és leolvassa a vonalkódot. - Már nincs visszaút, ezt a változást én állom.
- Kettőnk közül nekem vannak szüleim.
- És én keresek többet. Hiába ellenkezel. Ez igazán csak egy kis apróság, tudod, hogy mindig adni szeretnék neked valamit. - Hozzám lép, szorosan átölelve derekam kezd fülembe suttogni, amitől nem csak hogy libabőrössé válok, de kezeim is automatikusan nyakához kúsznak, végigsimítva felkarját és vállát. - Mostantól nem menekülsz az ajándékaimtól, minden nap kapni fogsz valamit Eun, legyen az egy energiaital, egy jégkrém, egy bizsu, mert azt akarom, hogy érezd a jelenlétem, méghozzá állandóan. Nem tágítok, kedvesem, nem adom fel.
Nem lehet igaz, hogy még át is ölelem...
Ezen a ponton válik biztossá, hogy a nap legalább csekély részét külön kell töltenem TaeHyungtól, mert másképp esélyt sem ad a gondolkodásra. Persze megértem, én sem adnék magamnak, de mindketten tudjuk, hogy ez így nem igazságos.
- Khm. A végösszeg, ha esetleg befejeztétek a nyáladzást.
Szétrebbenünk, Tae fizet, miközben én szatyorba pakolom a cuccokat. Nem merek ránézni, de tudom, hogy most boldog, talán boldogabb, mint eddig bármikor mellettem, mert átöleltem, mert, mer hagytam magam egy pillanatra. Tartok tőle, hogy csúnya árat kell majd fizetnem az előbbiért, de titkon azzal is tisztában vagyok, hogy végül megadom magam. Elvégre fél életemben őt bámultam és ha elég közel kerültünk egymáshoz, nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Jobban belegondolva azt hiszem rég észre kellett volna vennem magamon ezeket a jeleket. Hogy imádom az illatát, a mosolyát, az érintését, hogy már az jobbá teszi a napom, hogy látom a barátaival, de bemagyaráztam magamnak, hogy ez csak azért van, mert törődöm vele, hiszen a legjobb barátom. Buta voltam, vak, egyszerűen idióta. Na nem mintha TaeHyung nem lett volna az, de ő legalább tisztában volt a saját érzéseivel. Viszont ez a rögeszme dolog...
- Ye Eun! - Ránt vissza kezemnél fogva gondolataim embere. - Aish, már megint a elvesztél a fejedben. Figyelj oda jobban, ha most nem vagyok itt simán elgázoltattad volna magad. szabad gondolkodni, de nem séta vagy vezetés közben, oké?
- Elnézést kérek!
- Túl jól koncentrálsz.
- Bocsánat!
- Ezt fejezd be! Te is tudod, hogy azért emeltem fel a hangom, mert megijesztettél, ezen nincs miért bocsánatot kérni. Csak figyelj oda jobban, rendben? Mi értelme lenne az életemnek, ha itt hagynál?
Lelki terror a javából, mintha csak magamat hallanám pár évvel ezelőttről. Rengeted dologra rá tudtam venni vele, sok olyanra is, amit biztosan nem tett volna meg mások kedvéért. Negyedikben az almafa a legjobb példa. Felmászott a legtetejére, csak hogy leszedhesse nekem a legszebb almát, mert nekem csak az tetszett. Aztán szép nagyot esett és megrepedt az alkarcsontja. Hetekig írtam helyette is az iskolában, de megérte. Vajon már akkor is beteg volt?
Beülünk az autóba, haza indulunk. Furcsa csend telepszik ránk míg én azon gondolkodom, egyáltalán meg merjem-e szólítani. Talán félreérti a kérdésem, esetleg hazudni fog, de úgy érzem, kapnom kell egy választ. Még akkor is, ha nem igaz.
- Tae? - Szólítom meg kissé bizonytalanul.
- Igen?
- A rögeszméd... Tényleg elmúlt azzal, hogy meséltél róla?
- Igazából nem tudom. Az biztos, hogy sokkal jobban vagyok, mert nem szorongok melletted, nem titkolózom, nem  terelem a témát. Sőt, az imént határozottan rád mozdultam. De hogy mennyire vagyok gyógyultnak mondható, azt az idő na meg az agyturkász mondja majd meg. Most izgulok, de meg is könnyebbültem. Sokkal jobb, hogy tudsz mindent, ugyanakkor félek, hogy megváltozik, a rólam alkotott véleményed miatta, amit nagyon nem szeretnék. Mert ha elvesztelek, akkor nem fogok tudni mit kezdni magammal, már a gondolata is fizikai fájdalmat okoz.
- És miért levélben akartad elmondani? Már úgy értem, minden nap látjuk egymást....
- Nem mertem. Kétszer próbálkoztam vele, de nem jött ki hang a torkomon. Szerintem még emlékszel is azokra az esetekre, mindegyiknél megjegyezted, hogy kicsit későn gondoltam meg magam. Gyáva vagyok.
- Tévedsz. Ha gyáva lennél, most nem beszélgetnénk. Elmenekültél volna abban a pillanatban, hogy rájöttem.
- Jobban ismersz, mint hinnéd. - Leheli az útra szegezett tekintettel. A mellettünk elsuhanó házakat, embereket kezdtem figyelni, próbálom figyelmen kívül hagyni TaeHyung lelombozódott hangulatát.
Nem akarom felismerni a hangsúlyban rejlő vallomást.